Burma, Bagan

Templomok és sztúpák városa

Már az elutazásom előtt is sokat foglalkoztatott az a kérdés, hogy vajon miért is épült Bagan? Miért éppen ekkora és miért ez a formája... Ott helyben, Baganban nem minden kérdésre kaptam választ, de annyit megértettem, hogy Buddha nagyságához méltó zarándokhelyet akartak létrehozni és ez sikerült is nekik. Kicsit vissza kell lépjünk a történelemben, hogy a teljes kép összeálljon:  valamikor a VII. században, Tibet irányából vándoroltak be a bamarok (burmai népek), akik az Irrawaddy folyó közepe környékén telepedtek le és kisebb államocskákat alapítottak. Ezen államok egyesüléséből jött létre az első Bagani királyság 849-ben. Előtte a mai Burma területén csak két fontosabb népcsoport élt, a monok a déli részeken és a pyuk a középső részen. De ez utóbbiakat a IX. század folyamán sorozatosan leigáztak és gyakorlatilag szétverték őket.

A Bagani királyság fénykora Anawratha király uralkodásának idejére esik, az 1044-1077 közötti időszakra, amikor az állam megerősödött, a vezetését központosította, újabb területeket hódított meg és csatolt a királysághoz, de mindenek felett nagyon sok gátat és kiterjedt csatornarendszert építtetett a földek öntözésére, ezáltal biztosítva a lakosság megfelelő élelmezését. 

Burmában 1057-ig a lakosság körében a hindu vallás és az ári (Anawratha-előtti) buddhizmus uralkodott. A legenda szerint ebben évben történt, hogy a királyi udvarba érkezett egy Shin Arahan nevű szerzetes, akit a mon király azért küldött Baganba, hogy Anawratha királyt áttérítse a théraváda buddhizmusra, úgy remélve, hogy ezzel az ő hatalma erősödne. De a terv egy kicsit visszájára sült el.

  Anawratha áttért ugyan az új-régi vallásra (théraváda buddhizmus ugyanis az egyik legkorábbi - Buddha halála után kialakult - iskola, amelyet az öregek útjának is neveznek), de ez semmi előnyt nem jelentett Manuha-nak, a mon királynak: Anawratha megtámadta a Burma déli részén fekvő Mon birodalmat – mivel állítólag nem akarták neki odaadni a Tipitakát, a théraváda buddhizmus páli nyelven íródott 32 kötetnyi szentírását – és meg is hódította azt. És nyilván zsákmányként a Tipitakát, meg egyéb Buddha-relikviákat is magával hozott Baganba. Ezután alakult ki a szép, csigavonalas burmai írás is, az indiai, mon és a páli írás alapján.

Az áttérésben a legenda szerint az is nagy szerepet játszott, hogy az addigi buddhista szerzetesek a király szerint túlzottan elkapatták magukat, késő éjszakába nyúló lakomákat és mulatozásokat csaptak, gyerekeket tartottak rabszolgák gyanánt  és úgy gondolta, hogy ideje lenne visszafogottabban élni és viselkedni és sokkal többet tenni a közért. Az öregek útját járó buddhista szerzetesek épp ezt a szerény, visszafogott életvitelt folytatják a mai napig is.

Az áttérés utáni buzgóságában Anawratha azt a feladatot adta az építészeinek, hogy tervezzenek valami nagyon szépet, valamit, ami Buddha nagyságához méltó. Így kezdődött el a bagani templomerdő építése, amely 230 éven át tartott és talán tízezernyi templomot és sztúpát foglalt magában egy 100 km²-nyi területen. A templomokat, sztúpákat, kolostorokat főképp adományokból építették. Nem teljesen céltalanok voltak ezek a felajánlások, hiszen az adakozók az ilyenfajta jó cselekedetekért járó érdemeket gyűjtögették az eljövendő életekre, hogy majd az újraszületési ciklusok végére elérhessék a nirvánát, a szenvedésektől való teljes megszabadulást.

 Első látásra nagyon egyformának tűntek a téglából készült templomok, de közelebbről nézve minden épület más és más. A régebbieket csodálatosan díszítették, ezek még inkább a hindu templomokra hasonlítanak csipkés-gyöngyös mintáikkal, vagy a sarokban meghúzódó apró nat-figuráikkal.

Egyébként a buddhizmusra való áttérés után továbbra is fennmaradt a natok (szellemek) és hindu istenségek imádása, mai napig is jól megférnek ezek a buddhai életvitel mellett.

 Mert a buddhizmusra való áttérés tulajdonképpen inkább egy életmódváltást eredményezett és egy tanító és tanai előtt való tisztelgést jelent, mintsem egy újabb isten imádását. A régi dolgok párhuzamosan léteznek az újak mellett, teljesen súrlódásmentesen. Valószínű, hogy ennek a párhuzamosságnak az elfogadása és támogatása lehetett Anawratha sikerének titka és ez tette őt Burma mindmáig leghíresebb királyává.

 Mostanra már csak kb.3300 maradt meg az egykori templomokból és sztúpákból, de a látványuk így is lenyűgöző. Sőt, nagyon nehéz elképzelni, hogy nézhetett ki ez a hely fénykorában, amikor háromszor ennyi templom és ki tudja még mennyi fából faragott fényes palota állt ugyanekkora területen...

Persze nem lehet minden egyes építményt megnézni, de néhány fontos templomot közelebbről is láthattunk. A legnagyobb ezek közül a Shwezigon sztúpa, amelyik a XI.-XII. században épült és az egyetlen méretes sztúpa az egész Bagan területén, amelyet kőből és nem téglából emeltek.

A nagy sztúpa körül azért még legalább húsz más épület is található, csaknem mindenik más stílust és korszakot képvisel.

A nagy sztúpában állítólag Buddha homlokcsontjának egy darabját és egy fogát őrzik. Híres zarándokhely, az Ananda pagoda mellett ide jönnek el legtöbben, épp ezért itt vannak a legjelentősebb ünnepségek és szertartások is. A sztúpa helyét állítólag egy fehér elefánt segítségével határozták meg...

... s a 37 fő szellem is helyet kapott, hogy az áldozataikat bemutathassák nekik a hívők. Ez lehet illatos füstölő, virágfüzér, vagy akár hajszálvékony aranylapocska is, amelyet a szobrokra ragasztanak.

Egy sokkal kisebb, de nagyon érdekes templommal folytattuk, a Kubyauk-Gyi nevűvel, amelyik 1113-ban épült és ezáltal a legrégebbi a bagani templomok közül. Legalábbis azok közül, melyeknél ismert az építés pontos éve.  Egy kőbe vésve áll az adományozó ajánlása és az évszám, méghozzá négy nyelven: pyu, páli, mon és burmai nyelven.

A templom belseje a legérdekesebb, minden egyes felülete csodálatos freskókkal van tele – sajnos nem szabad fényképezni, sőt, egyetlen halvány lámpás fényénél szabad csak végignézni a szebbnél szebb jataka-meséket, amelyek Buddha korábbi életeiből vett jeleneteket ábrázolnak. Persze a templom kívülről is lenyűgöző, még mindig sejtetni engedi egykori gazdag díszítését.

A másik nagy zarándokhely, amelyet már említettem, az az Ananda templom. Mindjárt a kaputól befelé vezető folyosón egy nagy, kerek kőbe vésve ott látni Buddha lábnyomát az egyforma hosszúságú lábujjaival... és az adományként bedobált papírpénzekkel. Megkérdeztem, hogy mi a szokás, mennyit szoktak adományozni az emberek – a válasz érdekes volt: teljesen mindegy, hogy mennyit adományoznak az emberek, az a fontos, hogy meg van bennük a jó szándék és adni szeretnének. Mindenki saját belátása és pillanatnyi anyagi helyzete függvényében ajánlja fel adományát.

Beljebb haladva már látszott az óriási álló Buddha-szobor - a templomban található négy szobor egyike – amelyhez nagyon távolról is idezarándokolnak a hívők.

A templomnak volt egy belső folyosója is, ennek fehérre meszelt falaiban rengeteg kis beugró volt, ahol érdekes szobrok, Buddha életéből vett  jelenetek lettek megörökítve.

Ez a kis szobor azt a pillanatot ábrázolja, amikor Buddha eldöntötte, hogy elhagyja a királyi palotát és önmegtartóztató, aszkéta életet fog élni: ekkor vágta le a saját haját...

... aztán a következő beugróban már az látható, ahogy az éjszaka közepén a lován elhagyja a palotát, s a szellemek és istenek segítik, hogy ne hallja meg senki a ló patájának dobbanását.

Számtalan ilyen mozzanatot örökítettek meg a kis szobrok segítségével, annyira beszédesek, hogy képregényként lehet olvasni rajtuk Buddha egész életét.

Mielőtt újabb templomokat nézegettünk volna, bementünk egy érdekes kézműves műhelybe, ahol gyantából készítettek tálakat, edényeket, egyéb dísztárgyakat. Egy hölgy elmagyarázta, hogy előbb az edény alapját kell megalkotni, ami lehet fából esztergálva...

... de akár bambuszrostokból fonva is...

...majd erre rétegezik rá a lakkot, sok-sok rétegben. Két réteg között mindig rendesen kiszárítják, így a gyártási folyamat gyakran hónapokig tart.

Aztán következik a díszítés. Előbb szépen kirajzolják és bekarcolják az első színnek megfelelő mintát és ráfestik az első színt – mondjuk a narancsszínt...

... majd jön a következő minta és egy másik szín, harmadik minta és szín...

...amíg elkészülnek a szép kis remekművek.

 Üdítő volt ez a műhelylátogatás a sok sztúpa után. És még üdítőbb egy finom kávé, amit valahol a sztúpaerdő kellős közepén, egy alig észrevehető kis teraszon ittunk – a legeslegjobb pillanatban J.

Közben kisétáltunk az építmények közé, hogy lássunk néhányat a névtelen sztúpákból is – gondolom mindeniknek van egy külön története – és közben azt vettem észre, hogy világörökség ide vagy oda, itt a sztúpák közt tököt termesztenek J. Ez nagyon tetszett.

 Aztán jött a következő templom, a Manuha. Ez a mon király neve, akit Anawratha legyőzött és fogságban tartott. Állítólag az óriási Buddha-szobrokat maga Manuha adományozta, hogy az eljövendő életeiben soha ne kelljen fogságban élnie.

A szobor annyira kitölti a szűkre szabott termet, hogy tényleg az az érzésed, mintha fogságban lenne. És bárhonnan nézed és fényképezed, mindig úgy tűnik, hogy pontosan rád tekint, szomorú tekintetével.

Alig pár lépéssel odébb újabb nagyon régi templom várt, az apró Nanpaya templom, amelyik azért volt annyira különleges, mert kőből készült belső oszlopait gyönyörűen vésett háromfejű Brahma-domborművek...

... és kőcsipke faragványok díszítették. A hindu templomokra jellemző aprólékosan kidolgozott, csodás mintákkal volt borítva az egész felület.

A templom hátsó udvarán nagy ünnepség folyt: a kislányok füllyukasztási ünnepe. Persze, mihelyt megtudtuk, mi is gyorsan beálltunk a bámészkodók közé, ilyen alkalmat nem szabad elszalasztani. Nem mindennapi látvány még itt Burmában sem.

Ez a lányok életében a legfontosabb ceremónia - az esküvőn kívül. Nagyjából tízévesek a kislányok, amikor erre az ünnepségre sor kerül...

... de ahogy elnéztem, valószínű, hogy sokkal fiatalabbak is voltak köztük.

Ez nem annyira vallásos szertartás, inkább egy olyan nagykorúsítás-féle ünnepség, amelyet általában ugyanazon a napon szoktak tartani, amikor a tízéves fiúk kolostorba vonulási ceremóniáját, a shinpyu-t tartják. Gazdagon díszített, gyöngyökkel kivarrt földig érő ruhába öltöztetik ilyenkor a lányokat, ehhez fejdíszt, arany meg ezüst ékszereket...

...és hozzá illő sminket is kapnak. Gyönyörűek, mint a porcelánbabák.

De ahogy elnéztem a kis arcocskákat, hát inkább szomorúnak...

...és nagyon fáradtnak láttam őket, mintsem boldognak, életük egyik legnagyobb napján.

Az ünnepségen nyilván a falu apraja-nagyja jelen volt, ki egyszerű, hétköznapi ruhában ...

... ki ünnepélyesen kiöltözve, büszkén tartva a karjában hercegnek öltöztetett kisfiát, aki már fényképezni is tud a mobiltelefonnal!

Hosszú, fárasztó nap volt, de még mindig várt ránk egy sztúpa, a Shwesandaw. Ez a legmagasabb sztúpa Baganban, ezért nagyon sokan jönnek ide naplementét vagy napfelkeltét nézni –  innen lehet legjobban belátni a vidéket. Nagyon meredek lépcsőkön kell felkapaszkodni és bármennyire korán érkeztünk, hiszen csaknem két óránk volt a naplementéig, a legjobb helyek már így is foglaltak voltak.

Nyilván, többnyire turisták voltak, akik – épp úgy, mint mi – a legcsodálatosabb naplementés fotók reményében izgatottan ücsörögtek a legfelső teraszon. De voltak szerzetesek is, akik hősiesen és szelíden mosolyogva állták a fotósok támadását (lehet, hogy ez is a szolgálatuk része..?)...

...és voltak keletről idezarándokolt zen-buddhisták, akik hangosan énekelve imádkoztak az alattunk levő teraszon.

És amikor már nagyon megnyúltak az árnyékok s közeledett a pillanat, s már egyáltalán nem lehetett a nyugati terasz közelébe férni...

...akkor hátranéztem kelet felé és rájöttem, talán még szebb a táj az utolsó visszaverődő sugarak fényében, mint maga a naplemente...

Mire a keleti teraszon végeztem, arra a fotósok is elkattintották legjobb képeiket, sokan elmentek, nyugodtan lehetett bárhonnan fényképezni, így nekem is maradt még egy kicsi naplemente J.