Beteglátogatók

Amikor az időjárásról beszélnek nem csupán a hőmérsékletet mondják be, néha a hőérzet is fontos. Valahogy így: Csíkszeredában jelenleg mínusz 29 fokot mérnek, de a valós hőérzet mínusz 37. Nos, ezzel más területen is találkoztam, de a leginkább talán az emberek életkorához kapcsolnám: jelenleg ötvenes éveit taposó örökifjú banda – a valós korérzetük valahol 18 és 25 között....

A banda együtt jár sportolni - főként teniszezni és hokizni – immár harmincöt éve. Pont annyi idő óta, mióta valahol megállt a korérzet. Hetente egyszer, este nyolckor semmi egyéb nem lehet annyira fontos, mint az a hokimeccs, melyet a hiányos sorokat pótolandó buzgó lelkesedéssel végigjátszanak. Az eredmény is lényeges, igaz erre egy óra múltán már mindenki csak szelektíven emlékszik, kinek a saját gólja tűnik korszakalkotónak, kinek a le nem fújt les által létrejött eredmény igazságtalansága villan be újra meg újra. Egészen addig, míg az Öt kismalacban a forralt bor melege fel nem oldja a közös emlékezést. Attól arrafelé már csak a beszólások, a vicces mozdulatok, s a groteszk helyzetek elemzése kerül terítékre, s ezen könnyesre röhögik magukat, egészen éjfélig. Addig tart a kimenő. Nem azért, mert otthon valaki szólna – ennyi év után már az lenne a baj, ha valamelyik nem megy el hazulról csütörtök este – hanem a másnap reggeli felkelés, mert ugye nem illik késni a munkából. Ebben a korban már nem.

Öcsi kedden szokta körbetelefonálni a bandát: akkor csütörtökön megyünk...? Erre természetszerűleg fut be az a válasz, hogy hájóhogy, esetleg mégszép. Ritkán akadnak kivételek. Most is ez volt a forgatókönyv, már kapott négy helyes választ, mikor Karcsi került sorra. Hosszasan csengett a telefon, későre vette fel, s az ejszedélbenalszol kérdésre csendesen válaszolt: aha, épp most járt le a perfúzióm, kicsit elszunnyadtam...tudod, megműtötték a sérvemet. Erre Öcsi némult el, aztán hosszú idő múltán esetlenül válaszolt: jaaj, bocsi, na, tényleg. Nekem senki sem mondta...de jól vagy? Hát, már túl a nehezén, tegnap volt a műtét, még pár napig bent leszek - jött a válasz – de a ma esti játékot kihagyom, még nem vagyok igazán formában. Mellé kissé kínosan el is nevette magát, csak úgy finoman, mert még erősen fájt a vágás helye. Aztán még búcsúzásul hozzátette: Most még kapok egy jó adag friss vért, s akkor nézzétek meg, milyen gólokat lövök!. Ezek után Öcsi fordított sorrendben hívta vissza a bandát, újságolta, mi a helyzet Karcsival. Egyúttal meg is született a gondolat, másnap délután meglátogatják. Meglepetés lesz.

Négykor találkoztak a kórház alatti parkolóban, felszerelkezve naranccsal, banánnal, kompóttal, virágcsokor is akadt annak rendje, s módja szerint, s a kapuig vigyorogtak rajta, hogy minek a sok diétás dolog, hát a gyomrának az ég adta világon semmi baja. De tényleg, mi lenne, ha az ember ilyenkor becsületesen a kedvenc kaját hozná – Karcsinak ugye a csülkös fuszulyka – hű, az de jó volna. Kicsit még csavargatták a témát, majd az épületbe érve elhallgattak.

Szép libasorban haladtak a korlát mellett, fel a második emeletre, Lajos néha még elröhögte magát halkan, de lényegében véve felnőttekhez illően viselkedtek. A másodikon, ahol már erősen érződött a fertőtlenítő szaga, pillanatig tanácstalanul álltak az üres folyosón, majd Sanyi bökött egyet Öcsin: te vagy a szervező, valamit intézkedj. Szemben az egyik ajtón írja, hogy nővérszoba, ez jó lesz. Öcsi bekopog, majd a halk igenre illemtudóan beköszön, csak a fejét dugja be a résen: Csókolom, mi Karcsit keressük, megműtötték, tetszik tudni melyik szobában fekszik? Nálunk nem hiszem, hogy ilyen nevű beteg volna, jön hamar a válasz, de megnézem magának. Erre az ajtó résében egyszerre tűnt fel a többi arc és mindegyik tulajdonos megtoldta egy-egy lényeges információval: Dehogynem, tetszik tudni, az a bajuszos..., az a legnyűgösebb beteg..., az amelyik már a múlt héten sem lőtte be a gólpasszom..., amelyik szivarozik, tényleg itt vajon hol lehet..?... Nővérke elmosolyodott, fürgébben kezdte kezelni az ügyet: persze, tudom már, itt van nálunk, a 13-as teremben, balra tessenek... majd miután köszönettel távoztak a legények, még utánuk pillantott, hogy jó irányba mennek-e a folyosón, s még mindig mosolyogva szólt a kolléganőnek: azt hiszem ezek igencsak régi barátok lehetnek...

Közben az öt alak egyes sorban kacsázott végig a termek előtt, s lépteiket visszafojtott kuncogás kísérte: pont a 13-as, ez sem véletlen, csak nehogy elfelejtsük megemlíteni neki!

Beléptek. Apróka, egyágyas szoba volt, mire mindannyian beszuszakolódtak, arra zsúfolásig megtelt. Karcsi feküdt a tábori ágyon, a kopogásra kinyitotta a szemét, s csak nézett ki csámpásan, féloldalt nyújtózkodva a perfúziós oszlop mögül, míg a legények bevonultak, aztán szélesen elvigyorodta magát: ezt nem hiszem el! Kicsit feljebb fészkelődött az ágyon – amennyire a gumicső, na meg az ágyákán ejtett méretes vágás engedte – s megismételte magát: hát tényleg nem hiszem el! De jó! Na, akkor üljetek le valahova – s még szélesebben vigyorgott hozzá – hallám, hova tudtok...  

Kisebb sürgölődés után Sanyi felpockolódott az apróka fűtőtestre, Öcsi elfoglalta az egyetlen széket, Tóni, pedig a maga mázsájával lehuppant az ágy végébe. Úgy, na - mondja Sanyi - a lábán nyugodtan ülhetsz, azt még a tavaly műtötték, elméletileg garanciában van... Erre Tónin kívül mindenki jót kacagott, míg ő szabadkozott, hogy nem is pont oda ült. Közben Lajos még mindig az ajtónál ácsorgott, de már kinézte magának a háromfiókos – jobb napokat is megélt  - kincstári éjjeliszekrényt, s kezdte lassan lepakolni a kompótos üvegeket a földre, hogy az egyetlen potenciális ülőalkalmatosságot felszabadítsa. Már csupán Anti maradt hely nélkül, hátával nekidőlt az apró fürdőszoba ajtajának, lábát az ágy oldalához feszítette. Ő a legfiatalabb a bandából, neki állva is muszáj bírni. Ekkor az ágy szép lassan elindul, gumicsövestől, oszlopostól, Karcsistól, zajosan csörömpölve maga előtt tolva a földre állított borvizes üvegeket. Eldöntötték: muszáj túloldalról is megtámasztani. Jóféle kuncogás és néhány odaillő szó kíséretében ez is megtörtént.

Végre mindenki szert tett egy viszonylag kényelmes pozícióra. A hangulatából ítélve nyilvánvalóan látszott az is, hogy Karcsi már a gyógyulás felfelé ívelő ágán halad, ettől mindannyian meg is nyugodtak szépen, s formába lendültek. Jöttek szépen sorra az elmaradt kérdések: külön szobában laksz, mi? jó nagy itt a procid..! Azon percen jött a válasz is: Avvagyte! Procija van annak a másik hatnak a szalonban, hogy ne hallgassák a horkolásomat. S az, hogy a  tizenhármas szoba, az már csak a bónusz! Azzal ugratnak, hogy egyenesen dögcédula jár hozzá! Erre már mindegyik kezd bemelegedni, sorra érkeznek a régi sztorik, hangosan röhögnek, Lajos a térdét csapkodja, Karcsi könnyes szemmel, hangtalanul kacag, húzódik a heg, kényelmetlen a tű: ne csináljátok már, mert nem bírom tovább! Annyi baj legyen, jön a válasz,  mehet a mindent bele koktél! -  s még jobban röhögnek. 

Sziporkáznak a viccek, a régi sztorik: emlékszel arra amikor kiszálláson voltunk a focicsapattal, s te a sportkantinban ebéd előtt megittál volna egy stampedlivel...? Mire Tóni szólt a pincérnek, hogy kérnénk szépen ide a barátunknak egy erőset, erre ő tök blazírt nyugalommal meghajol, s válaszol: értem, uram, a birkózó szakosztályon van egy nagydarab fekete kollégánk, esetleg ővele szolgálhatok...! Elindul a lavina, már meg sem próbálnak halkabban nevetni, úgy sem menne. Lassan levetik a nagykabátokat, sálakat, kupacba rakják a földre, egyre nagyobb hőség van a kicsi szobában, a fiúk is bemelegedtek, egyre jobbak a viccek. A régi történetek új erőre kapnak, a szemek megtelnek könnyel, mindenki a hasát fogja. Persze, Karcsi a leginkább, neki jóval erősebben kell fogja a hasát, de azért állja keményen a sarat. Mondja a fiúknak, annyi a kompót, hogy nyugodtan megehet mindenki egy-két üveggel, mert ő úgy sem szereti. Ezt nem viccnek szánta, tényleg. Anti szaván is fogta, s egy villával elkezdte üldözni a szőlőszemeket a borkánban, így most már arra is kellett ügyeljen, hogy kacagás közben ne fröcsköljön. Kicsit elszórakoztak vele, aztán sorra kerül a perfúziós csomag is. Sanyi hangosan felolvassa a tartalmát, mindenik szó után aprólékosan értelmezik, hogy vodkából, vagy száraz fehér borból vonták ki az illető elemet, s közösen elmélkednek azon, hogy milyen következményekkel járna egy esetleges – ezen elemek által okozott - gyomormenés. És röhögnek. Szüntelenül. Pont úgy, mint annak idején az osztálykirándulásokon, mikor már bármin lehet gurulni a nevetéstől, elég egyszerűen összenézni, vagy annyit mondani: emlékeztek, amikor...

Léptek koppannak végig a folyosón, de odabent ebből nem hallatszik semmi. Az ajtó nyílik, a korábban megismert nővérke jelenik meg a szélesre tárt ajtóban. Mindannyian elcsitulnak, s – talán kicsit túl hangosan, túl udvariasan – köszönnek kórusban újra:  csókolom-kolom-kolom, mintha  nem is ők köszöntek volna jó órája. A nővérke csinos, ezt az éppen a hátánál lévő fiatalember egy apró mozdulattal igyekszik a többiek tudomására hozni, mire a szemben ülők arcán széles, egyetértő mosoly jelentkezik, de nem mer senki hangosan véleményt nyilvánítani, mert hát mégsem tizenhét évesek, ugye... Elsőnek a nővérke szólal meg, hogy most már pillanatok kérdése és leveszi a perfúziót, jó, hogy épp időben jött... úgy látja, hogy meglehetősen jól szórakoztak, de ugye Karcsi nem erőltette meg magát? Jaj, nem, világért sem - szabadkoznak a fiúk - fel se kelt az ágyból, egyfolytában ott lustálkodik mióta itt vannak! Erre kibuggyant az eddig csendes vigyorral álcázott kacagás, a nővérke sem tudta visszafogni, finoman elnevette magát. Jól van na, persze, a betegnek mindenképpen jó, ha jó hangulatban telnek a látogatások, az mindenképpen segíti őt a gyógyulásban, de ugye tudják, ebben az esetben azért egy kicsit kíméletesen kéne, szóval az a vágás az nagyon tud fájni... 

Ó, tetszik tudni, mi nagyon kíméletesek vagyunk, s amúgy is csupa diétás finomságot hoztunk, csak olyant fogyaszt Karcsi, persze kivéve az a bizonyos alkoholt, ami a perfúzióval belé került... Ettől a nővérke szigorúbban nézett körül: kérem, ugye nincs maguknál sör, vagy valami ital...? Lajostól jött az azonnali válasz: há’ legyen-e? S erre végre hangosan, egészségesen tudtak újra  nevetni. Kórusban. Tényleg, én komolyan kérdeztem - így a nővérke -  ez nem játék, meg sem tudná inni... Jaaaj, kezicsókolom, dehogynem, tessék csak kipróbálni! – erre még jobban derülnek. A nővérke elég okos ahhoz, hogy felmérje, mennyi az ugratás és mennyi komoly ebből a játékból. Mosolyogva leszereli az üres perfúziós zacskót, meg a tű végére erősített csövet, s ügyesen a sarokba tolja az állványt. Búcsúzóul még finoman szól, tudják, negyedóra múlva lesz a vizit... és köszöni a látogatást.

Kicsit még vigyorognak, egy-két viccet elsütnek, aztán búcsúznak: remélik jövő héten már tud hokizni...ha másképp nem, hát beállítják a kapuba s őt célozzák a koronggal, neki semmit se kell majd mozogni – erre megint hangosan kacagnak, de utána már tényleg távozik a csapat. Közben odakint sötét lett, szép sorban csúszkáltak a havas járdán lefelé a parkoló irányába, mire Sanyi megszólal, nem gondoltam, hogy ilyen jól szórakozunk, megérte eljönni! – kuncogja. Lajos finoman hozzáfűzi – De azért lehet, hogy nem volt olyan könnyű. Mármint neki. Megint vigyorognak. Most már hangosan. Biztosan nem volt könnyű, de jó úton halad. Végül is – mondja Öcsi - mi csak annyit tudunk most rajta segíteni, hogy elmegyünk és iszunk egy sört az egészségére! Tóni is bólogat: A kocsmából, pedig rögtön fel is hívjuk, mert ha tudja, hogy érte iszunk, akkor hamarabb gyógyul!  Jóízű nevetéstől visszhangzik az üres parkoló...

Zsóka néni

Szerintem minden családnak van egy Zsóka nénije. Lehet, hogy másként hívják, de ez a lényegen semmit sem változtat.

Zsóka néni 85 múlt. Nem sokkal, alig több, mint fél évvel, de még mindig ez a születésnap él emlékezetében a legszebben és legélénkebben. Mert erre csodaszép ajándék  érkezett, az egyetlen unoka - Angyalka Betti nevű kislánya - férjhez ment és gyönyörű, színes fotót küldött Zsóka néninek, melyre szép piros, kalligrafikus betűkkel rá van írva: Boldog születésnapot  kíván Bettike és Chad.

A fiúnak egy kicsit furcsa neve van, még nem tud magyarul, de már tanul. Valami diákcsere-programban ismerkedtek meg, aztán szerelem lett, s lám, már a dédunokát tervezik. Vagyis így reméli Zsóka néni, mert ezt még neki nem mondták. De természetes lenne, ezért gondolja. Bettikét sem látta tizenkét esztendeje, akkoriban még ötödikbe járt, amikor itt nyaraltak három napot. Azok voltak talán a legszebb napok Zsóka néni életében.

Persze, azóta sok dolog megváltozott, de egy fontos dolog soha: minden karácsony úgy telik, hogy Zsóka néni már hónapokkal azelőtt készül, tervez, vásárol, várja Angyalkát és családját. Aztán valahogy mindig másképp sikerül, közbejön valami fontos, halaszthatatlan ügy – többnyire Janinak, illetve Ian-nek, mert ott Svájcban így szólítják – s végül nem érnek haza. De elküldik postán a finom, meleg papucsot, meg a könnyű, puha, műszálas pokrócot, jól fog az majd a csíki hidegben. Zsóka néni kibontja a díszes papírt, majd szépen összehajtogatva odateszi a karácsonyfa alá – középre, hogy jól látszódjon. Utána gondosan ráhelyezi az ajándékokat, ez Angyalkától jött, hadd lássa mindenki.

Vízkereszt után majd megint becsomagolja az egészet, s elteszi a hátsó szobába a szekrénybe. Oda, ahová a tavalyi, meg a tavalyelőtti ajándékok is kerültek. Amikor hazajönnek a gyerekek, akkor majd előveszik, hogy legyen új papucs mindenkinek, de addig is maradjon meg szépen. Mert idén azt ígérték, hogy most már tényleg biztosan jönnek, ne is készítsen semmit Zsókamama, mert majd Angyalka főz. Ő csak irányítsa, s közben beszélgessenek. Istenem, de jó lesz, már alig várta.

Az idén amúgy is másképp sikerültek a dolgok, mint eddig. Zsóka néni már hónapok óta nagyon beteg, a cukorbaja súlyosbodott, a látása is nagyon megromlott. Járni is nehezen tud, a lábai nagyon dagadnak, a konyháig is csak bottal tud már eltipegni. Még szerencse, hogy itt lakik a szomszéd utcában a nagyobbik gyermeke, Dezső, aki éjszaka dolgozik, kenyeret, pékárut szállít a környék üzleteibe, ezért nem esik nehezére minden nap átjönni, előkészíteni az ebédet, munkába menet előtt a vacsorát, közben kicsit porszívózni, szellőztetni, bevásárolni, virágot locsolni – mikor mit kell. Dezsőnek nincs családja, az élete nem alakult olyan sikeresen, mint az Angyalkáé. Sokáig volt élsportoló, birkózott, még nemzetközi versenyekre is járt, nagyon ügyes volt. Aztán egy szerencsétlen esés következtében eltörött a bal karja, megműtötték,  de a csont nem jól forrt össze, sokáig nem tudta a kezét sem használni. Akkoriban minden rosszul ment, a műtét utáni héten csinos, fiatal felesége is elhagyta alig egy év házasság után,  s hogy ne legyen olyan nyomasztó a magány, évekig dolgozott éjjeliőrként. Azóta is nehezére esik az éjszakai alvás, ezért vállalta be ezt az áruszállítást is. Közben teljesen lemondott a sportról. Még néha elmegy a régi barátokkal focizni, de inkább a társaság, mint a sport kedvéért. Na meg a sört sem tudja velük együtt meginni, neki ugye este be kell ülni a furgonba.

Karácsony előtt két nappal, amikor már dupla adag kenyeret kellett az üzletekbe kiszállítani, csengett este a telefon.  Angyalka hívta: mégsem tudnak eljönni karácsonyra. Annyira sajnálja, de Ian cégénél év végi beszámoló lesz, muszáj elmenni. Gstaadban tartják az idén, fent a hegyekben, úgy, hogy utána ott kell maradjanak sízni is, ha már mindenki ott lesz...ilyenkor nem vonhatja ki magát egyik munkatárs sem, ugye az nem vetne jó fényt. Csak azt búsulja, hogy megígérte Zsókamamának, hogy együtt csinálják meg a töltöttkáposztát, a dédi receptje alapján.  Nos, akkor ugye ez is elmarad, pedig  annyira akarta. Dezső csendben hallgatta végig, nem váltotta fel, majd boldog ünnepet kívánt, s mondta halkan, hogy ő is nagyon sajnálja. Visszaült a furgonba,  végezte tovább a dolgát.

Éppen Gyímesben a felső boltosnéhoz rakta le a ládákat hajnali ötkor, amikor a vidám, megtermett asszonyság megjelent az üzlet előtt: szép jó reggelt, Dezső! Ügyes ember maga, szeretem, hogy mindig szépen behúzza a ládákat az eresz alá,  nehogy valami a kenyerekre hulljon, figyelem én régóta magát! Engedje meg, hogy karácsonyra adjak egy üveg pálinkát! Dezső csak nézett, hirtelen nem tudta mit válaszoljon, aztán elmosolyodott. Hát nagyon köszönöm, Juliska néni, de nem élek vele. Nekem örökké vezetni kell, tudja, ittason nem mehetek sehová. Hanem, ha lehet egy kérésem,  erősen megköszönném, ha adna egy fej savanyú káposztát helyette. Hát má’ hogyne adnék, kettőt is, lelkem, s futott a pincébe, hogy kihalássza a káposztákat. Aztán visszafelé a kamrában egyet gondolt, s leakasztott egy darab füstölt hasalját, olyan szép csíkosat. Becsavarta egy darab papírba, azt is a káposztás lábos mellé rakta. Igazán nem kellett volna, mondja Dezső, de Juliska nénivel nehéz szembeszállni. Még egy cuppanós karácsonyi puszit is nyom a férfi arcára, s elköszön: Isten magával!

Hazafelé néhány boltban összeszedte az üres ládákat, aztán Szépvízen letért, ki a falu végére, a rákosi útra: egy régi barátja lakott arrafelé. Visz nekik az ünnepekre egy kupa bort, s egyúttal megkérdezi ki vágott a héten disznót, honnan lehet pár kilónyi  friss húst venni. Elmennek együtt a szomszédba, legalább közben beszélgetnek. Aztán szépen bepakolják a húst is a lábos mellé, elbúcsúznak. Csaknem délre ér haza, épp elrakja a lábost a kamrába, máris indul ebédet adni. Míg Zsóka néni a felpockolt párnás ágyban kanalazza a levest és hangosan csicseregve ecseteli, hogy mit is fognak csinálni az elkövetkező napokban, amikor Angyalkáék itthon lesznek, addig Dezső a konyhában csendben a felső fiókban kutat. Hamar megtalálja amit keresett, a dédi receptes füzetét. Beteszi a kabátja zsebébe, majd rendet rak a konyhában, elmosogat, s elbúcsúzik. Megy, hogy egy kicsit pihenjen, mert egész éjjel dolgozott. De legalább ma éjjel már nem kell, mindent elintézett.

Este szép sorjában pakolta ki a holmit a konyhaasztalra, katonás rendben sorakozott a cserépfazék, a húsőrlő, a nagy tál, amiben az őrölt húst meggyúrja, a fűszerek, a lefejtett káposztalapik, a rizs, na meg a kockákra darabolt hús.  Háromszor is elolvasta, majd pontosan, lépésről – lépésre betartva az utasítást,  készítgette a töltelékeket. Eleinte nehezen ment - eddig még soha nem csinált töltöttkáposztát – az ujjai is vastagok, s rövidek  voltak, de lassan beleszokott, egyre ügyesebbek lettek a kis csomagok. Körbe-körbe rakta őket, mert így szép volt. A recept, pedig erről semmit nem mondott. Közben finomra, hajszálvékonyra vagdalta a kisebb lapikat, s egy-egy vágottas réteget is beiktatott a káposztasorok közé. Oda helyezgette a Juliska néni füstölt oldalasából vágott zsíros szeleteket is, majd újra tölteléket rakott. Hajnali ötre lett kész. Begyújtott alája egészen kicsi lángra, még egy lángfogót is rakott a fazék alá, s hagyta, hogy csendben fövögessen. Közben elindult karácsonyfáért.

A fát ügyesen befaragta a talpba, beállította  Zsóka néni  szobájába, majd az útmutatások alapján  feldíszítette a régi, még mindig szép – bár kissé megfakult - díszekkel. Még csak délután volt, de Zsóka néni már szépen felöltözött, mégsem várhatja ágyban fekve Angyalkát és az Angyalt. Végig dőlt a megvetett, rakottas terítővel letakart  ágyon és félóránként kérdezgette, hogy vajon, nem kellett volna már megérkezzenek a gyerekek...? Dezső mormolt valamit, hogy ő nem nagyon tudja, de előbb-utóbb biztosan telefonálnak, ha késnek, addig ő is hazaszalad, hogy szépen felöltözzön. 

Hét órára ért vissza, nagy kenyeres ládában cipelte a forró káposztásfazakat. Zsóka néni türelmetlenül toporgott botjával az ajtóban, biztosan valami baj van, mert még nem érkeztek. Tudom, mondja Dezső, telefonáltak, hogy nem tudtak jönni, valami sürgős dolog akadt. De Angyalka megcsinálta a töltöttkáposztát, s elküldte egy kamionsofőrrel, aki csomagokat hozott  a gyermekotthonnak. Még ajándékot is küldött, itt van a fényes papírban. Utána mentem, azért késtem egy kicsit. Végül is az a fontos, hogy nincs semmi bajuk.

Zsóka néni  csendben visszament a szobába, leült az ágyra, s mintha csak magának magyarázná: nem sikerült, valami közbejött. Majd meggyújtotta a gyertyákat és ketten elénekelték a mennyből az angyalt.

Utána Dezső megterített a szobában, szépen, fehér porcelántányérokkal, damaszt szalvétával és gyertyával. Kitette a tölteléket mindkettőjüknek, s nézte Zsóka néni arcát, aki a káposzta illatától megnyugodott, újra mosolygott és újra elkezdett csicseregni: már érzem az illatát, ilyen finom töltöttkáposztát soha senki nem tudott készíteni, csak dédi. Lám, annak idején mennyit tanítgatta a kicsit a konyhában, hát meg is lett az eredménye,  Angyalka pont olyan finomra csinálta: ezer közül is felismerném az illatát. De lehet, hogy még finomabbra, igen azt hiszem még finomabb, mert érzem, ebben benne van az én drága leányom minden szeretete, a Jóisten áldja meg érte!