A Mennyei Béke és a Tiltott város

Hat harminckor, a kora reggeli hűvösön indultunk volna a pekingi városnézőbe. Sajnos valaki elaludt, s míg ezt a problémát körbegondolkozta a két idegenvezető, meg a legközelebbi tíz tanácsadó, addig pontosan ötven perc telt el. Elnézést, megtörténik, stb. Semmi gond nem lett volna, ha az elkéső hölgy nem frissen sminkelve, feltűnően egymáshoz passzított kalap-zokni-ridikül kombinációjával lépett volna színre. Ettől aztán szép nagy csatazajjal lódult útnak a busz.

 De a reggeli hűvös (standard) értékéből semmi sem veszett ez idő alatt, hat harminckor 31 fok volt, hét harminckor 33. Mi az a két fok itt Pekingben. Főleg ebben a szürke, áttekinthetetlen szmogban és forró, tocsogósan páradús levegőben.

 Valahányszor kiléptünk a szállóból vagy a buszból olyan érzés vágott arcul, mintha egy forró törülköző csapódott volna szembe, s meg kellene küzdeni vele az első levegővételért. Ez alatt az idő alatt a fényképezőgépek lencséje is sűrűn bepárásodott, tíz percbe tellett amíg valami átderengett rajta, s lehetett készíteni ilyen művészfotókat.

Elsőként a pekingi Nyári Palotát néztük meg. Több, mint 3oo hektáron, a Kunming-tó partján terül el Cixi császárné - az egyik legbefolyásosabb császárné, aki a háttérből 50 éven át kormányozta az országot - csodaszép kertek között megbújó rezidenciája, mely eredetileg a XVIII-ik században épült, de a második ópiumháború alatt a nyugati seregek teljesen kifosztották, így a XIX-ik század végén újra kellett építeni őket.

 Minden épületnek nagyon érdekes neve van, ez a fenti az Emberség és Hosszú Élet terme, s azért épült, hogy jól eltakarja a mögötte levő pavilont, amelyben Cixi lakott, illetve Cixin kívül még 384 eunuch is, akik többek között a császárné saját operatársulatát alkották.

 Egyébként a Cixi története is érdekes, úgy lett anyacsászárné, hogy ágyasként fiút szült a császárnak, s ez a fiú – más örökös hiányában – megörökölte a sárkányos trónt.

A sárkány a császár jelképe Kínában és egy teljesen jóindulatú lényként van számon tartva ( ez azt jelenti, hogy semmi köze a házisárkányhoz), s lépten-nyomon sárkányos motívumokba botlottunk mindenütt, ahol csak a császárok megfordultak.

 A Kunming tó északi oldalán a Hosszá Élet hegye emelkedik, ezen, pedig a Buddha Illata nevű pagoda áll. Pekingben mindent a feng shui szabályai szerint építettek, s építenek még ma is: ahol víz van ott meg kell jelenjen a hegy is, mindent észak – dél irányban helyeznek el, s az oldalakat is szimmetrikusan alakítják ki. Ilyen az egész város építkezése, s ezeket a szabályokat ma is próbálják betartani.

A Nyugalom Élvezetének parkját még sokáig lehetett volna élvezni, sőt a tavon is hajókázhattunk volna, de sajnos rövid volt az időnk. Kínaiak is sokan keresték fel ezt az idilli helyet, látni lehetett, hogy nagy népszerűségnek örvend.

Kifelé menet szóba elegyedtünk egy idős emberrel, aki Ronaldino-s kalapot viselt, oroszul is tudott valamennyit, s aki nagyon kedvesen és hihetetlenül boldogan üdvözölt bennünket Kínában. Jókedve mindenkit megfertőzött, az egyre tűrhetetlenebb hőség ellenére is mosolyogva mentünk tovább :).

Mennünk kellett, mert várt ránk a Mennyei Béke tere. Vagyis a Tienanmen tér. Érdekes érzés futott át rajtam, amikor a tér magyar nevét megtudtam. Főleg a múlt történéseinek tükrében. Micsoda végtelen, csaknem üres és mégis súlyos és átláthatatlan óriási tér. Mennyi és milyen sokféle érzést, emléket őriznek itt a kövek. Szinte érezni...

A cifra, pagodaszerű déli kapunál léptünk a világ legnagyobb terére, mely pontosan 440.000 m²-en fekszik. A kapukat egykor a városfal kötötte össze egymással, ezt időközben lebontották, de még most is látni, hogy milyen elképesztő vastagsága és magassága lehetett ennek a falnak is.

Míg sebesen átszeljük az alig két kilométernyi útszakaszt a tér túlsó oldala felé, addig velünk szemben végeláthatatlan sorokban állnak, s közbe-közbe lassan lépkednek az emberek: ők a Mao Ce-Tung mauzóleumához állnak sorba. Ez a tér közepén álló nagy, oszlopos épület, melyben az 1976-ban elhunyt főnök kristálykoporsóját őrzik, s melyet naponta átlagosan 50.000 ember látogat.

Egyébként ezen a téren tartotta Mao Ce-Tung az egyetlen nyilvános beszédét 1949 október elsején, amikor bejelentette a Kínai Népköztársaság megalakulását. A háttérben az az oszlopos épület a mauzóleum.

A tér egyik oldalán a Nép Nagy Csarnoka – ez úgy nagyjából a parlament szerepét tölti be, ide szoktak összegyűlni a 32 kínai tartomány képviselői ( amúgy 34 kínai tartomány létezik, de Makaó és Hong Kong autonóm területek, rájuk más szabályok érvényesek)...

...ezzel szemközt, jó kilométernyi távolságban, pedig a Nemzeti Múzeum áll.

S ezzel együtt egyéb nincs is a téren csak tömeg. Már közel járunk a Császári palota, a Gu Gong kapujához, csak épp át kell még menni egy sugárút alatt.

Aluljáró vezet a túloldalra, tiszta, világos. És szemmel láthatóan kényelmes. Én személy szerint irigykedtem az itt szunnyadókra, mert legalább 3-4 fokkal hűvösebb volt idelent, mint odafent....

...s még biztonságosnak is tűnt.

Innen is visszanéztem a Térre. Annyira hatalmas, hogy a mauzóleum már csak homályos ködben látszik. 

Lenyűgözött a mérete, az igaz, de azért különösebben szépnek nem mondható.

Ez itt a Mennyei Béke kapuja, a kapu, amelyik a Császári város déli bejáratához vezet. Hófehér, márványból faragott hidacskák ívelnek a vizesárkon át a bejárat felé. A középső az sárkányos híd, azt itt is csak a császár használhatta. De az le van zárva, mert császár, az ugye épp nincs.

Átmentünk az egyik hidacskán, s a hozzá tartozó egyszerű kapun, s bent is voltunk a Tiltott város külvárosában, mert innen még több kapu és tér következett, míg az igazi Császári palotát megpillanthattuk.

Közben a tömeg is egyre sűrűsödött, ez is azt jelezte, hogy közel járunk a célhoz.

Ennél a kapunál újra jegyet kellett váltani és megint sorba kellett állni, mert ez volt az igazi Tiltott város bejárata. 

Az épület fontosságát mutatta a sarkakon egy főnixen lovagoló ember és egy sárkány között elhelyezkedő védelmező állatok száma is. Ez lehet 3,5,7 vagy 9, mert csak a páratlan számok a szerencsések. Na itt pont 9 állatka volt, meg lehet számolni.

Az volt a helyzet  a régi időkben, hogy eddig a kapuig még be lehetett jutni hivatali ügyben, követként, vagy audienciára, sőt, az első udvarokban még szálláshelyek is voltak a követek számára, ugyanis a császár csak 10 naponként tartott audienciát. De aki ezen a kapun (melyet épp most restaurálnak, ezért a sok állvány) túljutott az már soha nem jöhetett onnan ki.

A látvány lenyűgöző. Ez a tér is hatalmas, de mégis van valami finomsága, szépsége, eleganciája. A téren át kanyarog az Arany folyó, azon szép, hófehér, márványhidak, rajtuk minden áldott nap sokezer ember megy keresztül. Vajon hányan sétáltak ezeken a hidakon az 1420 és 1912 között eltelt ötszáz év alatt? Lehet, hogy kevesebben, mint most egyetlen turistaszezonban.

A Tiltott városban minden fal vörösre van festve, mert a vörös a boldogság színe. A pagodák teteje mindig sárga, ez a császárok színe. A trónterem az a Legfelső Harmónia csarnokában van, ezután északra haladva következnek a további kapuk és csarnokok, mint a Gondviselő Összhang, vagy az Égi Tisztaság csarnoka, majd a császári lakosztályok és a hozzájuk tartozó zöldövezetek.

A városban 70 hektárnyi területen összesen 8706 szoba van, ezekben mintegy 8-10000 ember élt a császárok korában. Közülük legalább 3000 eunuch és ugyanennyi szolgálólány, a császárné, valamint több száz ágyas, akiket szépségversenyeken választottak ki. Az ágyasok családja járt a legjobban, mert nekik a császár teljes ellátást biztosított annak fejében, hogy odaajándékozták lányukat. A leány ezután már nem hagyhatta el palotabeli lakosztályát, de az is megtörténhetett, hogy életében soha nem is találkozott a császárral.

Jobb- és baloldalt további paloták sora egészítette ki a régi város központját, méghozzá úgy, hogy minden szimmetrikus legyen: ha egy palota épült a keleti oldalon, akkor egy hasonló méretű került a nyugati oldalra is. A sok palotát bejárni szinte lehetetlen, s a neveket is nehezen tudtuk illeszteni a megfelelő épülethez, elég volt nekünk ámulni-bámulni a pompás pagodák, a különleges díszítések, majd észak felé haladva a császári lakosztályok és a csodaszép sziklakertek látványán.

Néha elgondolkodtam azon is, hogy mennyi munka lehet ezen területek karbantartásával, mert egyetlen elhullatott szemetet sem láttam. Igaz az is, hogy a takarítók seprűikkel és elmaradhatatlan oldaldobozaikkal, amelyekbe a szemetet seperték, mindenütt jelen voltak. Alig észlelhetően, csendben, finoman.

A lakosztályok környéke teljesen emberi léptékűnek mondható, szép fákkal, színes épületekkel, s hatalmas sziklakertekkel, mert a kő a gazdagságot jelképezi.

És ezzel elérkeztünk az északi városkapuhoz, Az Isteni Fegyverek kapujához...

...s azon kívül a várost védelmező ötven méternyi széles vizesárokhoz...

...melyben akár még halacskák is élhetnek. Igaz, erre nem láttunk semmiféle bizonyítékot.

Peking

A Nagy Kínai Fal... és mi is kacsát vacsoráztunk

Valahányszor a kínai Nagy Falról olvastam mindig mosolyogtam, Hofi Géza jutott eszembe, ahogy vigyorogva mondta: érdekes ám, hogy a kis kínai az meg nem mindig fal :). De azt még álmodni sem mertem, hogy a Nagy Falat egyszer majd élőben láthatom, s akár meg is mászhatom ...nos: jelentem, ez itt én volnék :). A harminchat fokos melegben szépen nekivörösödve, meredek lépcsőktől reszkető térdekkel és a párás, forró levegőtől csuromvizesen, de boldogan, mert sikerült feljutni a kitűzött célig, a harmadik bástyáig!

A kínai Nagy Fal (kínaiul Csángcseng – ugye jól cseng ?) a legnagyobb építmény a világon. Hossza – az északkelet  Kínából induló keleti vég és a Gobi-sivatagban fellelhető nyugati vége között -  mintegy 8500 km, de a mérések alapján számított teljes hossza 21196,18 km.

 Ennek az a magyarázata, hogy gyakran két vagy három falszakasz is épült egymással párhuzamosan, főként az átjárók és a városok közelében található kereskedelmi utak környékén. Valószínűnek tartják, hogy léteznek további falszakaszok is, melyeket eddig még nem tártak fel. Azt is olvastam valahol, hogy ez lenne az egyetlen létesítmény, mely a Holdról is látszik – sajnos ez nem igaz.

Eredetileg i.e. a hetedik században kezdték a fal építését, akkoriban még az északi határ menti törzsek építettek földből és növényekkel erősített vályogból védőfalakat és sáncokat az észak felől betörő barbárok – többek között a hunok - támadásainak kivédésére. Csing Si Huang Ti császár – a Csin dinasztia megalapítója - volt az első, aki i.e. 220 körül elrendelte a hiányzó falszakaszok megépítését, s mellé minden nyíllövésnyi távolságra őrtornyok létesítését.

 A tornyok  12 m magasak, a fal átlagosan 5,5 m széles és 9 m magasan fut, persze ez a domborzat függvényében változik.

A fal építését hatalmas erők mozgósításával tudták csak megszervezni -  többnyire katonák, politikai elítéltek, közbűntényes foglyok és parasztok soraiból biztosították a munkaerőt - s több tízezren haltak meg az építkezés alatt a kegyetlen munkakörülmények, betegségek, balesetek miatt. Az elesettek holttesteit beépítették a falba – lámcsak, Kőműves Kelemenek a világ túloldalán is éltek -  ezért nevezik a Nagy Falat a világ leghosszabb temetőjének is.

A megépült fal teljes hosszán állandó katonai szolgálatot teljesítettek, fény- és hangjelzésekkel hamar tudták továbbítani az üzeneteket. Állítólag 24 óra alatt ért az üzenet az egyik végtől a másikig. A fal a biztonsági szerepe mellett egy másik - nagyon fontos - szerepet is betöltött, mint kereskedelmi útvonal a Távol- és a Közép-Kelet között. Akár lóháton is lehetett rajta közlekedni, mert azt mondják legtöbb helyen elfért rajta egymás mellett akár öt lovas is, gyalogosból pedig tíz.

 Azért vannak nagyon keskeny részek is, s részemről azt sem nagyon hiszem, hogy a 60-70 fokos meredek lépcsőkön kényelmesen kapaszkodtak fel a paripák, de ez most már nem olyan fontos kérdés – mióta más utak is léteznek.

Hosszú ideig szolgált becsülettel a Fal, de ez is - mint minden – egy idő után lassan omladozni kezdett, mígnem a Ming királyok korában, a XIV-XVII század között teljesen felújították. Később már csak napjainkban, a XXI-ik század elején újítottak fel néhány falrészletet, főként turisztikai céllal. Persze azért az őrtornyok jelző- és biztonsági rendszerei ma is működnek – csak egészen másképp, mint annak idején.

Minket az egyik ilyen felújított szakaszhoz vittek, a Juyongguan falhoz, ez kb 6o km-re van Pekingtől és azért érdekes, mert a legkorábbi időktől kezdve egy állandó katonai alakulat táborhelye is volt. Erre utal a sok épület is, mely a Felhők nevű platformon áll.

 A fal itt kétsoros, azaz egy teljes, 4142 méteres hurkot ír le, mert az egyik legfontosabb Pekingbe vezető átjáró védelmét kellett biztosítania.

A hurkot két kapu zárja lent a völgyben, egyik északon, másik délen, ezeken át vezetett az út a mai főváros felé. A falat mindkét hegyvonulat felén meg lehet mászni, de a nyugati oldal sokkal meredekebb...

... hiszen az a csaknem 21oo méter magas hegygerincre visz fel, míg a keleti oldal csupán 15oo méteres magasságban vonul.

 Mi természetesen a nyugati oldalnak indultunk neki – na nem azért, mert annyira sportos banda voltunk, hanem azon prózai oknál fogva, hogy a sofőr jobban szerette ezen az oldalon az árnyas parkolót...

A csúcsig 1700 lépcső vezet, ebből mintegy ezeret hősiesen letudtunk, s a legmeredekebb, a 80 fokos szögben haladó lépcsőket is szépen megmásztuk, aztán szétnéztünk, s visszafordultunk. Azt mondta az idegenvezetőnk, hogy Kínában van egy mondás: a férfi nem igazi férfi, illetve a nő nem igazi nő, míg a Nagy falon nem járt. Na ezen ne múljon, mindjárt a legelső napon megoldottuk. Nem kevés izomláz árán. De az csak másnapra derült ki.

A falmászás után Pekingbe igyekeztünk, estére színház, utána kacsavacsora volt a program. A busz ablakából bámultuk a tájat, a modern, forgalmas, emeletes utakat...

...s a közöttük kialakított csodaszép zöldövezetet.

Aztán csaknem minden átmenet nélkül következtek a munkásnegyedek...

...az újonnan épült...

...és egyre csak épülő lakónegyedek. Azt gondolná az ember, hogy ennyi új tömbházlakást nehezen lehet eladni – nem így van: évekig kell várni, amíg új lakásba költözhet az ember. S a telek árát előlegként be kell fizetni. Itt Peking környékén 5000 dollár/m² körül van a lakások ára, de a déli országrészekben még ennél is sokkal magasabb. Pekingben legalább 12 millió ember él, s nagyon sokan szociális támogatásra szorulnak. Az utóbbi években a kormány több százezer szociális lakást építtet a nagyobb városokban, mert van egy réteg, mely soha nem lesz képes a lakást megvásárolni. Amúgy Kínában több, mint 160 olyan nagyváros van, melynek lakossága több, mint egymillió fő.

Kérdésünkre, hogy mennyire nehéz, vagy éppen könnyű lakást vásárolni, William, a 28 éves idegenvezetőnk úgy válaszolt, hogy ő még mindig a szüleivel él, bár nagyon szeretne családot alapítani, de ez még előtte sok év kemény munkát és spórlást feltételez. Azt mondják errefelé, hogy egy fiatalember akkor pályázhat egy lány kezére, ha eleget tesz az öt c betűs feltételnek: van lakása, munkahelye, készpénze, autója, s persze, szimpatikus, megnyerő egyéniség. Nos Williamnél ez az utolsó már meg is van, munkahelye is stabil, így csak a többi három dolgon kell munkálkodnia. Biztosan sikerülni fog, drukkolunk neki!

A helyi utazási irodáknak érdekes szokásai vannak, elébb-elébb meglepetés-programokat iktatnak be, s valahogy úgy állítódik be ez a kedveskedés, hogy nem lehet visszautasítani, az nagyon sértő lenne. Nos az első ilyen meglepi egy igazgyöngy feldolgozó volt, ahol meséltek a gyöngytenyésztésről, minőségi különbségekről, garanciákról – és csodák-csodája, vásárolni is lehetett. Az áru szép volt, de az ára is igen. Az apróbb darabokat mi is nézegettük, viszont a sokezer dolláros nyakékek nem közöttünk találtak gazdára.

Este a Liyuan színházba mentünk, klasszikus kínai operaelőadásra. Ez inkább több apró történet, sok finom tánc, harcos mozzanatok és rengeteg szimbólum kavalkádja volt, de jól lehetett érteni a nem túl komplikált történeteket.

Azért tévedés ne essen, a lényeg megértésétől nagyon távol állunk: csak a viselt maszkok színének szimbolikája egy egész tudomány: a vörös az őszinteséget jelenti, a fekete az egyenességet, a fehér a ravaszságot...

... a kék a hősiességet, a sárga a gonoszt.

A lila a becsület szimbóluma, a zöld az erőé, a rózsaszín a gyengeségé, míg az arany és ezüst csillogású maszkok a szenteket illetik.

Hosszú, fárasztó nap után végre vacsora. A híres pekingi kacsa. Szerintem ez egy külön bizniszágazat, minden turistacsoportot szigorúan elvisznek kacsát enni, akár akarja akár nem. Mi akartuk, mert a kacsa nem egy rossz étel, főleg miután láttuk, hogy itt reggelire is meleg levest vagy lecsóételt esznek a helyiek. Szóval ez nem a mi stílusunk volt ( azóta sem lett...:) ), s bizony voltak olyan szállók, ahol reggelente kétszer is körbejártuk a svédasztalt, amíg valami ismerős ételféleségre bukkantunk, mondjuk egy hófehér, rizslisztből készült pihekönnyű kenyérgombóc, vagy egy főtt tojás formájában. A főtt tojást legtöbbször valami érdekes növényi lében főzték, ettől fekete lett a héja és sötétszürke a fehérje. De tojás volt. Csak sót nem kaptunk hozzá sehol, hiányzott is veszettül. Na de térjek vissza a kacsához.

Forgatós asztalokhoz ültünk, 8-1o személy egy asztal mellé, s elkezdték hordani a kacsás fogásokat. Előbb valami csípős-paprikás-gyömbéres lecsót, benne volt a kacsa is, de azt nem láttuk. S a csípőstől nem is éreztük. Aztán jöttek az édes lecsófélék, zöldséges lecsófélék, azokban sem láttuk. Jött a papírvékonyra szeletelt kacsamell (ez volt a highlight, mindenkinek kb. 2x 6 cm² jutott), mellé rizs, spárga, valami párolt mángoldféle, zöldbab, kukorica, rizstészta és hasonlók.

Tulajdonképpen tökéletesen jól lehetett lakni, s az étel finom is volt a maga módján, de kicsit hiányzott belőle a só. Márpedig sót itt nem használnak, arra ott van a szójaszósz. Jó, ha mindent belemártogatsz, mert attól lesz a falatkáknak íze. Azért itt megjegyezném, hogy a mártogatás pálcikák segítségével elég komplikált feladat, a falatkák gyakran lepotyognak, s akkor viszont nagyon szójaszósz-ízűvé válnak. Ezek után nagy kondérban kacsalevest hoztak, megkóstoltam, de nem lett a kedvencem. Sűrű, hófehér, zselatinos állagú átlátszó leves, benne a kacsa csontjai,s elébb-elébb úszott egy nagyobb darab valami amit én leginkább egy hófehér malacfülre emlékeztető porcos háromszögecskének határoznék meg, s ott volt mellette az elengedhetetlen zöld mángold lapi is. Nekem túl zsíros és sótalan volt az íze, de volt aki szerette és szívesen ette, főleg úgy, hogy telerakta rizzsel vagy rizslaskával. Ezután jött a sör. A kínai sör kimondottan finom - akármikor veri a levest - majd következett a desszert: sárga- és görögdinnye, valamint koktélparadicsom. Itt az apró paradicsomocskákat mindig a desszertek között kínálták, s az út végére mi is megszoktuk, hogy nem ismeretlen szilvaféleként kóstolgattuk jól ismert kedvenceinket.

Forró, fárasztó, de jóleső nap volt, éjfélre kerültünk a szállóba. Meglepetésképp a másnapi programkezdést, reggel hatra konferálták fel...úgy tűnik Kínában megtanítják az embert gyorsabban aludni :).