Káprázatos norvég tájakon

A Geiranger fjord

Több, mint 1000 fjord van Norvégia csipkézett, sziklás partvidéke mentén – a fjordok országának is nevezik – talán ez a legfőbb oka, hogy beneveztem erre az útra és nagyon vártam a napot amikor igaziból is láthatom ezeket a képeslapról ismert tájakat. De nem fogok elébe vágni a dolgoknak, mert rengeteg szép tájon át vezetett az út, míg Lillehammertől a Geiranger nevű kis faluba értünk.

Lillehammer huszonötezres lélekszámú városka, az 1994-es Téli Olimpiai Játékok rendezője. A mai napig is nehéz elhinni és ésszel felfogni: hogy tud egy Csíkszeredánál jóval kisebb városka egy ilyen világszínvonalú rendezvényt lebonyolítani. De tud. Sőt, jövőre újabb nagyra törő terveket sző: februárban rendezi meg az Ifjúsági Olimpiai Játékokat. És arra is fogadni mernék, hogy tökéletesre sikerül nekik. Mert úgy állnak hozzá. És mert megérdemlik!

A szállásunk egy Birkebeineren nevű, sportolók fogadására berendezkedett szállóban volt, ahol a vendégkönyvben egy kedves kis történet is helyet kapott: a Birkebeiner legenda. Ezt próbáltam lefordítani és próbálom tovább adni, mellé a környékbeli gyönyörű tájak képeit csatolom...

A történet 1206-ban kezdődik, amikor Norvégiában polgárháború előtti viszonyok uralkodtak. A feszültséget a két egymással szemben álló párt, a birkebeinerek és a baglerek hatalomért való küzdelme okozta. A trón várományosa Håkon  Håkonsson herceg akkoriban még csak 18 hónapos kisgyerek volt és az édesanyja tudomására jutott, hogy nincs biztonságban, ellopását tervezik.

Az aggódó anya úgy döntött, hogy a családi pap és néhány megbízható birkebeiner segítségével északra, Trøndelag környékére menekülnek, ahol biztonságban lesznek.

 Karácsony után indult a csapat, előbb Lillehammer irányába, majd innen az Østerdalen völgyön át Nidaros felé (épp errefelé jártunk mi is J )

Nagyon rossz időt kaptak, hóviharok, áthatolhatatlan erdők és hideg éjszakák nehezítették útjukat, mígnem egy éjjel eltévedtek. Ekkor úgy döntöttek, hogy a két legjobb sífutó emberükre bízzák a gyereket, akik el is indultak, s találtak két helyi embert, akik a helyes útra irányították és elkísérték egy darabon őket.

Egy idő után viszont – hiába a helyiek segítsége - megint eltévedtek, nem találták meg a faluba vezető ösvényt, így kénytelenek voltak egy szénás csűrben megszállni. Tüzet raktak, a gyereknek ágyat készítettek, ennivaló helyett olvasztott havat adtak neki, majd a két helyi ember elindult, hogy a csoport többi részét is meglelje és idevezesse.

Hosszú, küzdelmes utat tettek meg, a falusiak végig mellettük voltak, mígnem mindannyian szerencsésen megérkeztek Østerdalenbe, ahol a helyi emberek lovakat, szánt, kísérőket adtak melléjük és így sikerült biztonságos helyre menekíteni a kis trónörököst.

Håkon  Håkonsson később Norvégia egyik legjobb uralkodójává vált. Sikerült megszüntetnie a polgárháborút és alatta az ország is felvirágzott, a középkorbeli Norvégia legdicsőségesebb évei voltak ezek. A birkenbeinerek története, pedig bekerült a történelemkönyvekbe. Eddig a mese.

Időközben a térkép alapján már elég közel járunk Geirangerhez, illik a tájról is szólni valamit: több, mint 1000 m magasan, hófoltos hegyek és fagyos vizű, szebbnél szebb gleccsertavak - Breidalsvatnet, Langvatnet, Djupvatnet - mentén vezet utunk.

 És a látnivalókkal nem tudunk betelni, azt is nehéz eldönteni, hogy inkább jobbról, vagy balról bámulj ki a busz ablakán... Amit ember alkot az lehet szép, vagy nagyon szép – de amit a természet alkot arra nincsenek megfelelő szavak: egyszerűen lélegzetelállító.

És itt álltunk július közepén, szikrázó napsütésben a Djupvatnet tó alig olvadozó jégtakarója mellett és arra gondoltam, hogy nyár közepén, az otthoni forró, kánikulás napok után ennél szebb és üdítőbb látványt nem is kívánhattam volna. Hálás lehetek érte.

Amúgy ez nem olyan nagy kiterjedésű tó, a felszíne mindössze 2,4 x 1,1 km, de a mélysége állítólag a 200 métert is eléri.

A tó felett az út kettéválik, egyik része a hegy tetejére, egy szép kilátóhoz vezet.

 Mi a másik úton, a völgy irányában haladtunk lefelé, közben az út mentén egyre jobban olvadt a hó, a vízesések és a patakok egyre bővizűbbek lettek, s a hegyoldalak is egyre zöldebbek.

A völgy hamar kiszélesedett, lent már látni lehetett a következő állomásunkat, a Geiranger-fjord csücskét...

... s a szemben levő meredek domboldalra – a troll-ösvénynek nevezett turistaút mentén -felcikázó szerpentineket. Merthogy mi is ilyen szerpentineken ereszkedünk alá – néhol félre is kell húzni, hogy a felfelé haladók elférjenek.

Én nem biztos, hogy vállalnám a vezetést ezen az úton – amúgy is csak június-július-augusztusban szoktak itt autókkal közlekedni. Le a kalappal a buszsofőrünk előtt, aki végig tökéletes magabiztossággal, figyelmesen és biztonságosan vezetett. Még egyszer köszönet érte, Peti!

A hegy oldalában kis házikók állnak, egy ma is lakott tanya épületei. Annyira tetszik, ahogy alig észrevehetően  meghúzódnak a sziklák és fűcsomók között, szerényen, tisztán, egyszerűen, olyan igazi norvégesen.

S akkor meg is érkeztünk Geiranger mindössze 300 főt számláló kis falujába...

...ahol nemsokára hajóra szállunk.

Lehetett volna helikopterrel is, csak az sokkal drágább. Nagyon sokkal.

Egyébként a fjord, az egy sziklafalakkal, hegyekkel övezett, a szárazföldbe mélyen benyúló tengeröböl, amely úgy keletkezett, hogy egy gleccser vájta  teknővölgyet elárasztott a tenger. Ettől elméletileg valamennyire sós kéne, hogy legyen a vize, de megkóstoltuk és egyáltalán nem volt az. Lehet, hogy túl bővizűek most a gleccserből jövő patakok, azért nem lehetett felfedezni benne a só ízét.

A Geiranger-fjord a Világörökség részét képezi, 2005-ben vették fel a listára. A fjord fentről nézve egy nagy, 16 km hosszú S betű alakú folyóra emlékeztet, mélysége néhol eléri a 250 métert.

A hajó kényelmesen járja be ezt a szakaszt, alig egy óra hosszat tart az út, közben a hangosbemondó érdekességeket, helyi adatokat közöl 4-5 nyelven is, sajnos nem mindenhol lehet érteni a szövegét.

Az egyik legérdekesebb látnivaló a „Hét nővér” vízesése...

... ahol a szó szoros értelmében hét külön ágon zubog alá szabadesésben a víz, néhol 250 méter magasról.Szerencsénk van, most júliusban - a hóolvadásnak köszönhetően - nagyon bővizű a vízesés, simán meg lehet különböztetni rajta a hét különálló zuhatagot.

Nos ennyi szépség nem létezhet mesék nélkül: a nővéreknek volt egy állandó hódolója, az „Udvarló” ( ez így hangzott el angolul, de az is igaz, hogy ha németből fordítom, akkor a neve inkább Frájer, vagyis Becsapott legény volna) , akit a szép nővérek lépten nyomon kikosaraztak. A legény bánatában a borosüveg után nyúlt, bánatát alkoholba fojtva...őt jelképezi a szemközti sziklafalról alázuhogó vízesés, szépen formázva a borospalackot  J.

Van itt sok más kisebb-nagyobb vízesés is, mint a „Menyasszonyi fátyol”...

...és vannak simán alácsordogáló gleccserpatakok, melyek türelmes, alapos, kitartó munkával hasítják, alakítják az útjukban álló sziklafalat.

A fjordon csak két-három nagyobb hajó közlekedik, amikor egymás közelébe érnek hosszasan tülkölnek, az utasok lelkesen integetnek egymásnak...

...azt hiszem így szokás ez a tengeren is, de az is lehet, hogy itt része a turistaprogramnak.

A fjord mentén a meredek sziklafalakon néhány farmot is megpillanthattunk, többnyire a '60-as években felhagyták őket, de a turizmus fenntartása érdekében gondozzák és állandóan javitják, karbantartják a házakat és környéküket. Többnyire egyesületekbe tömörült önkéntesek végzik ezt a munkát.

Ezen a képen egy olyan tanya látható, amelyik még mindig működik, sőt, a mellette lévő kis földterületen almafák, szilvafák és még barackfák is vannak. Egyik évben 60 kiló barack termett, az volt a rekord. De a kevésbé csapadékos hónapokban keményen meg kell küzdeni a szárazsággal: mindennap Geirangerből hordják csónakkal az ivóvizet maguknak és az állatoknak.

A Geiranger-fjord sziklafalai 1400-1500 méterrel magasodnak a tengerszint fölé. Talán épp ezek a meredek, szinte csupasz sziklafalak kölcsönzik a fjord különleges, zord szépségét.

A Geiranger-fjordot, illetve jelenlegi állapotát, folyamatosan veszélyezteti az Åkerneset hegy, amelyet a természet erői annyira erodáltak, hogy bármikor beomolhat a vízbe. Egy hegyomlás akár szökőárt is okozhat, s az rövid időn belül több környékbeli települést, köztük Geirangert és Hellesyltet is elérné. Nagy kár volna érte.

Lassan elértük Hellesylt kikötőjét.

Ez sem túl nagy település, alig 250 lakosa van, de a környező tanyákkal, falvacskákkal együtt ez a szám 600-ra duzzad.

 Ugye érthető, hogy a a falut sűrű, mély csend uralta, a környéken sétálva mindössze egy kutyás-bicajos lánnyal és egy szép kövér szürke macskával  találkoztunk.

A szerény, hófehérre festett házak függönytelen ablakában fehér gyertya vagy lámpa égett – jelezve, hogy otthon vannak – de odakint senkit nem lehetett látni az ösvényen.

Csak odalent a fjord-tavon lötyögött egy kis csónak, gondolom a benne ülők szép csendben halászgattak, várva, hogy besötétedjen, s jobban harapjanak a halak.

De később sem lett nagyon sötét, még éjfélkor is elég szépen megvilágította az alig lebukott és mindjárt felbukkanó nap a tavat.

A tó partján követ raktam: ha egyszer tökéletes csendre vágynék, akkor majd szépen visszajövök J.

Oslo: Vigeland szoborpark

Ha sikerülne még egyszer ellátogatnom Oslo városába, akkor első utam biztosan a Frogner parkba vezetne, Gustav Vigeland csodálatos szobrai közé. Ez volt a legszebb és legemberibb múzeum, amit valaha láttam. És szívesen visszatérnék újra.

Már a bejárati kapu is egy rendkívüli alkotás - az ívesen hajlított, csipkézett kovácsoltvas és a tömör, egyszerűen csiszolt gránittömbök egymásba kapcsolódó összhangja teszi különlegessé. Átlépve rajta egy fantasztikus kertben találod magad, ahol a bronz- és gránitszobrok életre kelnek. És csaknem mindenik hozzád szól.

A parkban több, mint 200 szobor, illetve szoborcsoport áll, egytől egyik Gustav Vigeland (1869-1943), norvég szobrász alkotásai, melyeket a művész – egy 1921-ben köttetett szerződés alapján - Oslo városának adományozott.

Az egyezség értelmében a művész teljes ellátást, kényelmes lakást és műtermet kapott a várostól, ennek fejében az összes addigi, illetve utólag készített műve eredetijét a városra kellett hagyja. Vigeland tervezte magát a szoborparkot is, a már létező Frogner park egyik részébe állította fel a műalkotásokat, s az volt az óhaja, hogy a park nyilvános legyen és bárki ingyen látogathassa. Épp ezért a nap 24 órájában látogatható és a legszebb, hogy mindent meg szabad érinteni, sőt, a gyerekek  még az óriási gránitszobrokra is felmászhatnak. Ettől lesz a park emberi és ettől lesz mindenkié.

A kapun belépve elsőként egy 100 m hosszú, 15 m széles hídon kell áthaladni, melyet kétoldalt 58 bronzból öntött szobor díszít.

Ezek részben az anyaságot...

...másrészt épp az apaságot...

...az önfeledt közös játékot...

...a gyerekkor ártatlanságát...

... a párkapcsolat szépségét...

... a buktatóit...

...vagy éppen a kötelékektől való szabadulás nehézségét mutatják meg.

A legismertebb bronzszobor a dühös kisfiú szobra, amelyről senki sem tudja, hogy miért is dühös, de mindenki kedveli, fényképezi és simogatja – hátha egyszer megnyugszik majd...

A hidat virágzó rózsakert köti össze a kicsit magasabban álló szökőkút platformjával.

A szökőkút a legkorábban elkészült szoborcsoport, Vigeland egy másik térre, a norvég Parlament előtti térre tervezte eredetileg. Aztán újratervezte, majd kiegészítette újabb szobrokkal, domborművekkel, míg a mostani, végső formáját elnyerte.

Középen hat óriás tartja a nehéz gránitból készült tálat, melyből az életet adó víz szépen csordogál alá a kútba. Ennek káváján 20 darab életfát jelképező szoborcsoport áll, mintha csak a kút vizéből táplálkoznának.

A fás csoportok távolról nagyon hasonlítanak egymáshoz, de közelebb érve látszik, hogy mindenik más és más. A születéstől és gyerekkortól kiindulva az ifjúkoron, felnőtt- és öregkoron át a halálig minden életkort megjelenít sorban, gyönyörűen érzékeltetve a természettel való egységet és az élet örökös körforgását.

A kút külső falán lévő 60 bronzplaketten ugyanazokat a motívumokat ismétli Vigeland, tovább árnyalva az élet különböző szakaszait, de itt már megjelennek az állatok és az ember  hozzájuk fűződő kapcsolata is. Az utolsón a porladó emberi maradványokat apró kis gyerekek sokasága szedi össze és emeli magasba, azt jelképezvén, hogy minden ciklikus, a halálból mindig új élet fakad.

A park legmagasabb pontján áll a Monolith nevű 17 méter magas, 180 tonna súlyú egyetlen darab gránitból faragott obeliszk.

Az oszlophoz vezető lépcsőkön 36 masszív gránitszobor áll, melyek mindegyike egy-egy emberi érzést vagy kapcsolatot, örömet, haragot, önfeledtséget, barátságot, szerelmet, bánatot, erőszakot, vigasztalást, öregséget, szomorúságot jelképez. Döbbenetes az a finomság, ahogy az ormótlan kőtömbök  tolmácsolják a különböző érzéseket,  a kapcsolatok sokszínűségét, itt van minden ami lényeges, minden, amit  egy ember az élete során átélhet.

A szobrokat nyilván Vigeland tervezte és ő maga öntötte meg az eredeti méretű gipszmintákat is, de a gránit megmunkáláshoz szakképzett kőfaragókat alkalmaztak.  Csakúgy, mint a Monolith kifaragásához, melyen három mester dolgozott 14 éven keresztül nap mint nap, hogy a 121 egymásba fonódó, egymásra támaszkodó, egymást segítő, vagy egymással küzdő emberi alakot megjelenítse. Az oszlop alsó részében többnyire közömbös, vagy magatehetetlen alakok vannak, majd feljebb haladva egyre dinamikusabb, életrevalóbb emberi figurák következnek, míg az oszlop legfelső részén egyre több és egyre apróbb gyermek jelenik meg.

Arról, hogy mit is jelképez pontosan a Monolith több elmélet is létezik, lehet, hogy a létért való küzdelmet, a spirituális felemelkedést, a ciklikus ismétlődést, vagy épp a feltámadást – mert egy korai vázlaton Vigeland így jelölte meg... nem lehet tudni. Maga az alkotó így kommentálta: „A köröskörül álló szobrok az életet mutatják be. Az oszlop már a fantázia világához tartozik. A gránit csoportokat könnyű megérteni; a Monolith sokféle módon értelmezhető”

Az oszloptól tovább haladva egy  mesterien megmunkált kovácsoltvas kapun túl ...

...kisebb térre értünk, itt egy napórát láthatunk, melynek talapzata az állatövi jegyekkel van díszítve.  

Innen kényelmes lépcsők vezetnek a legutolsó nagy alkotáshoz, az Életkerékhez...

... egy bronzból készült, 3 méter átmérőjű kompozícióhoz, amelyben négy felnőtt és három gyerek egymásba kapcsolódó alakja úgy tűnik, mintha tényleg állandó forgásban lennének.

Ez a szobor fejezi ki egyetlen alkotásba tömörítve mindazt, ami a lényeg, amit újra hangsúlyozni akar Vigeland:  az egymásrautaltságot és az összetartozás erejét.