Guatemala: Külváros és forró zuhany

Utazunk. Egész álló nap. És közben bámulunk ki az ablakon. Lassan-lassan megismerjük azt az országot is, amelyikkel eddig csak olvasmányainkban találkoztunk. Amit magamban elképzeltem róla - mielőtt megmutatta volna azt a csodálatos másik arcát...

Igen, ez az arca is pont annyira igaz és valós, mint a másik, sőt: valószínű, hogy ez a valósabb. Guatemala lakosságának életszínvonala messze alatta marad a kontinens átlagának. Világviszonylatban sem jeleskedik. A lakosság fele nem tud írni, olvasni. Legfontosabb megélhetési forrás a mezőgazdaság, de a hegyvidéken ez nagyon nem jövedelmező. Épp csak megélnek belőle.

Az út szélén csapatokban integetnek a kéregető gyerekek, a külföldi buszok elég gyakran megállnak, pénzt vagy ételt adnak nekik.

Mi nem állunk meg. A mai sofőrünk Mario azt mondja, hogy gyakran agresszívvé válnak, ha úgy gondolják, hogy nem kaptak eleget, jobb, ha nem keveredünk össze velük. Néha kedvesen integetnek, de máskor kövekkel dobálják a buszokat, így vezetik le a mérgüket... ez itt már Guatemala City környéke, ahol bármi lehetséges...

A széles, négysávos út az vadonatúj, állítólag nagy szükség is volt rá, mert a főváros - Guatemala City - rohamosan fejlődik, lakossága egyre növekszik és ehhez még hozzá kell adni a nagyon nagy távolságokról ingázó tömegeket...

 ...akik dolgozni, vagy terményeiket eladni jönnek a városba.

Minket nem visznek be a fővárosba, a körgyűrűn haladunk végig, s az ablakra tapadva bámuljuk mindazt, ami a fővárosból látható... azt mondják: jobb így nekünk. Nehezen tud a szervező bármilyen garanciát vállalni a biztonságunkért. Egyrészt az ivóvíz az, amitől könnyen le lehet betegedni, másrészt a közbiztonság még mindig nem az igazi.

Guatemala-t nagyon sokáig katonai kormány vezette, így mindegyre szerveződött valamiféle puccs, s jött a másik kormány, majd ellenpuccs és vissza az egészet. Több, mint 36 év polgárháború és katonai kormányok virágzása-bukása-váltakozása után 1986-ban végre civil kormánya lett az országnak. De a gerillaháborúk még ezután is dúltak, a végső békekötési szerződést 1996-ban írták alá a gerillavezérek és Alvarez elnök.

A gerillák ezután le kellett tegyék a fegyvert, s kaptak egy-egy darab földet, amit családjukkal együtt megmunkálhatnak. Persze, ez a letelepedés is relatív – nem mindenki született éppen földművesnek – sokan lettek inkább üzletelők, amolyan „seftelők”, vagy fegyveres őrök. Itt a fegyverviselés amúgy engedélyezett és fegyverből is lehet látni a kisebb pisztolyféléktől kezdve egészen a nagy, nehéz puskákig mindenfélét.

A legtöbb üzlet, az üzemek, a buszállomások fizetett fegyveres őrökkel vigyáznak a biztonságra, mert elég gyakoriak a betörések, vagy a fegyveres rablások. És igen, a gyilkosságok is. Legtöbbjük sajnos kiderítetlen marad. Itt az a szokás, hogy alkonyatkor mindenki igyekszik haza, bezárja a vasajtót és lehúzza a rolót.

Nem is említettem eddig, hogy az országutak mentén nagyon gyakori a rendőri ellenőrzés. Nem csak Guatemala-ban, Mexikóban is minden tartomány határának átkelésekor láthattuk, hogy fegyveres katonák őrködnek az út szélén, s elég gyakran ellenőrizték a sofőrt, megkérdezték merre utazik, milyen csoportot szállít. Eleinte kissé zavart, de hamar megszoktuk ezeket a rövid közjátékokat.

Késő délután érkeztünk a Rio Dulce folyó torkolatához, ahol azonnal ki is pakoltuk az út szélére a bőröndjeinket a buszból - innen csónakkal vittek a dzsungelkempingbe.

Persze, a csónak még nem várt, így volt időnk  sétálni, bámészkodni , nézni a fürdőző gyerekeket...

... a lábukat áztató felnőtteket...

... a munkából hazaigyekvő fiatalokat...

...vagy az út melletti zöldség- és zakotapiacot, ahol minden megtalálható a zöldségektől kezdve a memóriakártyáig és a gumipapucsig.

Aztán megérkezett a mi csónakosunk is, persze három rendben kellett neki térülni, amíg mindenki csomagostul átjutott a szállásra.

A hacienda tulajdonképpen egy  huszonöt-harminc cölöpházikóból álló kemping volt...

... ahol a mocsaras, poshadt – ijesztő mangrove-gyökerekkel sűrűn teleaggatott - víz felett haladó keskeny pallókon közlekedhettünk az oldalt nyitott vendéglőig, a kikötőig, vagy a távolabbi házikókig.

Kicsit furcsa volt a hely, de ezt is hamar meg lehetett szokni. A házikók meglehetősen komfortosan lettek kialakítva, melegvizes zuhany, kényelmes ágyak, s minden ágy felett szúnyogháló-baldachin... hát enélkül biztosan semmit sem tudtunk volna aludni, annyira támadtak a ronda szárnyas hadak.

Érdekes élmény volt, kár, hogy csupán egyetlen éjszakát töltöttünk itt.

Reggel újra korán indultunk, nem is reggeliztünk, a csoportvezetőnk és a sofőr útközben vásárolta meg a hozzávalókat a déli piknikünkhöz: friss guacamole lesz és utána különböző gyümölcsök. Elég hosszúnak tűnt az út, míg a tengerpartról újra dombos vidékre kerültünk, közben mindenféle ültetvényeket és nagy fülű teheneket bámultunk.

 Aztán megérkeztünk valahová, az Agua Caliente nevű vízesés közelébe, ahonnan gyalog mentünk-mendegéltünk tovább az erdőben, egy kis patak mentén. Közben néztük a helyi asszonyokat, akik a tulsó parton mosták a ruhákat és néha integettek nekünk...

... láttuk a szerény kis házikóikat...

... a sok kisgyereket, akik a környéken szaladgáltak, játszottak, s láttuk azt is, hogy mennyire nem vigyáznak arra, hogy tisztán tartsák a házacskák környékét... sajnos őket is utolérte a nylonzacskók átka.

Már elég éhesek voltunk, s emiatt nyűgösebbek a szokásosnál. Hogy ne legyen annyira unalmas a bandukolás, a sofőrünk – egy jól megtermett, hangulatos ember – mutogatta nekünk az érdekesnél érdekesebb fákat és mindenikről tudott valami vicceset mesélni. Ez itt a turistafa: mert vörös és mindig hámlik – akárcsak a turisták a tengeren J

Aztán végre megérkeztünk a vízeséshez és elfelejtettük minden bajunkat: óriási zuhatag zúdult a nyugisan tovafolyó patak vizébe, olyan sűrű, meleg párát csapva a környéken, mintha szaunába érkeztünk volna.

Alig vártuk, hogy belemehessünk. És amíg mi fürödöztünk és önfeledten élveztük a hátunkat forrón dögönyöző zuhanyt, s a hideg patakvizet a lábunk alatt, addig a vezetőnk és a sofőr ketten elkészítették a fincsi és bőséges ebédet. Persze, az időközben odagyűlt helyi gyerkőcöknek is adtak belőle.

A guacamole, a lehető legegyszerűbb és legfinomabb recept szerint, íme: egy tálban törj össze durván ( egy pohár aljával) két szép érett avokádokörtét, add hozzá egy lime levét, egy jó marék apróra vágott gyöngyhagymát ( vagy más puha húsú hagymát), egy apróra vágott paradicsomot, finomra vágott csilipaprikát, sót, borsot, majd a legvégén nagy kötés apróra tépett korianderzöldet. Szenzációs J. És hihetetlenül laktató..

Guatemala: ültetvények Antigua vidékén

Szóval... reggel korán irány a csirkebusz-állomás, hogy eljuthassunk a makadámia-farmra.

 Időben - illetve jó korán – érkeztünk a buszhoz, mert mi voltunk az első két utas J. Ott volt a sofőr, meg egy fiatal jegyszedő legényke, s egyre tökéletesedő spanyol nyelvtudásunkkal hamar tisztáztuk, hogy jó helyen járunk, ez lesz a mi buszunk és nemsokára indulunk is Valhalla irányába.

Ki is fizettük a fuvardíjat, fejenként három és fél quetzalt, ami körülbelül fél dollárt tesz ki. Ez egy kicsit furcsa volt, mert tőlünk turistáktól mindenhol elvárták a hálapénz fizetését - úgy a vendéglői kiszolgálók, mint a sofőrök, vagy az idegenvezetők - s mindenütt legalább egy-két dollár volt az elvárás mértéke, ezért a buszjegy alacsony ára ugyancsak meglepett. Ez meg is magyarázza, hogy miért utaznak olyan sokan ezekkel a  csili-vili buszokkal.

Néhány kisebb falun hajtottunk keresztül, majd szép fákkal szegélyezett árnyas úton érkeztünk Valhallába, a makadámia-farmra.

 Leszálltunk a buszról, s nagyon hamar rájöttünk, hogy az idengenvezetőnk enyhén félrevezetett: ő ugyanis úgy tudta, hogy a farm az év 365 napján látogatható... na ez egy kicsit változott, azaz maradt a többi 364 nap... csupáncsak ma van zárva L.  Na jó, ha már eddig eljutottunk, akkor próbálunk érdeklődni – a baj csak az, hogy itt sehol senki. Végre valami mozgást észleltünk a szemközti domb tetején, hát arrafelé indultunk. Gyönyörűen gondozott paradicsom-ültetvényen vágtunk át, le is fényképeztem...

Az ültetvényen két fiatalember szorgoskodott, őket kérdeztük a makadámia-farmról, de semmi biztatót nem tudtak mondani – sajnos ma zárva van. De ha csak azt akarjuk tudni, hogy milyen is lehet az a farm, akkor szerintük menjünk kicsit lennebb az úton, mert száz méterrel odébb már ki van dőlve a kerítés, ott meg nyugodtan besétálhatunk J. Épp amikor ezt így elmagyarázták nekünk, hirtelen elkezdtek a hátunk mögé mutogatni, hogy nézzük már a Fuego vulkánt, mert épp most pöfékel! Ez itt elég gyakran történik meg. Guatemala harmincvalahány vulkánja közül három ma is aktív, de a 3763 m magas Fuego az egyik legaktívabb.

Ez így látványnak szép, de jó lenne, ha ennyiben is maradna... Azt mondják a fiúk, hogy tavaly ősszel nagyon fújtatott, rendesen tüzet és hamut hányt, s a környéken több helységet is ki kellett lakoltassanak a kitörések miatt. Ők is hónapokig laktak rokonoknál. De ne féljünk, mert ez most tényleg nem ugyanolyan...

Megnyugodtunk, s visszamentünk az útra, megkeresni a kerítésen a lyukat. Meg is kaptuk...

Aztán kimentünk lestoppolni egy buszt, amelyik visszavitt Antigua-ba. De ez már dugig tele volt, alig tudtunk feljutni. Attól még mindenkit felvett, aki intett neki. A padokban minden sorban három-három személy személy tudott leülni, ez hatvan ember, de a sorok között meg a lépcsőn még legalább harmincan álltunk egyetlen imbolygó konglomerátumba tömörülve.  Kicsit később egy hölgy integetett két sorral hátrábbról, hogy jöjjek oda, mellette van egy kis hely a padon... nagyon jól esett.

Délre érkeztünk vissza a városba, az úton turistaszervező legényke nyomott a kezünkbe egy szórólapot: nem akarnánk-e megnézni egy kávéültetvényt? De.  Felültettek egy régi katonakocsira, s még vagy tíz másik vigyorgó turistával együtt kivittek a Finca Filadelfia farmra.

 Ez egy családi vállalkozás, 1864-ben a jelenlegi tulajdonos dédnagyapja vezette, s mai napig is az örökösök személyesen vezetik a birtokot. Mostanra már eléggé turistaközpont lett, van itt szálló, vendéglő, lovasistállók, tiroli kötélpálya, meg vadvizi kenuközpont – legtöbb vendég ezért jön ide.

Idegenvezetőt is kapunk, egy kedves, mosolygós fiatalember vezet végig a farmon, aprólékosan elmagyarázva, hogyan is jut el a kedvenc kávénk a kis bokortól a csészéig. Két nagy kávéfajta létezik a világon, a Robusta meg az Arabica fajták. Az előbbi – mint a neve is mutatja -  robusztusabb, ellenállóbb, erősebb – nem csak ízre, hanem, mint növény is. Az Arabica az egy aromásabb, kifinomultabb, finomabb ízű fajta, de nagyon érzékeny is, emiatt nem tud megélni, mert itt a vulkáni talajon létezik egy apró, kártevő féreg, amelyik tönkreteszi a gyökerét. S akkor mi a megoldás? Hát kombinálják: minden kávécserje kineveléséhez két palántát nevelnek, egy Robusta-t, meg egy Arabica-t...

... és aztán a két kis törékeny növénykéből egyet csinálnak. Ez úgy megy, mint a gyümölcsfák oltása: mindkét palántát kettévágják, majd a gyökeret hosszában bemetszik, s a felső részt belecsúsztatják. Utána „bekötözik” a kis törzset és 1o-11 hónapig árnyas, szellős helyen nevelgetik, amíg ki lehet ültetni. A palánta-metszést csak nők csinálják, mert a nők kezének a bőre sokkal kevésbé savas, mint a férfiaké, ezért sokkal nagyobb eséllyel él meg egy palánta, ha nő oltja be. Számokat is mondtak: itt a farmon csaknem 97 % éli túl az oltást, ha nők csinálják, s mindössze 17 %, ha férfiak végzik ezt a munkát. Mindenesetre ezt a munkát itt hat nő végzi, méghozzá fantasztikus sebességgel, úgy, hogy naponta több, mint ezer darabot metszenek.

A kávécserjék majd öt év múlva kezdenek teremni és általában minden harmadik évben teremnek újra. De a cseresznyeszerű bogyócskák nem egyszerre érnek be, hanem több hónapon keresztül, novembertől egészen márciusig szedik. Méghozzá egyenként, mert az ágakon mindig vannak éretlen zöld szemek, félérett sárgásak és egészen érett mélyvörösek is. Persze, ez is kézzel történik, ezt viszont férfiak végzik és kilóra fizetik őket. Termő években egy bokorról körülbelül 3o-4o csészényi kávéhoz elegendő gyümölcsöt szüretelnek. Ez egyetlenegy csomag kávé!!

 Az éretteknek nagyon kellemes, édeskés íze van és ragacsos zselészerű a húsa, amelyik a két kis kávészemet öleli körül.

Amúgy a cserjék közé mindenhová magas fákat ültetnek, hogy ne érje őket direktbe az erős nap, így hosszabb az érési idő, de sokkal finomabb marad az aromája.

Innen bevittek a feldolgozóba, ahol végigkövethettük, hogyan szabadul meg a kis kávészem az őt körülvevő és védelmező négy rétegtől. Legelőször a szemeket megmossák, majd jön a morzsolás, ahol a szemekből kipréselik a magocskákat – anélkül, hogy bármi sérülés is keletkezne rajtuk.

 Aztán újabb mosás, ahol a zselés húst is eltávolítják a magokról – ebből a kivonatból készül majd a kávélikőrök és instant kávék egyik része. A nedves, halványzöld szemecskéket ezután egy nagy plattformon szárogatják és egy gereblyeszerűséggel gyakran átforgatják, nehogy penészes legyen.

Itt komly szakértő van, aki a szemecskék színéből állapítja meg, hogy elég száraz lett-e a további feldolgozáshoz. Mert még mindig van rajtuk egy vékony, na meg egy leheletvékony hártya, amit különböző rostálások és szortírozások révén eltávolítanak.

Ezután már csak a minőségi ellenőrzés van hátra, méghozzá szabad szemmel és szemenként! Nyolc asszony dolgozik egy-egy viszonylag lassan haladó futószalag mentén és kézzel szemelgetik ki az ocsút... Őszintén mondom, láttam, de nem tudom, hogy csinálják... mi szóhoz sem jutottunk, amikor a szalag mellett bámultuk az ügyességüket.

Ezután már zsákba kerül a kávé nagyobb része. A termelés 8o %-át küldik zöld kávéként exportra, a többi beföldön, vagy on-line értékesítődik, mint pörkölt, csomagolt kávé.

 A pörkölő és csomagoló berendezés egy másik – szintén régi – épületben működött, át kellett sétálni az udvaron, ahol külön attrakciót jelentett a tulajdonos régimódi autókból álló gyüjteménye.

Azt mondták, hogy néha kocsikáznak is velük: amikor valamelyik alkalmazott férjhez megy, olyankor a tulaj megajándékozza azzal, hogy egyik ilyen kocsijával viteti a templomba a menyasszonyt J.

Persze a látogatás fénypontja az volt, amikor mindenkit meghívtak egy kávékóstolóra, ahol lehetett válogatni a különböző rövid, hosszabb, presszó vagy átszűrt, natúr,  vagy tejjel elkészített kávéfélék között.

A legjobb – természetesen - az egyszerű, erős, rövid, cukrozatlan feketekávé volt J