Kalandtúra Kambodzsában XIV.

Piacok és piaci ínyencségek

Útközben gyakran megálltunk egy-egy benzinkút vagy útszéli vendéglő mellett, ilyenkor sokat fényképezgettem.

Mindig az volt az érzésünk, hogy rengetegen utaznak, főleg sokgyerekes családok.

Menetrend szerint meg is érkezett a busz és fel is vette mindannyiukat, csak épp a csomagokat kellett nagyon gyúrni és kötözni, hogy le ne essenek...

Valószínű, hogy kevés az autó, s főleg a távolsági buszokban van hiány. A szegényebbek inkább motorral közlekednek, de ha sok csomaggal akarnak útra kelni, akkor a motor már nem a legjobb megoldás.

Amúgy a nagyobb városokban is mindig megfordultunk a piacokon, mert egyrészt ott volt a legpezsgőbb az élet, másrészt így tudtuk valamennyire megismerni a helyi különlegességeket...

...aprobb ínyencfalatokat...

...vagy jó nagyokat J ...

... sosemlátott zöldségeket ...

...húsételeket...

...és persze, gyümölcsöket.

Talán ezek a piacok tükrözik legjobban, hogyan is élnek itt az emberek. Már nagyon korán reggel kipakolnak, sokan éjszaka is itt alszanak. Délidőben sem mennek  el ebédelni, sokan vannak, akik arra „szakosodtak”, hogy friss főtt étellel lássák el a piacokat.

Ez mindig kiadós és laktató helyi specialitás, rizs, különféle levesek, csirkés vagy garnélás curry, hal, ami után mindenkinek jól esik egy kis szundi J

A szerzeteseket mindig megajándékozzák élelemmel, rizzsel, gyümölccsel. A piacok és utcai ételárusok környékén gyakran meg lehet figyelni, hogy már várják őket, legtöbbször az adomány már össze is van csomagolva mire odaérnek. Átadáskor a szerzetes megáldja az adományozót, aki ezután köszönetet mond a szerzetesnek, hogy elfogadta az adományt. Persze nem minden szerzetes jár élelemgyűjtésre, náluk is mindenkinek más feladata van. Viszont ami összegyűlt azt mindig közösen fogyasztják el.

De a piacok egyéb érdekességgel is szolgáltak. Majdnem mindenütt akadt valami helyi üdítőféle, mint a kókusztej, vagy például a cukorszirup, amit egy motorra szerelt szerkentyű segítségével frissen préseltek és egy nylonzacskóból kellett kiinni szalmaszál segítségével. Olyan, mint a cukros csapvíz, csak egy kicsit annál is langyosabb.

Aki csak egy kis desszertet vagy ropogtatnivalót kívánt, az választhatott a sült kukorica, sült banán, vagy a sós kagylócskák között.

Volt itt szárított dohány is, amihez bizony a presszókávén kényeztetett európai nehezen tudott valami kávéféleséghez jutni. Persze, volt olyan vendéglő, ahol kávét is kínáltak, csak hát az egész más volt, mint amire mi vágytunk...

Aztán voltak a nagyon különleges dolgok, amelyeket nem mindig tudtunk megkóstolni. Az egyik városkát a pókok városának nevezték, volt is a bejáratánál egy szobor, amelyik két tarantullát ábrázolt. A piacán, pedig bárki megcsodálhatta az élő jószágokat, ezzel csalogatták a turistákat.

Én is megfogtam, nem bántottak, csak csiklandozták a karomat. De azért ennél közelibb kapcsolatba nem nagyon keveredtem velük, pedig az ízük nem olyan rossz... egy kisebb alaposan átsült „combot” megkóstoltam – hát ... azért a jó az nem ilyen J

A másik nagy specialitás az olyan volt, hogy még lefényképezni sem volt gusztusom: főtt tojás, de olyan, amiből a csirke már majdnem ki akart volna bújni, amikor a tojást megfőzték. A csoportból senki sem próbálta ki, ezért nem tudom, hogy milyen lehetett. Nem is szeretném tudni.

Voltak olyan helyek, ahol mindezek a különcségek együtt is előfordultak, s ahol nagyon szurkoltunk egyik-másik bátor útitársunknak, hogy örömét lelje a kóstolgatásban...

A grillezett kígyót még én is megkóstoltam ( azért ezt nem úgy kell érteni, hogy jól akartam volna lakni, hanem úgy, hogy egy kis csipetnyi falatot ettem belőle), olyan íze volt, mint a garnélaráknak. Kicsit édesebb, mint a csirkehús. Nem volt rossz, de soha nem lesz a kedvencem.

 A legjobb ennivaló számomra mindvégig az ananász maradt. Egy dollárért kaphattál egy nagyot, vagy néha két kicsit, készen megpucolva, cikkekre vágva, s egy hosszú pálcikával lehetett enni. Finom, édes, szaftos és aromás, olyan, amilyent eddig még soha nem ettem.