Kalandtúra Kambodzsában XV.

Az utolsó napok

Pnom Penh után délre tartottunk a tengerpart irányába. Útközben elég gyakran meg kellett álljunk, mert a busz ablakából sok érdekességet felfedeztünk, amit aztán közelebbről is szemügyre akartunk venni. Többek között egy gyönyörűszép halászfalucskát, olyant amilyent addig még soha...

Láttuk, ahogy az itteni fiatalok kivetik a hálóikat, majd csaknem észrevétlenül lassan eveznek tova, hogy még véletlenül se zavarják a halakat.

 

A legszebb, talán mégis az volt, hogy az egyszerű kis cölöpviskók és az előttük billegő csónakok ugyanarra a türkízes zöld árnyalatúra voltak lefestve, mintegy jelezve, hogy mindahányan együvé tartoznak, egy az életük és a sorsuk a bennük lakó halászoknak...

 

Napok óta szerettem volna vadon termő lótuszvirágot és termést fényképezni, ezen az útszakaszon végre-valahára összejött...

Igaz, hogy mire nagy lelkesedéssel fotózásra készen elhelyezkedtem a virágos árokban, arra térdig álltam a sárban, egyre mélyebbre süppedtem, össze-vissza karmoltak a szederindaszerű tüskés szárak – de sikerült! Ezután már csak a papucsok megmentésére és egymás mocsárból való kirángatására kellett koncentráljunk...

Aztán közelről is megnéztünk egy óriási nagy, gyönyörűen  rendezett gumifa ültetvényt, merthogy Kambodzsa egyik fontos exportterméke a természetes kaucsuk.

A fák törzsén spirális vonalban bemetszést ejtettek, s a létrejött csatornák alsó végéhez egy-egy kis kerámiatálkát rögzítettek, ebbe csordogált a gumi. Nem csuroghatott valami gyorsan, mert az ujjammal belenyúltam és úgy tűnt, hogy már eléggé megkeményedett. De ezeknek az embereknek van türelme kivárni, ők semmit sem siettetnek...

Útközben nagyon szép, természetesen, vagy - csatornák révén - mesterségesen elárasztott árterületeken haladtunk keresztül ...

... s nagyon sok helyen gyönyörködtünk a rizsföldek ragyogóan üde zöld színében.

Errefelé gyakran láttunk vízibivalyokat is, akár a házak mellett, befogva, akár szabadon legelve a rizsföldeken.

Kampot város és környéke két dologról híres, az egyik az itt termett vörös, illetve fekete Kampot-bors, amelyet az ínyenc francia konyhaművészet nagy előszeretettel használ. Ennek a borsnak jellegzetes eukaliptuszos-mentolos aromája van, s ettől az ételeknek egy különleges csípős-édes íze lesz. A másik híresség az Elefánt-hegy, amelyik a helyi cementgyártás fellegvára. Innen indult el a nagy divathullám, az egyszerűen szövött, vagy nylonnal bevont Mount Elephant feliratos,  cementes zsákokból készült táskák hóbortja. Tele is volt velük minden butik.

Amúgy a városka architektúrája nagyon érdekes, a központban szép, koloniál stílusú házak hosszú sora fogja közre az óriási kiterjedésű, koszos, zajos, nyüzsgő piacot.

A folyóparti csendesebb részen, viszont visszafogott méretű kertes házak állnak, a kapuk előtt gyönyürű, januárban virágzó fákkal, vagy cserepes növényekkel.

Kalandtúránk utolsó napjait Sihanoukville-ben töltöttük jól megérdemelt  tengerparti lazsálással.

Mondjuk mehettünk volna kicsit kajakozni a közeli szigetecskékig, meg vissza, ami kb 6 km...

... vagy akár naphosszat tekereghettünk volna a város egymást érő bazárjaiban, de annyira csábító volt a kellemes tengervíz, a finom homok, amelyik még délben is kellemesen hűvös maradt, a koktélbárok nyugalma...

... a fillérekért megkapható kényeztető masszázsok, hogy igazából szóba se jöhetett semmi más J

Ha éhesek voltunk rögtön ott termett egy grilles vagy egy gyümölcsös asszony és máris tobzódhattunk az élvezetekben.

A legérdekesebb látvány talán mégis egy átvonuló vihar volt...

... amelyik először egy kicsit megijesztett...

... azt hittük igazi tornádó lesz belőle...

...de aztán amilyen gyorsan jött, úgy el is vonult, anélkül, hogy a parton egyetlen csepp eső esett volna...

... és egy óra múlva nyugodt, méltóságteljes ezüst szinben pompázott újra minden.

Hát ennyit Kambodzsáról. Csodaszép út volt... minden percét élveztem J

Kalandtúra Kambodzsában XIV.

Piacok és piaci ínyencségek

Útközben gyakran megálltunk egy-egy benzinkút vagy útszéli vendéglő mellett, ilyenkor sokat fényképezgettem.

Mindig az volt az érzésünk, hogy rengetegen utaznak, főleg sokgyerekes családok.

Menetrend szerint meg is érkezett a busz és fel is vette mindannyiukat, csak épp a csomagokat kellett nagyon gyúrni és kötözni, hogy le ne essenek...

Valószínű, hogy kevés az autó, s főleg a távolsági buszokban van hiány. A szegényebbek inkább motorral közlekednek, de ha sok csomaggal akarnak útra kelni, akkor a motor már nem a legjobb megoldás.

Amúgy a nagyobb városokban is mindig megfordultunk a piacokon, mert egyrészt ott volt a legpezsgőbb az élet, másrészt így tudtuk valamennyire megismerni a helyi különlegességeket...

...aprobb ínyencfalatokat...

...vagy jó nagyokat J ...

... sosemlátott zöldségeket ...

...húsételeket...

...és persze, gyümölcsöket.

Talán ezek a piacok tükrözik legjobban, hogyan is élnek itt az emberek. Már nagyon korán reggel kipakolnak, sokan éjszaka is itt alszanak. Délidőben sem mennek  el ebédelni, sokan vannak, akik arra „szakosodtak”, hogy friss főtt étellel lássák el a piacokat.

Ez mindig kiadós és laktató helyi specialitás, rizs, különféle levesek, csirkés vagy garnélás curry, hal, ami után mindenkinek jól esik egy kis szundi J

A szerzeteseket mindig megajándékozzák élelemmel, rizzsel, gyümölccsel. A piacok és utcai ételárusok környékén gyakran meg lehet figyelni, hogy már várják őket, legtöbbször az adomány már össze is van csomagolva mire odaérnek. Átadáskor a szerzetes megáldja az adományozót, aki ezután köszönetet mond a szerzetesnek, hogy elfogadta az adományt. Persze nem minden szerzetes jár élelemgyűjtésre, náluk is mindenkinek más feladata van. Viszont ami összegyűlt azt mindig közösen fogyasztják el.

De a piacok egyéb érdekességgel is szolgáltak. Majdnem mindenütt akadt valami helyi üdítőféle, mint a kókusztej, vagy például a cukorszirup, amit egy motorra szerelt szerkentyű segítségével frissen préseltek és egy nylonzacskóból kellett kiinni szalmaszál segítségével. Olyan, mint a cukros csapvíz, csak egy kicsit annál is langyosabb.

Aki csak egy kis desszertet vagy ropogtatnivalót kívánt, az választhatott a sült kukorica, sült banán, vagy a sós kagylócskák között.

Volt itt szárított dohány is, amihez bizony a presszókávén kényeztetett európai nehezen tudott valami kávéféleséghez jutni. Persze, volt olyan vendéglő, ahol kávét is kínáltak, csak hát az egész más volt, mint amire mi vágytunk...

Aztán voltak a nagyon különleges dolgok, amelyeket nem mindig tudtunk megkóstolni. Az egyik városkát a pókok városának nevezték, volt is a bejáratánál egy szobor, amelyik két tarantullát ábrázolt. A piacán, pedig bárki megcsodálhatta az élő jószágokat, ezzel csalogatták a turistákat.

Én is megfogtam, nem bántottak, csak csiklandozták a karomat. De azért ennél közelibb kapcsolatba nem nagyon keveredtem velük, pedig az ízük nem olyan rossz... egy kisebb alaposan átsült „combot” megkóstoltam – hát ... azért a jó az nem ilyen J

A másik nagy specialitás az olyan volt, hogy még lefényképezni sem volt gusztusom: főtt tojás, de olyan, amiből a csirke már majdnem ki akart volna bújni, amikor a tojást megfőzték. A csoportból senki sem próbálta ki, ezért nem tudom, hogy milyen lehetett. Nem is szeretném tudni.

Voltak olyan helyek, ahol mindezek a különcségek együtt is előfordultak, s ahol nagyon szurkoltunk egyik-másik bátor útitársunknak, hogy örömét lelje a kóstolgatásban...

A grillezett kígyót még én is megkóstoltam ( azért ezt nem úgy kell érteni, hogy jól akartam volna lakni, hanem úgy, hogy egy kis csipetnyi falatot ettem belőle), olyan íze volt, mint a garnélaráknak. Kicsit édesebb, mint a csirkehús. Nem volt rossz, de soha nem lesz a kedvencem.

 A legjobb ennivaló számomra mindvégig az ananász maradt. Egy dollárért kaphattál egy nagyot, vagy néha két kicsit, készen megpucolva, cikkekre vágva, s egy hosszú pálcikával lehetett enni. Finom, édes, szaftos és aromás, olyan, amilyent eddig még soha nem ettem.

 

Kalandtúra Kambodzsában V.

Siem Reap

Szilveszter napján Battambangból Siem Reap-be utaztunk. Ez a legrohamosabban fejlődő város az egész országban, rengeteg szálloda épült itt az utóbbi időkben és a legegyszerűbb turistaszállástól egészen a legelegánsabb sokcsillagos luxusszállodáig minden megtalálható. Siem Reap-ben minden a turizmusról szól, kiváló vendéglők, bárok és szórakozóhelyek csalogatnak lépten-nyomon.

Voltak olyan helyek, ahol inkább csak inni lehetett – ezek voltak a legnépszerűbbek...

Máshol, meg inkább kultúrprogramot ajánlottak, pompás ruhákba öltöztetett tizenéves táncosok hagyományos apszara-táncokat mutattak be a színpadon.

Siem Reapben két nagyon fontos utcát kötelező meglátogatni  turistaként, az egyik az éjszakai piac utcája, ahol természetesen bármit meg lehet vásárolni, a másik meg a Pub Street, azaz a kocsmák utcája.

A piac, az igazi turistapiac, van itt rengeteg selyem, ezüst, ruhanemű, elefántszobor, apszarás falikép és vannak gyönyörűszép zöld smaragdok. Mindenféle ékszerbe foglalva. Egyik társunk valahol olvasta, hogy mennyire olcsó itt a smaragd, hát nekiláttunk komoly érdeklődéssel kipakoltatni a köves holmikat.  Aztán amikor az árakat is megnevezték - kedvesen mosolyogva és ígérve, hogy akár 3-4 % -ot is le tudunk még belőle alkudni - akkor hamar rájöttünk, hogy mi az olcsót másképp értelmeztük.

Alig léptünk néhány méterrel odébb, újabb csábítás jelentkezett, ezúttal krokodilbőr táskák alakjában – itt azonban úgy döntöttünk, hogy megelégszünk a kirakat és a reklám megtekintésével. A táskákat már le sem fényképeztem.

Az utca két oldalán hemzsegnek a masszázsszalonok, itt is minden masszázstípust ajánlanak 5- 1o dollárért, de jó figyelni az újonnan megtanult általános szabályra: a legjobb masszőrök mindig az idősebbek. Kinéztünk magunknak egy elég tiszta helyet, volt két szabad hely, hát beugrottunk, s mert nagyon siettünk, rögtön meg is egyeztünk két nagyon kedvesen mosolygó, szabadon tébláboló fiatalemberrel. Egy-egy húsz perces relaxáló lábmasszázs eredményeképp egész héten kék, majd zöldesen sárguló  foltokat viseltünk lábszárunkon... De akad itt ennél sokkal érdekesebb ajánlat is, halacskákkal végeztetett pedikűr. Természetesen ez is az utca szélén történik, átlátszó üvegakváriumba lógatod a lábad, ahol apró kis ezüstszínű halacskák csiklandoznak és csípdesik le a sarkadról az elhalt bőrdarabkákat. Egészen vicces.

Este együtt mentünk vacsorázni az egész csoporttal. Kiváló vendéglőt ajánlott az idegenvezetőnk, gyors kiszolgálás, finom ételek, sok khmer specialitás, de európait is lehet rendelni, azt is nagyon jól készítik. Promóciós ajánlat, ha két koktélt rendelsz, a harmadikat ingyen kapod! Ez így elsőre jól hangzott, természetesen mindannyian kipróbáltuk, de hamar rájöttünk,  hogy a promóciós koktélok azért jóval kevesebb alkoholt tartalmaznak, mint... hát mint amit elvárnál. Mert tényleg egyikünk sem tudta, hogy mennyi rum, konyak vagy miegyéb járna a kiválasztott jónevű italunkba. Na de vannak bátor emberek, orosz barátunk nagy szakértelemmel megreklamálta a piros cseresznyével díszitett zöldes színű koktélt, állítva, hogy kifelejtették belőle a vodkát! És biztos így volt, mert őszintének tűnő sűrű bocsánatkérések között hoztak neki két másik italt, na azokból tényleg nem felejtettek ki semmit, aki belekóstolt rögtön vigyorogni kezdett. Mindannyian megkóstoltuk... aztán bedobtuk magunkat az éjszakai életbe, s jót mulattunk a nagy utcabálban J