Kalandtúra Kambodzsában XI.

A Mekong folyó világa

Kissé szomorúan indultunk el Angkorból. Akkor úgy gondoltuk, hogy a kirándulás fénypontján túl, most már nem tudnak nekünk sok érdekes látnivalót mutatni ... jó, hogy nem így történt!

Délben megérkeztünk Kampong Cham-ba, ott pedig várt ránk az új kaland. Biciklitúra a Mekong folyón lévő Koh Paen szigetre. Egy Mekong-parti kisvendéglő elől indultunk, úgy tűnt az előttünk álló szép nagy betonhídon kell majd átgurulni. Ezt a hidat a japánok építették ajándékba, valamikor a hetvenes években, ha nem tévedek, s azért, mert akkoriban a Mekongon egyáltalán nem volt stabil híd ( amúgy most se nagyon van), márpedig nekik fontos dolgaik és szállítanivalóik akadtak  errefelé – főként a vietnami háború kapcsán.

Lefelé haladva a folyó mentén nemsokára kiderült, hogy egy bambuszból készült hídon lehet átjutni a szigetre.

Nem egy akármilyen kicsi palló ez, becsületesen el van készítve, akár egy kézműves darab, szépen és stabilan megfont járófelülettel, gyönyörűen nyesett oldalerősítésekkel. Nyugodtan át lehet hajtani egy kocsival is, alig zökken az illesztéseknél.

A szigetlakók minden fuvart ezen a hídon bonyolítanak, többnyire apró kis lovak által húzott kétkerekű szekérrel. És kegyetlenül megpakolják azokat.

Amikor mi január elején itt jártunk, akkor szárazság volt, a homokos fövenyen unatkoztak a csónakok...

... de az esős évszak beköszöntével a Mekong megárad és elmossa a gyönyörű bambuszhidat. A szigetlakók, pedig minden áldott évben újrafonják-építik azt. És az egész udvarukat. Gyakran a házaikat is. Nagyon hasonlít Kőműves Kelemen balladájához...

A szigetet körbejárva láttuk az emberek cölöpházait, amelyek itt még magasabbra vannak emelve, mint máshol, mert a nagy víz legalább egyszer egy évben biztosan megárad, elöntve a zöldellő rizsföldeket, biztosítva a jövő évi termést.

Az alacsony, szamármagasságú lovacskákon kívül nem sok állattal találkoztunk – ezt akár jó dolognak is elkönyvelhetjük, mert sok a kígyó a szigeten - kiváltképp a rizsföldeken - és rendszeresen gyűjtik őket eladásra. Főleg nagyobb vendéglőknek. De azért voltak itt tehenek, s ezek sem hasonlítottak a mieinkre.

Egyszínű halványszürkék, rettentően soványak, nagy elálló szamárfüleik vannak, s na még egy púp is a hátukon. Olyasmik, mint az indiai  szent tehenek, csak nem szentek. Azaz itt előbb-utóbb csak megeszik őket.

Útközben megálltunk a templomnál, s megcsodáltuk a vidám, színesre festett állatokkal és madarakkal díszített udvarát és a kék Buddha-szobrát.

Egy udvarban megpihentünk és helyi vezetőnk sorra megkóstoltatta velünk az itt termő gyümölcsöket. Volt közte sokféle banán, éretlen mangó és papaya - ezeket csípős paprikával elkevert sóba mártva szeretik ők enni – aztán volt mangusztine, ami ízlett és tamarind, ami nem annyira, majd kóstoltunk pomelót, ami szenzációsan finom volt. Ettünk még „Jack” gyümölcsét, amiben nagyobb volt a mag, mint maga a húsa, dragon gyümölcsöt, ananászt, meg valami apró barnát aminek üveggolyó-szerű húsa van és egészen finom.

Az az igazság, hogy annyi sok – számomra teljesen új – gyümölccsel találkoztunk, hogy most sem tudnám felismerni legtöbbjüket. Én nem kóstoltam meg a duriant. Ez olyan nagyon bűzlik, hogy képtelenség megenni. Állítólag nem olyan rossz az íze, mint a szaga és nagyon kellemes állagú... talán legközelebb.

Hazafelé tartva éppen napnyugtakor érkeztünk vissza a bambuszhídhoz, s élvezhettük a páratlan látványt a Mekongon.

Este az egész csoporttal vacsorára mentünk a helyi vezetőnk házába. Szép tágas, bambusszal padolt, tiszta szobába léptünk, előtte, persze lehúztuk a cipőinket, ahogy illik. A falakon fényképek, rajta az egész család apraja-nagyja születéstől öregkorig mindenki. Nagy becsben az esküvői képek, egyházi események és a gyerekek első iskolai napja.

Négy gyerekük van – ez errefelé kevésnek számít - mind aprócskák még, de a két nagyobb már jár iskolába.

És azonkívül járnak fizetett magániskolába is, ahol angolt és számítógépezést tanulnak. A tehetősebb és felvilágosultabb szülők nagy hangsúlyt fektetnek a gyerekeik taníttatására. Legtöbbjüknek ez nem adatott meg annak idején.

A földön szépen megterített asztal várt, gyertyákkal díszítve.

A menü gazdag volt és nagyon változatos. Volt ott kókuszos csirke, disznóhúsból készült szaftos eledel, gomba kirántva, zöldséges levesféleség, pikáns gyömbéres-citromfüves egytálétel, zöldségfélék, meg sok egyéb. Meg persze rizs. Rengeteg rizs. Mindenki jól tudott lakni, még akkor is, ha mindennek egy kicsit más íze volt, mint amit elvártál. Vagy amit kívántál. Azért nem volt rossz, csak egy kicsit másmilyen.

Aztán az est fénypontja: vendéglátónk elővette az ínyencséget – na nem édességet, nem, ott olyant nem esznek, legfennebb csak gyümölcsöt – egy kétes tisztaságú borkánban őrizgetett még kétesebb állagú folyadékot: a tarantullapálinkát.

Mindenki kapott hozzá kis pálinkás pohárkát és na... hát mondjuk úgy, hogy megkóstoltam... Többen is erre az estére vezettük vissza a hosszú napokig eltartó gyomorgyulladásunkat, kegyetlen hasmenésünket, rosszulléteinket. De nem attól a mennyiségtől, amit megittunk. Ehhez a borkán, meg a pálinkának nevet adó áldozati pókok látványa is bőven elég volt.

Valamit azért tanultam: ha még egyszer megtörténik, hogy ehhez hasonló italokat kóstolnék, biztos lesz nálam egy kis szilvapálinka, hogy utána leöblíthessem :)