Kalandtúra Kambodzsában XV.

Az utolsó napok

Pnom Penh után délre tartottunk a tengerpart irányába. Útközben elég gyakran meg kellett álljunk, mert a busz ablakából sok érdekességet felfedeztünk, amit aztán közelebbről is szemügyre akartunk venni. Többek között egy gyönyörűszép halászfalucskát, olyant amilyent addig még soha...

Láttuk, ahogy az itteni fiatalok kivetik a hálóikat, majd csaknem észrevétlenül lassan eveznek tova, hogy még véletlenül se zavarják a halakat.

 

A legszebb, talán mégis az volt, hogy az egyszerű kis cölöpviskók és az előttük billegő csónakok ugyanarra a türkízes zöld árnyalatúra voltak lefestve, mintegy jelezve, hogy mindahányan együvé tartoznak, egy az életük és a sorsuk a bennük lakó halászoknak...

 

Napok óta szerettem volna vadon termő lótuszvirágot és termést fényképezni, ezen az útszakaszon végre-valahára összejött...

Igaz, hogy mire nagy lelkesedéssel fotózásra készen elhelyezkedtem a virágos árokban, arra térdig álltam a sárban, egyre mélyebbre süppedtem, össze-vissza karmoltak a szederindaszerű tüskés szárak – de sikerült! Ezután már csak a papucsok megmentésére és egymás mocsárból való kirángatására kellett koncentráljunk...

Aztán közelről is megnéztünk egy óriási nagy, gyönyörűen  rendezett gumifa ültetvényt, merthogy Kambodzsa egyik fontos exportterméke a természetes kaucsuk.

A fák törzsén spirális vonalban bemetszést ejtettek, s a létrejött csatornák alsó végéhez egy-egy kis kerámiatálkát rögzítettek, ebbe csordogált a gumi. Nem csuroghatott valami gyorsan, mert az ujjammal belenyúltam és úgy tűnt, hogy már eléggé megkeményedett. De ezeknek az embereknek van türelme kivárni, ők semmit sem siettetnek...

Útközben nagyon szép, természetesen, vagy - csatornák révén - mesterségesen elárasztott árterületeken haladtunk keresztül ...

... s nagyon sok helyen gyönyörködtünk a rizsföldek ragyogóan üde zöld színében.

Errefelé gyakran láttunk vízibivalyokat is, akár a házak mellett, befogva, akár szabadon legelve a rizsföldeken.

Kampot város és környéke két dologról híres, az egyik az itt termett vörös, illetve fekete Kampot-bors, amelyet az ínyenc francia konyhaművészet nagy előszeretettel használ. Ennek a borsnak jellegzetes eukaliptuszos-mentolos aromája van, s ettől az ételeknek egy különleges csípős-édes íze lesz. A másik híresség az Elefánt-hegy, amelyik a helyi cementgyártás fellegvára. Innen indult el a nagy divathullám, az egyszerűen szövött, vagy nylonnal bevont Mount Elephant feliratos,  cementes zsákokból készült táskák hóbortja. Tele is volt velük minden butik.

Amúgy a városka architektúrája nagyon érdekes, a központban szép, koloniál stílusú házak hosszú sora fogja közre az óriási kiterjedésű, koszos, zajos, nyüzsgő piacot.

A folyóparti csendesebb részen, viszont visszafogott méretű kertes házak állnak, a kapuk előtt gyönyürű, januárban virágzó fákkal, vagy cserepes növényekkel.

Kalandtúránk utolsó napjait Sihanoukville-ben töltöttük jól megérdemelt  tengerparti lazsálással.

Mondjuk mehettünk volna kicsit kajakozni a közeli szigetecskékig, meg vissza, ami kb 6 km...

... vagy akár naphosszat tekereghettünk volna a város egymást érő bazárjaiban, de annyira csábító volt a kellemes tengervíz, a finom homok, amelyik még délben is kellemesen hűvös maradt, a koktélbárok nyugalma...

... a fillérekért megkapható kényeztető masszázsok, hogy igazából szóba se jöhetett semmi más J

Ha éhesek voltunk rögtön ott termett egy grilles vagy egy gyümölcsös asszony és máris tobzódhattunk az élvezetekben.

A legérdekesebb látvány talán mégis egy átvonuló vihar volt...

... amelyik először egy kicsit megijesztett...

... azt hittük igazi tornádó lesz belőle...

...de aztán amilyen gyorsan jött, úgy el is vonult, anélkül, hogy a parton egyetlen csepp eső esett volna...

... és egy óra múlva nyugodt, méltóságteljes ezüst szinben pompázott újra minden.

Hát ennyit Kambodzsáról. Csodaszép út volt... minden percét élveztem J

Kalandtúra Kambodzsában XIII.

Pnom Penh

Kambodzsa 14 millió lakosából kb 1,2 millió lakik a fővárosban, Pnom Penh-ben. Megérkezésünk után mindjárt az első délután biciklis riksákkal körbejártuk az egész várost, s megnézegettük a legfontosabb látnivalókat.

Legelőször a nagy központi piac mellett haladtunk el, ez az épület a város egyik jelképe. 193o és 194o között épült, különleges art deco stílusban. Belül minden megtalálható, mint megannyi piacon: ezüst, ruhanemű, ajándék, cipő és persze, rengeteg kézműves áru.

Továbbgurulva az egyik főutcán két oldalt ugyanolyan épületeket láthattunk, amilyeneket nálunk is gyakran építettek a kezdeti szocialista években.

Az épületek homlokzata mindenütt roskadozott az óriásreklámoktól...

...és az úton mindenütt ugyanazokkal az elcsigázott árusokkal találkoztunk, akik reggeltől estig kínálgatják a portékájukat több-kevesebb sikerrel.

Ezután egy régebbi városnegyed felé kanyarodtunk, majd nemsokára megérkeztünk a Penh hegyhez – erről kapta a város a nevét.

A legenda úgy szól, hogy a régi időkben, amikor itt még nem volt város, csak földművesek éltek, ők a sok áradás miatt nagyon gyakran kellett  költözködjenek. Mígnem egy fiatal házaspár, Penh asszony és férje elhatározta, hogy nem fog többé költözködni, felhúzódtak ide erre a kis hegyre a s reménykedtek, hogy nem ér fel ide az ár.

A férj hamarosam meghalt, s Penh asszony egyedül még keményebben dolgozott a megélhetésért, de továbbra sem hagyta el a házát. Egy napon,  tüzifa gyűjtés közben, egy olyan fára talált, melynek belsejében egy arany Buddha volt elrejtve. Elkezdett hozzá imádkozni és egyre több szerencséje lett a halászatban, gazdálkodásban, minden sikerült aminek nekifogott. Látva ezt a szomszédok, ők is követték Penh példáját, egyre többen jöttek a hegyre imádkozni, s a szobor nekik is meghozta a szerencsét. Így a település egyre nagyobb lett és amikor 1431-ben a király ide helyezte át a székhelyét Angkorból, akkor megtartotta a Pnom Penh – a Penh hegye nevet, mert ez mindenkinek szerencsét hozott.

Innen elgurultunk a szabadság-emlékműhöz, amelyet 1958 ban építettek...

...majd kimentünk a folyópartra, ahol a Mekong, a Tonle Bassac és a Tonle Sap folyók találkoznak.

A királyi palotába nem tudtunk bemenni, mert 2o12 október 15-én meghalt Norodom Sihanouk király és amikor ott jártunk akkor épp fel volt ravatalozva.

A palota előtti téren nagyon sokan voltak, akik a király lelki üdvösségéért imádkoztak ...

... és áldozatot mutattak be, gyertyát gyújtottak, lótuszvirágokat hoztak. Többnyire gyerekek árultak ezeket a téren.

A következő nap programja volt a legnehezebb az egész utazás alatt. Ellátogattunk a Tuol Sleng múzeumba, amelyik eredetileg iskolának épült, de a Pol Pot vezette Vörös Khmerek alatt kínzótáborként működött. 1975 és 1978 között 17ooo embert kínoztak meg ezekben a termekben. Mindenkiről fényképet készítettek, most ezek is ki vannak állítva. Én az első szobákig tudtam elmenni, utána kijöttem, nem bírtam tovább nézni a szörnyűségeket.

A Tuol Slengben megkínzott embereket a város végén a Choeung Ek területén, vagyis a „gyilkos mezőkön” végezték ki. Összesen mintegy másfél millióan vesztették itt életüket azokban az években, deezenkívül még ugyanannyian pusztultak el azidőtájt fertőző betegségekben, vagy alultápláltság miatt is. A Choeung Ek volt a következő látogatásunk színhelye, mondanom sem kell, hogy milyen nyomasztó hangulata van a helynek, ahol a sok koponyát őrzik és ahol milliókat vetettek tömegsírokba.

Itt is inkább fényképeztem a különleges fákat, amelyek olyannak tűntek, mintha fájdalmukban görcsökben vonaglottak volna...

...vagy a csodálatos virágokat...

... és az őket ellepő rengeteg fekete lepkét.