Kyoto - séta a múltban

A Nijo-yo palota pontosan úgy néz ki, mint egy erőd, hatalmas vizesárokkal, vastag kőfalakkal körülvéve, azt hinné az ember, hogy itt bármely császár biztonságban érezhetné magát. Ez igaz is, de nem a császárnak, hanem a nagy shogunnak, Tokugawa Ieyasu-nak  építették székhelyként, még 603-ban.

Amikor a shogunok kora lejárt, akkor egy ideig császári palotaként is működött, azután átadták Kyoto városának, felújították és múzeumként látogathatóvá tették. Kivéve – gondolom - azokat az időszakokat, amikor a shogunról szóló filmeket forgatják, mert azok többnyire itt készülnek.

A nagy kőfal kapuján belül van egy külső udvar, aztán egy másik, sokkal díszesebb kapun, a Karamon kapun át jutunk a belső udvarra és innen az épületekbe. Sajnos az ajtón belül itt sem lehet fényképezni, de a kapuk és a tetők díszítése azt hiszem mindent elmond.

Odabent egy egész sor termet láthattunk, melyek hosszú folyosókkal vannak összekötve, s melyeknek a díszítése végtelenül kifinomult, sehol sem hivalkodó, mégis lenyűgöző. Finom, festett selyem faldíszítések, faragott kazettás mennyezet, festett rizspapír-tolóajtók, s mindenekfelett vékony finom mintával szőtt tatamiszőnyegek, melyek a termek padlóját borítják.

A padlók nagyon érdekes szerkezettel vannak ellátva, ugyanis akármerre lépnél, csikorgás jelzi, hogy ott valaki járkál, s a shogun mindig éber testőrei biztosan azonnal rád is fognák a kést, ha épp ott lennének. Ez is az egyik védelmi módszer volt, állítólag ezért a támadók legtöbbször a háztetőn keresztül jutottak be az épületekbe, s rendszerint a hálószobában támadták meg célpontjukat. De erre is ki volt agyalva valami nagyon hatékony módszer: állítólag a shogun ágyasai mind egy szálig válogatott harcosok voltak és szigorú teszteken kellett átmenniük mielőtt a shogun szeme elé kerültek volna. Ettől eltekintve azért állítólag csinos és finomka hölgyek voltak, senki nem nézte volna ki belőlük a komolyabb harctudást.

Az egyik teremben bábukkal illusztrálták, hogyan is nézett ki egy fogadóóra a shogunnál. A főnök egy kicsit magasabban ült, egy emelvényszerű részen, mellette a fia és a bizalmasai, a hátuknál súlyos selyemfüggönyök, melyek mögött a testőrök osztaga bevetésre készen. Ha bárki megrázta volna a selyemzsinór végén a bojtot, akkor egyből elárasztották volna a termet. Ezeken a beszélgetéseken a shogun beszélt csak, a földesurak csak hallgatták a parancsokat és lesütött szemmel bólogattak nagyon szaporán, jelezve, hogy mindent megértettek. Járkálni, pedig csak térden csúszva-mászva és nagy-nagy alázattal szabadott itt nekik, nem úgy, mint otthon. Ismerős ez a kép valahonnan…? Talán. De az egy teljesen más világban történt…

Ebéd után japánkertes program volt, először – talán a világ egyik leghíresebb ilyen kertjébe -  a Kinkakuji templomhoz, vagyis az Aranypavilonhoz mentünk. Igazi nevén Rokuon-ji  templomnak hívják az Aranypavilont, ez azt jelenti hogy az őzek kertjének temploma. Őzeket nem láttunk, de ez az a látvány, amit nem is lehet elmesélni, ezt tényleg látni kell. Szerencsénk volt, hogy a lemenő nap fényében még fényképezhettünk egy darabig, körbesétálva a főépületet, a mesterséges tavacskát, melyben óriási díszhalak ficánkoltak, s a parkot, melynek minden fűjét-fáját gondosan ápolják.

 A pavilont Ashikaga Yoshimitzu shogun építtette 1397-ben, amikor visszavonult a shogunátusból. Yoshimitzu ugyanis egy shogunhoz – és a vele szemben állított elvárásokhoz - képest túl finomlelkűnek, művészetkedvelő embernek bizonyult, ezért megálmodta magának ezt a csend- és békeszigetet, melyről azt mondta, hogy ez Buddha makulátlan tisztaságú országa ezen a földön. Visszavonulása után ő maga kertészkedett a birtokon, gondozta a csodaszép parkot. Miután meghalt Ieyasu, végrendelete szerint, zen-buddhista templommá alakították a pavilont.

A főépületet 1950-ben felgyújtotta egy fiatal szerzetes, aki épp itt szeretett volna öngyilkosságot elkövetni, utána újjáépítették, állítólag tökéletesen lemásolva az eredetit, de azt mondják, hogy a rekonstrukciónál az aranyozást egy kicsit túlzásba vitték, mert a régi épület nem volt ennyire ragyogó. Na erre nem tudom mit is mondjak, az igazság az, hogy ennél aranyosabb már tényleg nem lehet.

Olyan érdekeset láttunk, amikor a pavilon mellé értünk, s meg akartuk csodálni a tetején álló kakast – amelyik aztán hamarosan kiderült, hogy nem is kakas, hanem griffmadár – szóval akkor láttuk meg, hogy egy kertész fészkel a fenyőfán, s mit sem törődve a látogatók népes hadával, nagy lelki nyugalommal válogatta ki és dobálta le a földre az elhalt vagy beteg fenyőfa tűket. Egyenként! 

Na, ezért néznek ki így a japán kertek…! Nem tudom, hogy nálunk ezt a munkát ki csinálná meg, az biztos, hogy az egyezés nem a legkönnyebb és legkényelmesebb munkák közül való, s elég hamar bele lehet unni. Tudom én azt: életem első munkahelye a murokegyezés volt, 14 évesen a taplocai kollektívben. Az egész udvar kölyke odajárt egy kis pénzt keresni, most is előttem van, hogy milyen kegyetlenül hosszú és borzalmasan gazos volt a muroksor. De küzdöttünk keményen, hetente olyan 20-25 lejt zsebpénzt kerestünk, igaz akkoriban egy kenyér 6 lej 40 bani volt, talán épp kijött a mindennapi kenyerünk 😊.

Estefelé járt már, amikor a Ryoanji-templom kertjébe értünk. Ennek a neve magyarul a megnyugodott sárkány temploma - ez is egy zen-buddhista templom -  és tényleg olyan hatása van, hogy itt sétálva még a sárkány is le tud csillapodni. Akár házi akár nem 😊. Nem is figyeltünk semmi egyébre, csak arra, hogy egy jót sétáltunk a csodaszép kertben, ahol néhány úszkáló kacsán kívül olyan volt, mintha minden fű, fa, patak és szobor néma csendben meditált volna.

Este terveink voltak: gésavadászatra indultunk. Persze, mindenki mondta, hogy manapság már jóformán lehetetlen gésákat látni, mert kevesen vannak, nagyon diszkrétek, csak taxival járnak, vagy a csendesebb, visszafogottabb, elegáns teaházak társalgójában szórakoztatják - többnyire csak a nagyon tehetős – vendégeiket, de azért ezt mindenki megpróbálja.

 Gyalogosan sétálgattunk Kyoto régi negyedeinek utcáin, s annyira szép volt látni a hagyományos faépületeket, rizspapíros ajtókat, hogy el is felejtettük a jelszót, hiába kiáltotta egyik társunk egyvégtében, hogy Józsíííí, Józsíííí, mire észbe kaptunk, hogy ő tényleg egy tipegő gésát látott a hídon átmenni, arra a gésa réges-rég eltűnt. Ennyit az egyezményes jelekről 😊

Előbb bekeveredtünk az egykori vöröslámpás negyedbe, amelyik ma a változatosság kedvéért szintén vöröslámpás negyed, csak másképp nevezik a fogadókat, de itt mindenki pontosan tudja, hogy mi mit jelent. Nem kis meglepetésünkre az utcák igencsak tele voltak turistákkal, gondolom ők is pont ugyanúgy kíváncsiskodtak, mint mi.

 Aztán egy széles sugárúton átmentünk, s már ott is voltunk a gésanegyedben. Gésát egyet sem láttunk, de a házacskák csodaszépek voltak, jó volt itt sétálni…

…s felfedezni, hogy mégsem minden úgy van ahogy mondják. Nekünk ugyanis azt mondták, hogy a sok földrengés miatt nem használnak gázt a fűtéshez, meg a főzéshez, mert az veszélyes lenne, na ehhez képest itt majd minden házon gázóra díszelgett. Persze, lehet, hogy csak dísz volt 😊. De a villanyoszlopot tényleg valami elmés és nagyon rugalmas teleszkópos szerkezettel rögzítették, nyilván azt is a földrengések miatt.

Egy darabig még bóklásztunk az utcákon, nézegetve a nagyváros éjszakai életét…

…aztán boldogan befejeztük az éjféli sétát, mert végre találkoztunk egy nagy csapat gyönyörű, mosolygós gésával…igaz, nem nagyon mozdultak. Csak álltak egy kirakatban 😊.