Japán – A Fuji-san

Japánban hamar változik az időjárás. Mire Nikkoból visszaértünk Tokióba már zuhogott az eső, hideg, barátságtalan nyirkos este várt ránk. Már előre búsultuk, hogy a másnapi Fuji-kiránduláson semmit sem fogunk látni. Csoportvezetőnk azzal próbált vigasztalni, hogy tíz csoportból átlagban csak háromnak van olyan szerencséje, hogy a Fuji-t teljes pompájában lássa. Bánatunkban elmentünk a Ginza negyedbe egy kicsit szétnézni.

Itt láttam életemben először olyan átjárót, hogy az úton saroktól-sarokig minden irányban zebra volt, úgy értve, hogy még átlósan is, a kereszteződés közepén. Ha jól meggondolom, akkor teljesen ésszerűnek tűnik, nem kell kétszer kivárni, míg zöldre vált a lámpa, egyszerre mindenki megy mindenfelé, s legalább a gyalogosok is haladnak.

Nos, az utcán való bámészkodásnak nem kedvezett az idő, de annál jobban motivált abban, hogy keressünk valami jó és érdekes vendéglőt. Hosszas elmélkedés és egyezkedés után a miénkfajta és a japán konyha közötti versenyben a japán győzött, így elindultunk hármasban valami újat felfedezni. Addig mentünk, mendegéltünk kutatva és válogatva (főleg a vendéglő ajtajába kitett képes étlap fotói alapján), hogy ez se jó, meg az se jó, míg valahol, a főúttól egy kissé távolabb eső utcában valami gyanúsan csendes alagsorban kötöttünk ki. De akkor már nagyon éhesek voltunk, úgy döntöttünk, hogy ezek a kisvendéglők biztos, hogy hagyományosak, ahol helyet találunk, ott leülünk. A bejáratokat egy-egy lepedőszerűség jelezte, Isti bekukkantott egyik mögé, s szólt, hogy szerinte itt lesz hely is, meg tényleg hagyományos is. Bementünk. 

A konyhám itthon nagyobb, mint ott a konyha és a vendéglő együttesen. Egy pult választotta el a három főző és kiszolgáló személyt a három fogyasztótól. Jobbról a sarokban egy pár, a férfi kedélyesen cigarettázott, a hölgy színes koktélt ivott, aztán kicsit idébb egy gyönyörű, selyemkimonós, megállapíthatatlan korú szép hölgy szürcsölte a – hallhatóan finom – levesét. Nekünk a pult bal oldala maradt, négy szabad szék állt azon az oldalon. Leültünk, s valamit kérdeztek tőlünk. Elmagyaráztuk minden nyelven – kivéve a japánt – hogy vacsoráznánk. Ők pedig csak néztek, egyik nyelv sem volt számukra ismerős…kivéve a japánt. Valahonnan a kamrából előkerült egy étlap, nyilván japánul, de voltak rajta képek teljes menüsorokról. Mindhárman kiválasztottunk egy-egy menüt, persze, hárman háromfélét, s vártunk, míg a házigazdáink serényen elkezdtek mütyürgetni, csongolygatni és vagdosni valamiket. Az itallal nem tudtunk annyira jól kommunikálni, ezért rámutatósan rendeltünk valami közepes élvezhetőséget nyújtó italt. Mi ittunk, vigyorogtunk, a vendégek is kíváncsian és mosolyogva nézegettek bennünket – főleg az időközben mellém telepedő öltönyös úriember, akinek rendelnie sem kellett, neki rögtön őrölték a nyers halat nyers tojással, lapótyálták szaporán a hozzávaló fehér gomócsinokat, s két üdezöld lapi kíséretében szépen szervírozták a dolgot. Padtársam, pedig széles jó étvággyal nyomta le egymás után a valamiket, melyeket ő a masszából kialakított. S közben kedvesen mosolyogva sandított felém, mert látta, hogy a felszolgált előételt (ez valami „a ház ajándéka” volt, mert ilyent egyáltalán nem rendeltünk. Szerintem :D ) nehezen tudom megtámadni a két pálcikával. Ennek főleg a pici snidlingkarikák és a csípőspaprika voltak az oka, mert azok voltak egyedül ízesek és azokat szerettem volna becsempészni a fehér akármis falatka tetejére.

Feléig jutottam a küzdelemben, amikor jött a leves. Finom volt, már említettem, hogy aki Japánban biztosra akar menni az rendeljen simán levest, az mindig telitalálat. Aztán érkezett a második, volt benne valami hús, kétféle mártás és egy naaaagy tál rizs. De a rizsnek szeme volt! Nem úgy, hanem úgy, hogy majd minden szemnek kettő. Fel kellett tennem a szemüveget, s akkor láttam, hogy a rizsben nagyon apró, átlátszó ebihalak ezrei lelték korai halálukat, én meg csak nézem, mert nem voltam biztos benne, hogy tényleg meglelték, s nem mozdulnak meg. Nem mozdultak, de én sem. Erre Hugi okosan annyit csinált, hogy kicsit odébb tolta az én rizsestálamat, s megosztotta velem a sajátját. Abban nem voltak szemek. Gondolom nem passzoltak a másik menüsorhoz. Miután végeztünk, s a pulton túl álló népek kérdően – de fikarcnyi mosoly nélkül – bámultak a képünkbe, úgy láttuk helyesnek, hogy itt most fizetünk (készpénzzel, mert mutatták, hogy csak azt szeretnének elfogadni), s majd a desszertet máshol fogyasztjuk el.  A visszaúton alig vártuk, hogy a Lindt gyönyörűséges, üvegfalú cukrászdájába érjünk, s megkoronázzuk a vacsorát. Erről képek is készültek, igaz, telefonnal, mert az előbbi helyen fotózni sem nagyon mertem…valahogy ott nem olyan volt a hangulat. A desszertet kiskanállal és játszi könnyedséggel tűntettük el, pedig méretre jóval nagyobb volt, mint az előtte felszolgált háromfogásos vacsora 😊.

Reggelre megint csoda történt. Gyönyörű, tiszta időre ébredtünk, a negyvenedik emeleti reggelizőből simán látszott a Fuji-san! Két, vagy három órányit tartott odáig az út, elég nagy volt a forgalom, de a szép idő velünk tartott. Előbb a hegy lábánál levő látogatóközpontot néztük meg, ennek a teraszáról épp rálátni a japánok szent hegyére, aztán tovább mentünk az Ashi tóhoz, ahol hajókázni vittek, majd ott a parton ebédeltünk egy vendéglőben. Utána felvonóval mentünk föl a Komagatake hegyre, ahonnan csodaszépen, mondhatni szemmagasságban, látszott a Fuji-san, a másik irányban, pedig, el lehetett látni az óceánig.

A hajókázás olyan igazi turistaattrakció volt, nagyon cifrán feldíszített kalózhajón, eleinte nem is láttunk egyebet, mint a cifraságokat, …

…a parton a szépen színesedő erdőt, …

…vagy a kedves útitársakat, …

…de a vége felé felbukkant az egyik domb mögül a Fuji is, s akkor már mindannyian boldogan inkább azt fényképezgettük.

Azt már említettem, hogy a Fujit a japánok nagy becsben tartják, szentként tisztelik, ezért is használják a Fuji-san elnevezést, náluk ez a tisztelet jele. A korai formájában a Fuji kb 100000 éves múltra tekint vissza, de a mostani formájában úgy mondták, hogy kb. 10000 évvel ezelőtt alakult ki. Az utána következő kitörések, persze mindig alakítanak rajta egy-egy keveset. Magassága hivatalosan 3776 méter, de a sorozatos földmozgások annyira berázták, hogy mostanában talán 3774 méter a magassága. Földrajzilag persze ez lényeges különbség, de amikor meg akarod mászni akkor a két méter semmit sem számít.

Márpedig a Fujit rengetegen megmásszák. Azt mondja egy japán közmondás, hogy mindenkinek meg kell mászni a Fujit egyszer az életben, de jó bolond az, aki kétszer mássza meg 😊. Ezért az egyszeri alkalomért sokszor éveket várakoznak, mert fel kell iratkozni, s csak megfelelő időben engedik a túrázókat a hegyre. Ez a megfelelő idő nagyjából a júliusi és augusztusi hónapot jelenti, azonkívül bármikor havazhat, viharos lehet, s veszélyessé válhat.

Állítólag nem olyan borzasztó nehéz az a túra, legtöbben úgy indulnak neki, hogy késő este indulnak, éjszaka mennek fel, szépen egyes sorban bandukolnak a lámpásaikkal, majd hajnalban körüljárják a krátert és kora reggel indulnak is vissza. Azt mondják, hogy csodaszép élmény látni, ahogy a felfelé haladó fényoszlop ezernyi kis lámpása világít az éjszakában. Manapság bárki felmehet a hegyre, még a gyerekek és a nők is. Régebb a nőket tisztátalannak tartották, ezért a XIX-ik század végéig csak férfiak mászhatták meg a hegyet.

Még egy érdekesség a Fujiról: a szent hegy csúcsa az a hegyen működő régi sintoista szentély tulajdonában van, minekutána a nagy shogun, Tokugawa Ieyasu 1606-ban nekik ajándékozta. Ők viselik gondját és tartják tisztán, de működtetnek odafent menedékházat, s biztosítanak teát, vizet, sőt mentőakciókat is, ha véletlenül arra is szükség lenne.

Innen a Hakone Nemzeti Parkból egyenesen a vonatállomásra vittek bennünket, mert a Shinkansen nevű szuperexpresszel utaztunk tovább Kyotoba.

Ez egyrészt nagyon jó volt, mert köztudott, hogy a japán vasutak mennyire pontosak, így nyilvánvaló, hogy ez a legelőnyösebb, a maga 300 km-h körüli sebességével a leggyorsabb és ugyanakkor a legbiztonságosabb közlekedési módszer, …

 … de nekünk nagyon rossz is volt, mert ugye köztudott, hogy a japán vasutak mennyire pontosak, ezért mi majdhogynem lekéstük a járatunkat és az utolsó tíz percben végig kellett sprinteljünk, hogy időben odaérjünk a peronra és a tizenkettes bejáratnál szépen, egyes sorban felsorakozzunk 😊. 

Végül ez is sikerült nekünk, volt időnk még egy picikét nézelődni is, látni hogyan képesek a peronfelügyelők tökéletesen végezni munkájukat, s megcsodálni, hogy egy, vagy legfeljebb két tanár hogyan tud száz apró gyermeket egyes sorba állítani és kevesebb, mint egy perc alatt bemasíroztatni egy vonatajtón… Aznapra - a természet szépségein kívül - talán ezek voltak a legnagyobb csodák. Emberi csodák 😊.