Utazások és élmények: Japán – első napunk Tokióban

Régi vágyam volt, hogy eljussak Japánba. Most, hogy eljutottam, csak annyit fűznék hozzá, hogy szeretnék legalább még egyszer visszamenni Japánba 😊. Aki már járt és megtapasztalta ezt a számunkra furcsa, különös, mégis kedves, barátságos és mindenekfelett csodálatos, előzékeny és udvarias világot, az mind egy szálig szívesen visszatérne. Legalábbis eddig mindenki ezt mondta.

Na, de kezdjük a legelején. A hosszú, másfél napos utazástól fáradtan és kábán érkeztünk Tokió repterére, annyira kábán, hogy a csomagok kivétele után egyik útitársunk el is tévedt valahol. Ő aztán később jött utánunk egy taxival. Ez nem olcsó mulatság Japánban, főleg ilyen 35-40 kilométeres távon, jobb megmaradni a turistabuszok és a metrók világában. Ha már itt tartunk, ez az első nagy érdekesség, melyet megtudtunk: a 13 metróvonalból 9 magánkézben van, eredetileg olyan vállalkozók építették, akik megbízható közlekedési eszközre vágytak, hogy el ne késsenek a munkából még a csúcsforgalom idején se. Aztán rájöttek arra, hogy sokan használnák a vonalaikat, így szépen bővítették, fejlesztették, amíg ilyen lett. Azokat a vonalakat, amelyekre nem akadt befektető, azokat a város finanszírozta.

Mi is kipróbáltuk a metrót egyik este, 5 megállónyit mentünk, míg a Ginza negyedbe értünk. A metrómegállók inkább puritánok és praktikusan vannak kiépítve, mintsem szépek lennének, ami különös az az, hogy a síneket mindenütt műanyag palánk védi, csak akkor nyílik ki, amikor a szerelvény már megállt. Állítólag azért van ez, mert egy időben nagyon sokan követtek itt el öngyilkosságot, ez most már elég nehéz volna. A másik érdekes dolog az, hogy este 6 körül rengetegen közlekedtek a metróval, nagy a tolongás, alig lehet megállni lábon a kocsikban, de beszállás előtt - rajtunk kívül, persze – mindenki szép egyes sorban várakozik az ajtó előtt, míg a leszállók lebattyognak, majd a beszállók egyenként beszuszakolódnak. Az összesen. Hihetetlenül rövid idő alatt.

Állítólag reggelente, amikor a legnagyobb a forgalom, akkor egy péklapátszerű segédeszközzel nyomatják be az utasokat, hogy az ajtók becsukódhassanak… Én nem láttam ezt, de nagyon szeretném, mert igen viccesnek találom. Amúgy állítólag igaz, s valahogy nem is csodálom, hiszen Japán a világ harmadik legnagyobb GDP-jét állítja elő ( 4,8 mlrd dollár, USA és Kína előzi meg csak) és ebből több, mint egyharmadát itt Tokióban hozzák létre - többnyire az itt közlekedő az öltönyös urak…és újabban a hölgyek is 😊.

Szállásunk egy óriáshotelben volt, ez az a fajta, ahol az egyik bejárattól a másikig pontosan egy kilométer az út, vendéglők, pedig vannak mindenütt, lent a földszinten és fent a negyvenedik emeleten is. Lent a gyönyörű japánkertet látod az ablakból, fent a 13 milliós város tornyait. És néha, amikor tiszta idő van, akkor a száz kilométerre levő Fuji hegyet is.

Első nap annyira igyekeztem a reggelizéssel, hogy sikerüljön még a program kezdése előtt kimenni és megnézni a kertet, hogy kávét is elfelejtettem inni. Utána aztán bepótoltam, mert vannak Japánban olyan automaták is, melyek melegen tartott kávét és teát adnak 130-160 jenért. Persze, azért az nem ugyanolyan, mint a presszógépből jövő kávé 😊.

Első utunk a Meiji szentélyhez vezetett, melyet Meiji császár (1852-1912) és felesége tiszteletére emeltek 1920-ban. A csodaszép fából készült épületeken kívül az teszi a helyet különlegessé, hogy a szentély körül telepített erdő fáit, több, mint 100,000 darabot - részben ritka és veszélyeztetett fát - Japán népe adományozta a császár halála után. Így egy szép nagy erdő keletkezett, melyet nem bántanak, még akkor sem avatkoznak be, ha a vihar egy-egy fát kidönt, hagyják, hogy az erdő kinője magát.

A sintó szentélyekhez mindig egy torii, egy magas, fából készült kapu vezet, mely gyakorlatilag mutatja a határt, hogy eddig a hétköznapi világ, innen kezdődik az istenek, a kamik világa. Itt istenként rengeteg dolgot tisztelnek, úgy is hívják Japánt, hogy a nyolcmillió kami otthona, mivel a hagyományos isteneken és szellemeken kívül kamik lehetnek a cselekedetek, élőlények, jelenségek, a tehetséges és híres emberek szellemei és még lehetne sorolni vég nélkül. A lényeg az, hogy a sintó szentélyekbe nem feltétlenül imádkozni járnak, hanem emlékezni, megőrizni, tiszteletet leróni. Aztán a torii-n kívül mindig van egy forrás, vagy kút is, ahol hosszúnyelű kannákkal merítenek vizet, azt a tenyerükbe öntik és onnan isznak egy keveset, mintegy megtisztulásként, mielőtt belépnének a szentélybe. Utána szimbolikusan még a kanalat is elmossák, végigcsorgatva szárán a maradék vizet.

Persze, valamilyen formában imádkoznak is, sőt, kéréseiket vagy hálájukat is átadják a szenteknek, akár írott falapocska formájában, akár úgy, hogy a szentélyhez érve meghajolnak, bedobnak egy pénzérmét a szentélybe, hangosan tapsolnak kettőt, hogy a szent odafigyeljen a kérésükre, gondolataikra, majd aztán a végén újra meghajolnak.

Kifelé jövet, a parkoló mellett régimódi autók versenyét készítették elő. Jó lett volna még egy kicsit bámészkodni, de itt minden nagyon pontosan működik, a busznak is el kell mennie a parkolóhelyről adott órában, mert a helyszűke miatt egymás mögött parkolnak a buszok, mindig gurulnak egyet előre, amikor indul az előttük álló – nem lehet feltartani a sort. Pedig még az illatok is jó irányba alakultak...

A régi császártól a mostani császárhoz mentünk, igaz, csak a császári palota külső kapuját lehet megnézni, mert hatalmas, több vizesárokkal védett park közepén áll a császári palota, annyira elbújtatva a világ szeme elől, hogy még a helikoptereknek és a repülőgépeknek is el kell kerülniük a helyet. Évente egyszer innen, a kapu feletti ablaksorból üdvözli a császár a népét, azt mondják csodaszép szertartás, amikor a milliós, hagyományos ünnepi viseletbe öltözött nép egyszerre üdvözli a császárt.

A környék gyönyörű, tele szépen nyírt fákkal, gondozott sétányokkal, nemcsak turisták járnak errefelé, rengeteg japán ember is szívesen sétál ki ide.

Tokió teljesen újjáépült a második világháború bombázásai után, akkor ugyanis a szó szoros értelmében porig bombázták. Aszakusza azon kevés városnegyedek egyike, ahol a háború előtti hagyományos épületek, házak részben fennmaradtak, ezért rengetegen keresik fel ezt a vidéket. Valaha a kereskedők központja volt, ma többnyire turistacsalogató bóvlibódé és modern, jókedvű riksafiúk sokasága uralja az utcát…

…de ha egy kicsit mélyebbre sétálsz a mellékutcákban, akkor az egykori selyempapírajtós házak szépségéből is felfedezhetsz valamennyit.

Ebben a negyedben található Tokió legrégebbi buddhista temploma, a Senso-ji templom, mely 645-ben épült. Itt Japánban a templomok koránál az alapítás évét szokták mondani, ugyanis ezek a templomok mind fából készülnek…

…s hiába, hogy 10-16 réteg lakkal, festékkel tartósítják a faanyagot, legalább százévente felújítják, újjáépítik őket. Persze, ha tűzvész pusztít, akkor utána is muszáj újjáépíteni. Ezért van az, hogy némely elemek nagyon régiek, de rengeteg újszerű szerkezet is látható ezekben a templomokban.

A bejárathoz vezető torii nyílásaiban három óriási papírlámpás lóg, a középső 3 és fél méteres és azért állnak ott, hogy a viharoktól megvédjék a helyet.

Ebédünk egy közeli, söröskorsóra emlékeztető sörsárga épület tetején, a „habban” volt, szép panoráma nyílt innen a Szumida folyóra és a város északi negyedeire. A mellette levő épület az valamilyen gázművek székháza, a meglehetősen stilizált, fekvő sárga láng annak a jelképe akar lenni.

Ebéd után felmentünk a Skytree-toronyba is, hogy még magasabbról láthassuk a várost, hihetetlen szerkezetét lentről is megcsodáltuk. Biztos nem könnyű feladat Japánban földrengésbiztosra tervezni egy 634 méteres tornyot. Ez a világ legnagyobb ilyen szabadon álló tornya, s a Burj Khalifa után a második legmagasabb.

Odafent mindenféle „attrakció”, fotóstúdió, kávézó, üvegpadló, meg hasonló lehetőségek várják a turistákat, csak győzzed végigjárni 😊.

Alig értünk fel, máris szomorúan beborult az ég, eleredt az eső, így a délutáni sétahajózásból nem sok emlék maradt, talán az a néhány virágnektárt szipózó szender tetszett legjobban, melyeket addig nézegettünk, míg szépen egyes sorban állva várakoztunk a sétahajóra…