Japán – Nikko

Reggelre eltűntek a szomorú felhők, az eső is elállt. Nikkoba vezetett utunk. Két és fél órányit buszoztunk, közben a táj egyre szebb lett és nagyon élveztem az ablakon át nézegetni az erdő őszbe forduló színeit. Itt egy kicsit később színesedik, mint nálunk, nincsenek olyan hirtelen fagyok. Nikko egy aprócska város, csodaszép környezete minden látogatót magával ragad, s valószínű, hogy már a VIII-ik században is így lehetett ez, amikor a buddhista szerzetesek ide, a szentnek tartott Nantai hegy környékére építették kolostoraikat.

Manapság ez az egész terület, a Chuzenji-tó környéki erdők, a vulkáni eredetű Nantai-hegy és a Chuzenji tóból eredő 97 méter magas Kegon vízesés mind a Nikko Nemzeti Park és a Világörökség része.

Az erdő színei most is gyönyörűek voltak, mégis azt hiszem, hogy a két héttel később idelátogatóknak még ennél is fantasztikusabb élmény lehetett az őszi színorgiát megcsodálni.

Ebédidő lett, kaptunk egy órányi szabadot, hogy keressünk magunknak egy kedvünkre való helyet. Mi egy aprócska helyi vendéglőben próbáltunk szerencsét, ahol a fogásokat képről lehetett megrendelni – és láss csodát: tetszett nekünk minden, amit rendeltünk. Úgy értem, hogy finom volt 😊. Amúgy Japánban a miso-leves, vagy az ők húslevesük, a rámen már eleve bevállalható fogás, szerintem azt mindenki szereti és jól is lakik vele, feltéve, hogy elég ügyes ahhoz, hogy a levesben úszó sűrű betétet, a zöldségeket, algákat, meg a laskákat ki tudja halászni a pálcikákkal. Jobb helyen adnak a zöldfülű turistáknak kanalat is, de voltunk olyan helyen is, ahol ez tabu volt, kizárólag a pálcika jöhetett szóba. Olyan helyeken szerintem a vendéglősöknek az napi szórakozás, hogy nézik a pálcikákkal sután bánó turisták ügyetlenkedését 😊.

Ebéd után a Toshogu szentélyhez mentünk, melyet az egyik legnagyobb shogun, Tokugawa Ieyasu (1543-1616) tiszteletére emelt az unokája. A shogunt ide is temették el, végrendelete szerint egy csendesebb, kevésbé cifra és csillogó helyre, picikét feljebb, az erdőben. Ieyasu volt az, aki a Tokugawa shogunátust létrehozta, mely 1603-tól 1867-ig működött. A shogunátus lényege az, hogy a shogun, mint a császár helytartója vezeti az ország területén meglehetősen egyenletesen telepített daimjókat, a földesurakat. Ő gyűjti be az adókat és ő ellenőrzi, hogy egyik daimjó se legyen hatalmasabb, erősebb, mint a másik, nehogy ez feszültséghez, ellentétekhez vezessen. De azért arra is nagyon vigyáz, hogy az ő hatalmát és funkcióját se veszélyeztesse egyik sem. Meg aztán csapatai is vannak, hadat is visel, főként terület- és hatalomszerzés céljából.

 A shogunátusok korában, a XII-ik századtól a XIX századig, gyakorlatilag a shogun a legnagyobb úr az egész császárságban, ugyanis akkoriban a császár csak jelképes hatalommal bírt. Ezt lehetett látni a Shogun című filmben is (melyet annak idején nagyon élveztem), amelyben a Toranaga nagyúr tulajdonképpen Tokugawa Ieyasu. Egészen biztos, hogy újra meg fogom nézni a filmet, s most már más szemszögből követem a történetet, miután itt Japánban annyira sokat hallottam ezekről a történelmi időkről. Visszatérve a shogunátus utolsó éveire, 1867-ben Meiji császár megreformálta a császárságot és ténylegesen is kézbe vette az ország irányítását, ezzel lett tulajdonképpen vége ennek a hosszú-hosszú shogun-korszaknak.

A Toshogu szentély egy kicsit másabb, mint a megszokott letisztult formájú és kevésbé cirádás japán szentélyek, ez a zsúfolt, sűrűn faragott és bőkezűen aranyozott stílus inkább a kínai pagodáknál látható.

 A felépítésén 15000 mesterember, festők, faragók, ácsok és egyéb építészek dolgoztak rajta, akiket a shogun az egész országból iderendelt a helyi daimjók révén.

A legfőbb szentélybe – mint minden hasonló szentélybe itt Japánban – csak cipő nélkül szabad bemenni és fotózni sem szabad. Szép csendben becsoszogtunk a tükörfényesre vikszelt aranyküszöbön, majd mindannyian letelepedtünk japán ülésbe (nem is olyan könnyű tíz percig csendben ülni magad alá húzott lábakkal, ha nem vagy ehhez szokva 😊 ) és egy szerzetes beszélt valamit a nagy shogun emlékére, majd mi lehajtottuk a fejünket, s ő megáldott egy olyan hosszú botra aggatott girlandos valamivel, amivel a gonosz szellemeket elhessegetik. Szép volt az egész szertartás, csak a végén már nagy részének mocorogni kellett, mert a sok turistának elzsibbadt a lába 😊.

Visszafelé még egy oldalsó szentélybe is bementünk, persze, mezítláb ( a szabály mindenütt érvényes: ahol mezítláb kell járni ott tilos a fotózás), ahol a mennyezetre festett sárkány alá álltunk mindannyian, s hallgattuk, hogyan válaszol a szerzetesnek, aki megszólítja. A megszólítás az két fatégla összeverése volt, a válasz, pedig egy tisztán hallható visszhang – ezt nevezték a sárkány „üvöltésének”. Amikor a szerzetes nem pontosan a sárkány alakja alatt állt meg, akkor nem visszhangzott a csattanás. Kérdeztük, de végül senki nem magyarázta meg, hogyan történik ez a visszhang-dolog. Azért sejthető, hogy a mennyezet faanyagával van összefüggésben.

Visszafelé jövet egy kicsit jobban szemügyre vettem az istállókat és a raktárokat, melyeket nem készítettek annyira díszesre, mégis nagyon szépek a maguk nemében.

Az egyiken érdekes formájú elefántokat lehet látni, azért olyan különleges ez, mert a faragómester, aki készítette, soha életében nem látott elefántot.

Az istálló nagyon egyszerű, csupán szépen kifaragott majmok vannak rajta, ugyanis a majomszellemeket a lovak védelmezőjének tartják. A faragványok között található az az elhíresült szólás illusztrációja is hogy „Rosszat ne hallj, rosszat ne mondj, rosszat ne láss!”. Mi ezt leegyszerűsítve használjuk, de ez a szólás eredeti formája.

Nikko környéke gyönyörű volt, ha még egyszer visszamennék, akkor egy egész nap csak csónakázgatnék a Chuzenji tavon és sétálgatnék a környékbeli erdőkben. Sőt, több napig is bírnám csinálni ezt 😊.