Utazások és élmények: Kathmandu

Reggel Narayan, a helyi vezetőnk korán érkezett, hosszú, egésznapos városnézés várt ránk. Narayan régi motorosnak számít a szakmában, már 17 éve űzi a mesterséget, de azért bemutatkozáskor és minden ezután adódó alkalommal is megjegyezte, hogy őt pontosan úgy hívják, mint a legfontosabb hindu istenséget. Történelem és vallási ismeretek terén jól felkészültnek bizonyult, bár kitalálhatott volna valami módszert arra, hogy az összes hindu isteneket úgy sorolja fel, hogy valami számunkra is megmaradjon belőle… Egyszer rákérdeztem, hogy hány fontos istenség van a vallásukban, erre azt mondta, hogy 33 millió. Én mosolyogva megköszöntem, gondoltam megnyugtatásomra viccelt ilyen kedvesen, hát itthon derült ki, hogy tényleg 33 millió van 😊.

Első utunk a 2000 éves Swayambhunath sztúpához vezetett, melyet majmok templomának is neveznek.

A legenda szerint ezelőtt jó kétezer évvel a Kathmandu völgyet egy óriási nagy tó vize borította, melynek kellős közepén nőtt egy tökéletes szépségű lótuszvirág. A tibeti eredetű Manjusri boddhiszattvának álmában megjelent ez a szent hely és elindult felkeresni azt. Manjusrit a hinduk a bölcsesség és kedvesség megtestesítőjének is tartanak és jobb kezében egy karddal, azaz az igazság vadzsrájával ábrázolják. A kardját, pedig általában arra használta, hogy a tudatlanságot, a műveletlenséget, a túlzott egót, vagy a szűklátókörű egyének gondolatai által létrehozott akadályokat átvágja és ezáltal a látásmódjukat szélesítse.

Amikor a tó partjához ért úgy gondolta, hogy jó lenne, ha minél több zarándok meglátogatná a helyet, imádkozhatna itt, ezért fogta a kardját és a déli oldalon kettévágta a hegyeket, a vágás helyén keletkezett szurdokvölgyön át a tó vize szépen alácsordogált, a tó közepén levő lótuszvirágból, pedig egy szép magas hegy keletkezett tetején a sztúpával.

A sztúpa neve Swayambhunath lett, ami azt jelenti, hogy önmagából született. A Swayambhunath hegy mai formáját, méretét nézve szinte hihetetlen, de a kutatások beigazolták: tényleg egy nagy tó terült el itt valaha, a legendának ez a része biztosan megfelel az igazságnak – és ki tudja, lehet, hogy a többi is 😊.

A 2015-ös földrengés nyomai itt is fellelhetőek, noha ez az egyik olyan emlékhely, ahol viszonylag kevés a kár. Gondolom, s főleg remélem, hogy a szerzetesek épp az újjáépítésről beszélgetnek ott a leomlott tetőn…

…mert ahogy elnéztem a munka állását, sokat kell még aludni a befejezésig.

Bár az is igaz, hogy itt legalább nekifogtak. Öröm volt látni, hogy a régi minták alapján milyen szépen kifaragták az új oszlopokat, ezekkel fogják majd a tönkrement oszlopokat helyettesíteni.

A legnagyobb sztúpához 365 lépcsőn kell felmenni, hogy teljes pompájában láthassuk. A nagy, félgömb alakú építmény, tetejében 13 aranyozott korong, melyek a megvilágosodás 13 lépcsőjét jelentik, felette az ernyő, mely már magát a megvilágosodást jelképezi. A félgömb és az aranyozott korongok között látszik egy négy égtáj felé tekintő arc, rajta minden égtáj irányába messze ellát a Buddha szeme. Ez a mindent látó Buddhát jelképezi. A szemek alatt, az orr helyén, egy kacskaringós jelecske a nepáli egyes szám jele, ez jelenti a világmindenség és a benne levő összes dolgok egységét.

A szemek felett a kidudorodó pötty az az öt Bölcsességbuddhát jelenti, vagyis a négy égtáj felé tekintőket, plusz a központban elhelyezkedőt. Ez egy kicsit komplikáltabb fogalom, de mindjárt ezt is leírom, míg el nem felejtem, hogyan magyarázta nekünk Narayan az alsó, kisebb sztúpa mellett, s nyilván amennyire én magam is megértettem.

Itt fent a nagy sztúpa mellett, az imamalmok és füstölők véget nem érő során túl…

…még sok más templom, sztúpa, vagy imádkozóhely áll sűrűn egymás mellett, számunkra lehetetlen feladat lenne mindeniknek a nevét és jelentőségét megjegyezni, de azt megjegyeztem, hogy van egy, amelyiket a himlő és más ragályos betegségek istennőjének építettek, s amelynél hosszú sorokban állnak kosaraikkal az adományaikat cipelő anyukák és apukák.

Akkor most visszatérek a szimbólumokra, úgy, ahogy Narayan elmondta azt nekünk. Általában mindenik sztúpának négy „arca” van, melyek a négy égtáj felé fordulnak. Lent, a félgömb alakú sztúpatestben pontosan négy beugró szokott lenni, ezekben helyezik el a négy Bölcsességbuddhát…

… mindenikhez egy-egy égtájat, illetve évszakot is, illetve alapvető bölcsességet is asszociálnak. Szóval az észak felé néző az Amógasziddhi, a télhez kapcsolódik, színe a zöld, mely a levegőt jelenti és ereje révén bármit meg tud valósítani és bármilyen irigység mérgét képes semlegesíteni, mindent és mindenkit kibékít. Kezét is áldó pózban ábrázolják. A következő Aksobhja, a keleti beugróban van, színe a kék, az öntudatosság jelképe, védelmező, alázatra tanító és megsemmisíti a gyűlölet és a düh káros hatásait.

A déli beugróban található Radnaszambava, aki a kiegyensúlyozottság megtestesítője, színe az arany, meg a sárga, az őszt jelképezi és bőséget hoz. A nyugati beugróban Amitábha, a Föld Buddhája található, ő a tanító, a bölcsességre, meditációra oktató, színe vörös, akár a tűzé és képes megsemmisíteni az önzőséget.

És nyilván, van még egy ötödik Bölcsességbuddha is, melyet általában nem szoktak ábrázolni, ugyanis a sztúpa középpontjában, a „lelkében” foglal helyet. Ez a kis sztúpa itt azért különleges, mert megjelenik az ötödik ábrázolása is, van rajta egy plusz beugró, ezen a lenti képen balról…

…melyben Vairócsana, vagy másként az égi Buddha kapott helyet. Színe a fehér, a tisztaság, helye a mindent befogadó középpont. A sors kerekével asszociálják, mely a tudatlanságot és a nemtörődömséget is képes legyőzni.

Na, én leírtam, de nem vagyok biztos benne, hogy ugyanúgy értem a dolgokat, mint Narayan 😊. Számomra a lényeg az, hogy ha bármelyik istenséghez beszélsz, kérve a segítségét, akkor az képes téged megerősíteni abban, hogy bölcsességgel legyőzd a legelemibb emberi gyarlóságokat. Nekem ez így pillanatnyilag elég és tetszik is, de lehet, hogy ha majd egyszer majd többet olvasok róla, akkor egyéb érdekes és bölcs dolgokat is felfedezek.

Kathmandu tulajdonképpen egy egész völgy neve, melyben több, egymással összeépült város is van. A városban kb. másfél millió ember él, de a környező településekkel együtt 2,9 - 3 millió körül van a lakosság száma. Egymáshoz nagyon közel, alig néhány kilométernyi távolságra helyezkedik el a Kathmandu-völgy három történelmi fővárosa, Kathmandu, Bakhtapur és Patan, s mindhárom város középkori központja a Világörökség része. A központot mindenik város esetében a Durbar tér jelenti, azaz a paloták tere. Mert nem egy, vagy netán két palotáról beszélünk ezeken a tereken, egymás mellett tíz, akár húsz díszes palota is megfér.

Kathmandu központját gyalog közelítettük meg, végigsétálva néhány csendesebb utcán, s útba ejtve egy érdekes, színesen díszített hindu templomot is, melyet főleg az üzletemberek látogatnak, állítólag fellendül a biznisz, ha itt megfelelően imádkozol.

Mellette egy régi, szebb időket is megélt kiépített forrás, ahonnan a helyiek vizet hordanak. Nem tudtam megállapítani, hogy a víz tényleg a forrásból fakad-e, vagy az odapakolt nagy fekete bödönből húzzák át egy gumicsövön, esetleg a forrásból töltik a nagy bödönt…? A lényeg, hogy a tiszta víz itt nagy kincs.

Ahogy közeledtünk a város főtere felé, úgy erősödött bennünk az érzés is, hogy a 2015 április 25-én történt földrengés kegyetlen nyomaival egyre gyakrabban találkozunk…pedig eltelt azóta több, mint két és fél év.

És tényleg: egyszerre csak ott állunk a tér közepén, előttünk bekerített romhalmaz, a város névadó temploma, a XII. században épült, majd XVI. században újjáépült Kashtamandap (jelentése faház) már csak tégla, por és néhány fagerenda halmaza. Egyetlen apró hozadéka lett a földrengésnek, az alapok helyreállításánál felfedezték, hogy az eredeti templom jóval korábban, a VII-ik században épült. Sajnos ez sem vigasztal.

Ehhez a döbbenetes látványhoz nem lehet sokat hozzáfűzni. A földrengés alkalmával csaknem 9000 ember vesztette életét, három és fél millió ember lett hajléktalan, s a keletkezett anyagi károkat több, mint 10 milliárd dollárra becsülik.

Továbbmegyünk, ez már a Durbar tér…egyre több a rom, az el nem takarított omladék, az aládúcolt épület, jobb esetben zöld hálóval betakart romok, rajta öles betűkkel, hogy ki finanszírozza az újjáépítést. De ebből kevés van, több a rom meg a sérült, roskadozó épület.

A Shiva-Parvati templom gyönyörű, newari mesterek által faragott motívumaival az egyik olyan épület, melyet – noha össze-vissza repedeztek a falai - még mindig teljes szépségében meg lehet csodálni. Csak remélni merem, hogy megerősítik, restaurálják mielőtt valami nagyobb baj érné. Shiva, mint ismeretes, a rombolás és egyben az újjászületés istene is, a hindu világban nagyon nagy tiszteletnek örvend. Parvati, pedig a Shiva isten második asszonya, akit legnagyobb istennőként tisztelnek. Azt mondják, hogy amikor kettőjüket így együtt ábrázolják, akkor a két istenség jó oldalai megsokszorozódnak, tehát nagyon jót jelent.

Közel ötven műemléképület emelkedik itt a téren, köztük a legnagyobb a Taleju templom, mely 1564-ben épült a Malla királyok alatt, s érdekességképpen megtudtuk azt is, hogy a patani illetve a bakhtapuri Durbar téren is áll egy-egy Taleju templom. A bakhtapuri közöttük a legrégebbi, az a XIV. században épült.

Még néhány fontos tudnivalót elmondott Narayan a templomról, egyik az volt, hogy egy évben csupán egyetlen napon látogathatják a hívek, a Dashain ünnepség kilencedik napján, de ilyenkor is csak a hindu vallásúak mehetnek be. Hatalmas tömegek szoktak olyankor ideseregleni, nincs egy talpalatnyi szabad hely sem a téren, rengeteg áldozatot mutatnak be és meg nem állnak az imamalmok.

A tér közepén egymás mellett több kisebb épület áll, mindenik más és más istenségnek lett felajánlva és jó látni, hogy ezek többnyire lábon állva átvészelték a nagy földrengést. Közöttük sok helyen látni mantrázó, áldozatot bemutató, vagy a lépcsőkön pihenő helyi lakosokat. Persze, néha egy-egy apró alku, csecsebecse-vásár is belefér, elvégre mindenkinek meg kell élni valamiből.

A Durbar téren van egy érdekes oltár, melyet a Kala Bairava, a hatkarú Siva isten legriasztóbb alakja tiszteletére emeltek. Jelentése a „Halál most” és a legenda szerint azt mondják, hogy aki előtte hazudik az rögtön meg is hal. Nos, éppen ezért a királyok hazugságvizsgálónak is használták sokáig. Manapság is sokan mutatnak itt be áldozatot, s próbálják kiengesztelni az istent, azt állítják, hogy ez a legerősebb mágikus hatással bíró hely az egész Kathmandu-völgyben. Magát az istenséget nem egy szobor, hanem egy V. századbeli 4-5 méternyi magas kőbe vésett dombormű ábrázolja, melyet igencsak rikító színekkel festettek ki, hogy még félelmetesebbnek hasson.

A Jagannath templom az egyik legrégibb templom a téren, a XVI. században épült Krishna tiszteletére és a tetőszerkezet alatti aprólékosan megmunkált gerendáin még erotikus jeleneteket is fel lehet fedezni. Ez India régebbi templomain több helyen is előfordul, itt Nepálban elég ritka.

Vele átellenben, a tér sarkában nyílik a régi királyi palota, a Hanuman Dhoka kapuja. Egészen az 1950es évekig itt lakott az uralkodócsalád. Akkoriban aztán építtettek egy sokkal nagyobb és modernebb épületet (egyszer elmentünk mellette a busszal, de semmi különösebb szépséget nem tudtam benne felfedezni).

Abban az új épületben történt aztán 2001-ben talán minden idők legnagyobb királymészárlása, amikor állítólag a trónörökös összehívta az egész udvarnépet, s egy gépfegyverrel mindenkit lelőtt, aztán öngyilkos lett. A gyilkosságok feltételezett oka az lett volna, hogy szerelemből szeretett volna házasodni és a szülei ellenezték az. Nos ez az a hivatalos történet, melyet egyetlen nepáli ember sem hisz el, kezdve attól, hogy a balkezes trónörökös egy jobbkezes fegyverrel lőtt mindenkit agyon. Az emberek úgy gondolják, hogy ez egy jól megtervezett történet volt, mégpedig a királyi család egyetlen megmenekült tagja, a trónörökös öccse által, aki érdekes módon épp aznap nem tartózkodott a palotában amikor a tragédia történt, s csodával határos módon csupán ő és az ő kis családja nem volt jelen az összejövetelen. Nos, ezek után trónra lépett, de a nép nem szerette, nagyon sok ellenkezéssel, felkelésekkel kellett szembenéznie, mígnem 2007-ben egy maoista felkelés alkalmával lemondásra kényszerítették. Azóta Nepál köztársaság lett, noha egyre többen mondják azt, hogy talán jó lenne, ha az Indiában nevelt egyetlen királyi sarj felnőne a feladathoz és újra királyság lenne. Persze ez is csak akkor, ha bölcs és jóindulatú lenne. ĺgy hallottuk, de ki tudja, hogy az emberek többsége hogyan gondolkodik. A belső udvar árkádos teraszán ki vannak rakva az összes egykori királyok fényképei, sőt, a legutolsó trón is, amelyik igen furcsa alakú és szerintem nem is lehetett valami kényelmes 😊.

Innen a Kumari-palota felé vettük utunkat, ez az a palota, ahol az élő istennő lakik, azaz jelen pillanatban egy alig hároméves kislány, akit hosszas és bonyolult procedúrával Kumarinak- Taleju isten földi megtestesítőjének - választottak. Megtudtuk azt is, hogy Kumariból nem csak egy van, általában minden nagyobb városban lakik egy ilyen szentként tisztelt kislány, de ez az itteni azért fontos, mert ez az egyetlen, melyet királyi Kumarinak tartanak és központi támogatással választanak.

Maga a kiválasztás menete elég komplikált és hosszadalmas, a lényeg, hogy buddhista newari családból származó 2-5 éves kislányokat keresnek, akik tökéletes testtel, kökényfekete hajjal, kék, vagy kökényfekete szemmel születtek, szűzek, testükön nincsenek hegek vagy hibák, forradások. Szép, csengő a hangjuk, hófehér a fogsoruk és tökéletes a mosolyuk, bársonyos a bőrük, s még egyebek, összesen 32 ehhez hasonló feltétel kell teljesüljön. Ez az előválogatás. Aztán jönnek a próbák, horoszkópjuk tökéletesen kell passzoljon a királyéval, illetve most már az elnökével, ne féljen sötétben, a maszkos alakoktól, a riasztó hangoktól és az állatáldozatoktól… tovább nem is mondom. vannak a neten filmek az életükről, érdemes egyszer megnézni egy ilyent.

Aztán miután megválasztották gyakorlatilag ebben a zárt házban kell éljen, csak a családtagjaival és nevelőivel beszélgethet, s évente csupán nyolc vagy kilenc alkalommal viszik ki az utcára, akkor is egy hintófélében körbecipelve a városon, hogy lába ne érinthesse a földet. Nehéz sors egy ilyen picike lánynak, aki egészen addig lesz Kumari, míg serdülőkorba nem ér, vagy esetleg meg nem sebezi magát és elcseppen az első csepp vére.

Számunkra szomorú és egyben felfoghatatlan néhány ilyen szokás, de ezeket a dolgokat úgy kell elfogadni ahogy vannak. És örvendeni a saját szabadságunknak. Mint ahogyan itt a szomszédos téren is tettük, nagyot sétálva, bámészkodva, barátságba keveredve az utcai árusokkal.