Utazások és élmények: Bhután – az első felfedezések

Bárkivel beszélgettem Bhutánról, első kérdése az volt: milyen az a bruttó nemzeti boldogság…tényleg létezik? Igen, válaszolni fogok a kérdésre. De nem most a legelején, mert akkor a többit nem olvassátok el, pedig van ott még sok más érdekes dolog is, amiről érdemes szólni 😊.

Kezdem az elején. Reggel korán izgatottan indultunk Kathmandu repterére, már nagyon vártuk a bhutáni utat. Aztán lecsillapodtunk. Tíz óra körül mondták először, hogy késik a gépünk – ezt mi akkor már szabad szemmel is láttuk – mert a légköri viszonyok nem megfelelőek és Paroból még nem indult el a gép.

Azt még otthon olvastam, hogy Bhután egyetlen reptere, Paro a világ egyik legnehezebben megközelíthető reptere, s van nyolc speciálisan kiképzett pilóta, akik többnyire a királyi légitársaság, a Druk Air, vagy a Bhutan Air gépeit vezetik. Más pilótát nem is engednek oda leszállni. Az a helyzet, hogy a reptér egy szűk völgyben helyezkedik el, 2200 méter magasságban, de a völgyet övező hegyvonulat mindkét oldalon 5500 méter magas, így leszállás előtt egy kicsit még kell kanyarogni a völgyben, mielőtt egyenesbe lehet hozni a gépet.

Szóval először tízkor szóltak, aztán másodszor délben egy óra körül értesítettek, hogy technikai okok miatt késünk és menjünk a terminál végébe, mert ott kapunk szendvicset és vizet. Ez jó volt, legalább láttuk, hogy nem vagyunk egyedül, mi tízen voltunk, de még legalább tizenöt utas ugyanarra a gépre várt. Köztük két aranyos gyerkőc - a kislány szépen felöltöztetve bhutáni népviseletbe – akik önfeledten játszottak és ruhájukkal feltörölték a reptér összes porát. A szülők kedvesek voltak, a fiús apuka jól beszélt angolul, mondta, hogy nem ritka az sem, hogy nem indul a járat.

További néhány óra várakozás után a csarnokban megjelent az ífjú hölgy, aki immár személyesen járt hozzánk bejelenteni az újabb híreket, s mondta, hogy sajnos ma már nem indul a gép. Rövidesen be is jelentették hivatalosan is: személyes okokból nem indul. Ezt az utóbbit nem nagyon értettem, azon kívül, hogy elalszik a pilóta nem tudom, hogy mit jelent a személyes ok. Nem firtattuk, s nem is magyarázta el senki, helyette felpakoltak az egészünket két mikrobuszba, s elvittek egy szállodába, pontosan a mi szállónk tőszomszédságba. Ezzel nem is volt baj, az étel is finom volt, csak egy kicsit csalódottak voltunk. Bánatunkban este nem Druk, hanem Tigris sört vettünk, s megnéztük itt is a szálló tetejéről a kilátást. Egészen a Bagmati partjáig el lehetett látni, még a füst is jól látható volt.

Reggel korán kezdtük a programot előlről. És indult a gép! Hihetetlenül boldogan lépkedtünk fel a gépre, igen, megyünk! Izgalmunk akkor vált még nagyobbá, amikor balról felbukkantak a Himalája csúcsai. Nem sikerültek valami jól a telefonos képeim (utólag készültek jobbak is, amikor utolsó nap kisgéppel repültünk a hegyek között), de a látványt és azt az első érzést örökre őrzöm magamban. Azt nem lehet elmesélni

Aztán jött a landolás, kíváncsian vártuk, hogy a mi pilótánknak hogyan sikerül a leszállás Paroban, de nagyon magabiztosan, simán gördült a gép az alig több, mint 1900 méteres leszállópályán. Bhutánban vagyunk!

A reptéren beutazási űrlap kitöltése minden apró részlettel elég sok időbe telt, de aztán segítettünk egymásnak, a gond csak akkor kezdődött, amikor a túloldalon a vámosok megkérdezték, hogy valaki cigarettát hozott-e. Mert 2006 óta tilos a cigaretta forgalmazása az országban, s ha valaki dohányzik, akkor be szabad hoznia 200 szálat, de úgy is 200% vámot kell fizetni utána. Nos, volt egy család, ők kitöltötték a hatoldalas nyilatkozatot a behozott cigarettákról, aztán amikor kiszámolták a fizetendő vámot akkor ott hagyták az egészet a vámban – annyi pénzt lehetetlenség kifizetni, amennyi a dohányra mért vám. Szerintem így szoktatták le az egész országot a cigiről. Olyan boldog voltam, hogy már hét éve nem kell ilyesmire gondolnom… 😊.

A reptér előtt idegenvezetőnk Dopu és egy mosolygós sofőr várt ránk, ők fognak bennünket elkísérni mindenhová. Először is Thimphuba, a 90.000 főt számláló fővárosba, mert az első két napot azon a környéken töltjük.

Bhutánban úgy szokás, hogy csak meghatározott számú turista léphet be évente az országba, ezt a számot valahol 100.000 körül rögzítették, s ez eléggé racionálisnak tűnik a 700.000 fős összlakossághoz viszonyítva. Az az elképzelés, hogy lehessen megfelelően ellátni minden egyes látogatót, ezért a feltételek is meg vannak szabva: csak 3 vagy 4 csillagos szállodákba szabad elszállásolni a turistákat, mindenkinek teljes ellátást kell biztosítani, azaz kötelező módon teljes panzió, reggel-délben-este kajával, ezenkívül mindig és mindenütt kaptunk dugaszolt ivóvizet, akár naponta tízszer is, ha kértünk, mindig ott volt a buszban. Aztán kötelező módon idegenvezetővel kell menjünk mindenhová és a szállítást is bhutáni autóval biztosítják. Gondolom, hogy ezzel szeretnék bebiztosítani magukat, hogy nem történhetnek váratlan események, balesetek, másrészt azt, hogy így nincs lehetőség a szolgáltatás minőségét megreklamálni, mert tényleg mindenből a legjobbat kapja a látogató. De az is benne van, hogy sok embernek biztosítanak ezáltal munkalehetőséget és nem utolsó sorban megjegyzendő, hogy minden turista után 250 dollárt kérnek a fenti szolgáltatásokért. Ezzel, viszont a turizmus is nagyon nagy mértékben hozzájárul az államkassza bevételeinek stabil szinten való tartásához.

Elszállásolás után már alkonyodott, de még volt idő egy rövid sétára, így elindultunk felfedezni Thimphut. Egyetlen dolog volt nagyon szokatlan: a tisztaság és a diszkrét csend az utcákon. Senki nem dudált, az átjáróknál rendőr segítette az átkelőket, az úton, pedig csupa szépen öltözött, ápolt ember járkált. Nem a szomszéd országba, hanem egy másik, valami párhuzamos világba cseppentünk…

Kora reggel kezdtük a programot, mert az elmaradt napot valahogy be akartuk pótolni. Nagyjából sikerült is, de egy 6 órás meditációs séta a Phajoding kolostorba már nem fért bele, így ez végleg elmaradt ☹. Kezdetnek a viszonylag új, 1974-ben épült buddhista zarándokhelyet, a National Memorial Chortent néztük meg, ahol már kora reggel sok zarándok járta a köröket és mondogatta imáját.

Innen a következő különleges építményhez, az 52 méter magas Buddha szoborhoz mentünk, ahol a szobor alatti szentélyben további több, mint 100,000 apró aranyozott Buddha szobrot és egy fantasztikusan szép, padlótól plafonig kézzel faragott díszítésű belsőt csodálhattunk meg.

Nem véletlen az sem, hogy miért építették meg ezt az óriási szobrot: állítólag a VIII-ik században felfedeztek egy régi jóslatot, amely szerint az ezen a helyen emelt létesítmény aurája az egész földkerekségre hatással van, békét és boldogságot hoz az egész világra. Bár igaza lenne a prófétának. Amúgy egy kínai cég építette a szobrot csaknem 50 millió dollárért, mellette a többi építmény még egyszer annyiba került a bhutániaknak, de azt nem értettem pontosan, hogy ki, de mintha a kínai kormány ajándéka volt a Buddha szobor.

A hegyről csodálatos a kilátás Thimphu városára és a környező hegyekre, ha csak ezért és a friss, tiszta levegőért jövünk ide már akkor is megérte ez a séta.

Rövidke séta után a múzeumba siettünk, ahol jó székelyes szokás szerint fogadtak, mégpedig rizspálinkával. Itt reggeliben hűvös van, a pálinka sem túl erős, ezért egy-két pohárral bevállalt mindenki. Utána az íjjal és nyílvesszővel való lövöldözés kipróbálása már gyerekjáték volt, mentek szépen szanaszét a vesszők, alig bírtuk követni útjukat. Jó, hogy nem sebesült meg senki 😊.

Megcsodáltuk a szép színes szőtteseket, fonott kosarakat, s a régi falusi eszközöket, melyek annyira hasonlítanak a mieinkre. Persze, itt is inkább múzeumban lehet látni őket.

Néhány szóban elmagyarázták a bhutáni népviselet darabjait is, a hölgyek ruháját kirának hívják, míg a férfiakét ghonak. A lányok egy sima kis blúzt viselnek, erre tekernek maguknak szoknyát egy nagy téglalap alakú szőttes anyagból, majd egy csinos kis selyemkabátkával egészítik ki azt. A férfiak ruhája elég komplikált, egy óriási nagy anyagot tűrögetnek magukra köpönyegszerűen, de eléggé szigorú szabályok szerint úgy, hogy térdig érjen, s a hasuknál jókora zsebszerű üreg alakuljon ki. Hátul, pedig egy tökéletes szembehólnak kell lennie, nos gyakorolni kell egy darabig ahhoz, hogy tényleg jól sikerüljön. Olyasmi lehet, mint nálunk a nyakkendőkötés: vagy ért hozzá egy férfi, vagy nem… 😊.

Megnéztük a színesre festett maszkokat is, itt Bhutánban nagyon nagy hagyománya van a démonszelidítő rituáléknak, akárcsak Tibetben. Ezek az úgynevezett bőn-szokások nagyon régiek, még a sámánok idejéből maradtak fenn. Ezen a rajzon egy ilyen rituálét láthattunk.

Olyankor viselik ezeket a maszkokat, amikor a téli, illetve a nyári napforduló alkalmával végzik a különböző szertartásokat, valószínű, hogy a jó termésért, a jó időért, egészségért, de ugyanakkor a szellemek jóakaratáért és a démonok kiengeszteléséért is ajánlották fel ezeket a táncokat, ahol a jó és a rossz harcol egymással és a cél a rosszak legyőzése, vagy inkább meggyőzése és megtérítése.

Egy hagyományos tűzhelyet is mutatott Dopu, s elmondta, hogy hagyomány szerint az asszony ül, illetve alszik mindig a legközelebb, ő vigyázza az otthon melegét és ő készíti, majd osztja szét az ételt. Utána következnek a gyerekek, majd kívül, az ajtó irányában a férj. Ő vigyázza a család biztonságát, ő az első, aki meghallja, ha valaki idegen érkezik.

Egy nagyobbacska teremben leültetnek bennünket, néhány fiatal hagyományos bhutáni táncokat mutat be, amíg nekünk teát szolgálnak fel.

Ezek nagyon szép táncok, finom kézmozdulatokkal és nagyon sok alázattal. Ezek már egészen a szerelemről, meg az élet szép dolgairól szólnak, nincs benne semmi, ami a rituális táncokra emlékeztetne.

A tea, pedig az szenzációs! Előre kicsit idegenkedtem, főképp akkor, amikor megtudtam, hogy jaktejből készült vaj és só is van benne, de amikor megkóstoltam akkor alig vártam, hogy újra töltsenek. A bele szórt pattogtatott rizs csak fokozta a kellemes ízhatást. Ilyen érdekes és ugyanakkor különlegesen finom teát én még soha nem ittam, de még hasonlót sem.

A bhutáni nemzeti könyvtár talán azért érdekes, mert nagyon régi könyveket, szerzetesek által írt régi tekercseket és térképeket őriznek itt, ebben a szép, hagyományosan épített emeletes házban.

Megnéztük a királyi ház első királyától a mostani királyig a fényképeket, az első még 1905-ben készült…

…de számunkra a nap fénypontját az jelentette, hogy az egyik könyvszekrényben lentről a második polcon megtaláltuk Kőrösi Csoma Sándor tibeti-angol szótárát! Mintha egy egész birodalmat fedeztünk volna fel akkora volt az öröm 😊.