Esküvő és temetés Nepálban

Szűk és nagyon koszos sikátorok között vergődtünk keresztül, már nagyon közel jártunk a bhaktapuri Durbar térhez, amikor egy kisebb templom előtt nagy tömegbe botlottunk, gyakorlatilag teljesen elállták, jobban mondva elülték az utat.

A templom oldala mellett néhány férfi szakszerűen faricskálta és belezte az áldozati állatokat: majd a belek és néhány apróság az oltárra kerül, míg a lényeges részeket az ünnepi ebédre készítik el – mondja Narayan.

Na akkor térjünk a tárgyra, mert nem csak a nagy eszem-iszom itt a lényeg, február 13-án olyan nap van a kalendáriumban, amelyik tökéletesen megfelel mindenféle szertartásra, egyáltalán nem kell erre asztrológusi beleegyezés, ezért ezen a napon adják először férjhez a newari kislányokat. Mégpedig Vishnu istenhez, illetve jelképesen egy darab bengáli birshez. A képen ez a zöld gyümölcs lenne az.

A szertartást newari nyelven „ihi” -nek mondják, s kötelező módon sor kerül erre mielőtt a kislányok 13 évesek lennének. A szertartás elég hosszadalmas, két napig tart, első napon 5-6 óra hosszat üldögélnek a templom előtt az aprócska, menyasszonynak öltöztetett kislányok az anyukáikkal, míg véget nem érnek a tisztítási rituálék, melyek az megelőzik a tulajdonképpeni esketési ceremóniát.

Erre csak második nap kerül sor, amikor az apukák átadják a lányok kezét Vishnu kezébe, azaz minden kislánynak adnak egy-egy ilyen birset, amelyik szép friss kell legyen, s ne túl nagy, mert akkor az a veszély áll fenn, hogy majd az igazi férjük nagyon öreg lesz. A kétnapos ceremónia végén aztán megfestik a lányok lábát valami festékkel pirosra, s végre lakmározhatnak az odakészített díszes, ünnepi tálakból. Otthon, pedig igazi nagy ünnepséget csap az egész család.

A szertartás lényege az, hogy ha felnőtt korukban a lányok férjhez mennek, de egy idő után a férjük meghal akkor sem maradnak özvegyek, mert ők már Vishnu asszonyai. A nepáli kultúrában sajnos az özvegyasszonyoknak nagyon nehéz sors jut osztályrészül, talán ezért alakulnak ki az ilyen szokások.

Amikor a szűk térről kikászálódtunk, s a Durbar-tér közelébe kerültünk…

…egy érdekes asszonycsapat ért bennünket utol, kezükben áldozati javakkal és szenteltvizes kancsóval, amelyikkel jobbra-balra locsolták a szenteltvizet, hogy lemossák az esetleges nemkívánatos érintések nyomát. Szóval: itt a szent helyeken a nagy tumultusban az ember nem tud mindenre figyelni, s megtörténhet, hogy hozzáér valakihez, aki a legalacsonyabb kasztból, az érintetlenek kasztjából való. Márpedig ez nem jó dolog, s ezt minél hamarabb fel kell oldozni. Ez egy kicsit - na jó, nem is kicsit, hanem nagyon meglepett, mert úgy hírlik, hogy a kasztrendszert hivatalosan eltörölték. Ez igaz is, mondja Narayan, de azért mégis mindenki tartja, főleg faluhelyt, ahol mindenki mindenkit ismer, s nem lehet elvegyülni a tömegben. A házasságokat is szigorúan kasztok szerint kötik.

Az emeletes fedelű, csipkés faragásokkal megmunkált templomocska a Shiva tiszteletére emelt Pashupati templom, melynek gerendáit erotikus jelenetek díszítik, ez viszont az ajtó előtt pihenő lógó fülű kecskét egyáltalán nem zavarta 😊.

A palota, jobban mondva az 55 ablakos palota - ahogy itt nevezik – terére érve nagyon meglepett, hogy mekkora pusztítást végzett itt a földrengés.

Igaz, hogy a terrakotta burkolatos földet nem takarták se romok, se szemét, de nem gondoltam volna, hogy ennyire sok itt az újraépítésre váró műemlék.

A palota eléggé jól megúszta, mellette a híres, gyönyörű domborművel díszített Aranykapu is szépen áll, de a palota előtti hindu templom a Taleju haranggal, s a vele szemben álló Kedarnath templom földig omlott, míg a garudák által őrzött Gopo Nath templomot már sikerült valamennyire restaurálni.

Ha visszapillant innen az ember, akkor még reménykedhet is abban, hogy Bakhtapurban nemsokára minden a régi szépségében ragyog…

…de ha egy picikét tovább megyünk akkor szomorúan konstatáljuk, hogy a nagy terekre figyel mindenki, igen, azokat helyreállítják majd valahogy, de mi lesz a többi épülettel, mi lesz a város kevésbé híres utcáival, tereivel…?

A választ nem tudom.

Gyalog indultunk a Bagmati folyó partjára, hogy legalább kívülről megnézhessük Kathmandu leghíresebb hindu templomát, a Pashupatinath templomot, melyet valamikor az V-ik században emeltek Shiva isten tiszteletére, de a legenda szerint már i.e.400-ban is létezett egy korai templom ezen a helyen.

Ahogy a folyóhoz közeledünk egyre erősebb lesz a füst szaga, mely elkeveredik a folyó átható bűzével. A parton szádhuk, szent életű aszkéták ülnek, vagy éppen fekszenek mozdulatlan, őket nem zavarja sem a füst, sem a szagok. Abból élnek, amit alamizsnaként kapnak, de szóltak nekünk, hogy figyeljünk oda, mert nem minden szádhunak látszó ember az. Vannak, akik jó pénzt keresnek ebből a szerepből – főleg azok, melyikek igencsak cifrán kiöltöznek - azt mondták inkább ne fizessünk nekik a fotózásért, adjuk azt a pénzt a szegény embereknek.

Az innenső parton félig meztelen ember ül, vele szemben valamilyen papféle, együtt egyezkednek arról, hogy milyen áldozatot kéne bemutatni a férfi elhunyt hozzátartozója üdvösségéért. Lehet ez gyümölcs, virágfüzér, vagy bármilyen más felajánlás vagy vállalás, s persze, pénz is lehet. Hosszasan beszélgetnek, imádkoznak együtt, ez is része a felajánlásnak.

Közben a túloldalon egyre több holttest sorakozik a máglyákon, körülöttük a család, a kasztbéli társak, akik általában intézkednek a temetés körül és ott vannak az alacsonyabb kasztbéli emberek is, ők végzik el az égetést és hintik majd a hamut a szent folyóba.

A szertartás úgy történik, hogy egy kézi fémhordágyon hozzák a kasztbéli társak a narancsszínű lepellel betakart elhunytat, majd a folyó vizével megmossák a lábát, aztán – miután háromszor megkerülték vele a máglyarakást - elhelyezik a farakáson. Utána a legközelebbi férfirokon következik, aki az égő fáklyával a kezében háromszor kerüli meg a ravatalt, majd meggyújtja azt.

Innen aztán a feladat többi részét az érintetlenek kasztjából származó emberek végzik, akik vigyáznak az égetésnél, s a végén eltakarítják a maradványokat. Régebb a temetésen nem engedték, hogy részt vegyenek az asszonyok, mert ők sokszor hangosan sírtak, nem tudtak csendben ülni a szertartás alatt. Manapság már nincsenek ilyen tiltások, de azért úgy tartják, hogy csendben, búslakodás nélkül kell elbúcsúztatni az elhunytat, mert a halál az nem a vég, hanem egy lehetőség az újjászületésre.

Még elég sok furcsa dolgot mesélt Narayan arról, hogy a gyászolók hogyan kell gyászoljanak, hány napig viselik a fehér ruhát, s mikor fürdenek…vagy nem fürdenek, de az a helyzet, hogy amíg ő mesélt, addig én csak álltam ott földbe gyökerezve, nem nagyon tudtam figyelni, csak azt éreztem, hogy lehet bármennyire természetes ez a folyamat, azért jó lenne innen egy kicsit odébb menni.

Aztán át is mentünk a híd felett levő partszakaszra, ahol egy kicsit jobb volt, mert onnan a túloldalról láthattuk a híres templomot, ahová még Sonia Gandhit, a Radzsiv Gandhi feleségét sem engedték be annak idején, mert nem volt hindu származású.

S azért is jobb volt, mert azon a részen a papokat, meg a tanítókat szokták égetni, s aznap szerencsére nem halt meg közülük senki. A templommal szemben álló parton hosszan sorakoznak a kőből épített kis kápolnafélék, mindenikben a lingam-szimbólummal, ezeket azon asszonyok emlékére emeltek, akiket a férjük halálakor égettek el a férjjel együtt. Bármennyire is furcsa, igen, ez volt a szokás. Állítólag ez most már tilos, legalábbis itt a fővárosban biztosan az.

A túloldalon meredek sziklafalban végződött a járható partszakasz, apró, talán még egy személy számára is szűkös barlanglakások lettek a falba építve: itt húzzák meg magukat azok, akik a legalja munkákat végzik, remélve, hogy itt senkit sem zavarnak, s békén hagyják őket.

Minden évben zarándokok tízezrei keresik fel a templomot, azért is, mert védőszentje rengeteg jókívánságot tud teljesíteni, de azért is, hogy megfürödjenek a szent Bagmati folyóban. Ez itt olyasmi, mint Indiában a Gangesz. Nos, amikor mi arra jártunk, akkor a felnőttek inkább tenyérjósokkal jósoltatták maguknak a jövőt…

…de a gyerekek önfeledten fürdőztek a tisztának semmilyen körülmények közt nem nevezhető folyóban. Hosszasan figyeltük őket, amíg rájöttünk, nem annyira fürdésről van itt szó, mint inkább kincskeresésről.

 Mágnes segítségével próbálják felszínre hozni a folyóba dobált aprópénzt, s ha valami értékesebb kincset is ki tudnak halászni a folyóból, akkor igazi hősöknek érzik magukat.

Amikor azt mondták, hogy menjünk át a hídon, mert indulunk a Bouddhanath-sztúpához, akkor nagyon megkönnyebbültünk. Hiába na, nem olyan könnyű európai szemmel és szívvel nézni a dolgokat – a látottak még nagyon sokáig nyomasztottak, alig vártuk, hogy kicsit gyalogolhassunk a zsúfolt utcákon: számunkra már az is felüdülést jelentett.

A Bouddhanath-sztúpa az egyik legnagyobb az egész országban, a legenda szerint az akkori király adta ki a parancsot, hogy sztúpát építsenek ide, viszont a hely nagyon száraz volt, nem találtak a környéken semmilyen forrást. Akkor az asztrológusok azt tanácsolták, hogy emberáldozatot kell az isteneknek bemutatni, méghozzá olyan embert, aki rendelkezik a 32 kiváltságos jeggyel.

Nos a király erre azt mondta, hogy ilyen férfi csak ő és a két fia van az országban, ezért eldöntötte, hogy ő maga vállalja az áldozatot, anélkül, hogy a fiúk tudnának róla. Az áldozat lefejezése újholdkor, egy sötét helyen történt, épp az egyik királyfi végezte el azt, s amikor megtudta, hogy maga a király volt az áldozat, nagyon elszomorodott.

Nehéz szívvel a fiú úgy döntött, hogy apja emlékére oda építi fel a sztúpát, ahol a palota tetejéről elrepített kakas földet ér. Ez lett az a hely, s a sztúpa, pedig az ország legszebb sztúpája lett.

Nagy szárazság volt errefelé annak idején, de miután a sztúpa megépült azután az emberek képesek voltak a harmat vizéből elegendőt gyűjtögetni maguknak, ezért is hívják nepáli nyelven a sztúpát khásztinak, mert ez az elnevezés harmatcseppet jelent…

A sztúpát azóta az ország minden részéről felkeresik az emberek, sokszor körbekerülve azt az óramutató járásával megegyező irányban, s közben mondogatva a mantrát, hogy továbbra is hozzon nekik bőséget, vizet, jó termést.

Úgy legyen!