Utazások és élmények: A Mennyei Béke és a Tiltott város

Hat harminckor, a kora reggeli hűvösön indultunk volna a pekingi városnézőbe. Sajnos valaki elaludt, s míg ezt a problémát körbegondolkozta a két idegenvezető, meg a legközelebbi tíz tanácsadó, addig pontosan ötven perc telt el. Elnézést, megtörténik, stb. Semmi gond nem lett volna, ha az elkéső hölgy nem frissen sminkelve, feltűnően egymáshoz passzított kalap-zokni-ridikül kombinációjával lépett volna színre. Ettől aztán szép nagy csatazajjal lódult útnak a busz.

De a reggeli hűvös (standard) értékéből semmi sem veszett ez idő alatt, hat harminckor 31 fok volt, hét harminckor 33. Mi az a két fok itt Pekingben. Főleg ebben a szürke, áttekinthetetlen szmogban és forró, tocsogósan páradús levegőben.

Valahányszor kiléptünk a szállóból vagy a buszból olyan érzés vágott arcul, mintha egy forró törülköző csapódott volna szembe, s meg kellene küzdeni vele az első levegővételért. Ez alatt az idő alatt a fényképezőgépek lencséje is sűrűn bepárásodott, tíz percbe tellett amíg valami átderengett rajta, s lehetett készíteni ilyen művészfotókat.

Elsőként a pekingi Nyári Palotát néztük meg. Több, mint 3oo hektáron, a Kunming-tó partján terül el Cixi császárné - az egyik legbefolyásosabb császárné, aki a háttérből 50 éven át kormányozta az országot - csodaszép kertek között megbújó rezidenciája, mely eredetileg a XVIII-ik században épült, de a második ópiumháború alatt a nyugati seregek teljesen kifosztották, így a XIX-ik század végén újra kellett építeni őket.

Minden épületnek nagyon érdekes neve van, ez a fenti az Emberség és Hosszú Élet terme, s azért épült, hogy jól eltakarja a mögötte levő pavilont, amelyben Cixi lakott, illetve Cixin kívül még 384 eunuch is, akik többek között a császárné saját operatársulatát alkották.

Egyébként a Cixi története is érdekes, úgy lett anyacsászárné, hogy ágyasként fiút szült a császárnak, s ez a fiú – más örökös hiányában – megörökölte a sárkányos trónt.

A sárkány a császár jelképe Kínában és egy teljesen jóindulatú lényként van számon tartva ( ez azt jelenti, hogy semmi köze a házisárkányhoz), s lépten-nyomon sárkányos motívumokba botlottunk mindenütt, ahol csak a császárok megfordultak.

A Kunming tó északi oldalán a Hosszá Élet hegye emelkedik, ezen, pedig a Buddha Illata nevű pagoda áll. Pekingben mindent a feng shui szabályai szerint építettek, s építenek még ma is: ahol víz van ott meg kell jelenjen a hegy is, mindent észak – dél irányban helyeznek el, s az oldalakat is szimmetrikusan alakítják ki. Ilyen az egész város építkezése, s ezeket a szabályokat ma is próbálják betartani.

A Nyugalom Élvezetének parkját még sokáig lehetett volna élvezni, sőt a tavon is hajókázhattunk volna, de sajnos rövid volt az időnk. Kínaiak is sokan keresték fel ezt az idilli helyet, látni lehetett, hogy nagy népszerűségnek örvend.

Kifelé menet szóba elegyedtünk egy idős emberrel, aki Ronaldino-s kalapot viselt, oroszul is tudott valamennyit, s aki nagyon kedvesen és hihetetlenül boldogan üdvözölt bennünket Kínában. Jókedve mindenkit megfertőzött, az egyre tűrhetetlenebb hőség ellenére is mosolyogva mentünk tovább :).

Mennünk kellett, mert várt ránk a Mennyei Béke tere. Vagyis a Tienanmen tér. Érdekes érzés futott át rajtam, amikor a tér magyar nevét megtudtam. Főleg a múlt történéseinek tükrében. Micsoda végtelen, csaknem üres és mégis súlyos és átláthatatlan óriási tér. Mennyi és milyen sokféle érzést, emléket őriznek itt a kövek. Szinte érezni...

A cifra, pagodaszerű déli kapunál léptünk a világ legnagyobb terére, mely pontosan 440.000 m²-en fekszik. A kapukat egykor a városfal kötötte össze egymással, ezt időközben lebontották, de még most is látni, hogy milyen elképesztő vastagsága és magassága lehetett ennek a falnak is.

Míg sebesen átszeljük az alig két kilométernyi útszakaszt a tér túlsó oldala felé, addig velünk szemben végeláthatatlan sorokban állnak, s közbe-közbe lassan lépkednek az emberek: ők a Mao Ce-Tung mauzóleumához állnak sorba. Ez a tér közepén álló nagy, oszlopos épület, melyben az 1976-ban elhunyt főnök kristálykoporsóját őrzik, s melyet naponta átlagosan 50.000 ember látogat.

Egyébként ezen a téren tartotta Mao Ce-Tung az egyetlen nyilvános beszédét 1949 október elsején, amikor bejelentette a Kínai Népköztársaság megalakulását. A háttérben az az oszlopos épület a mauzóleum.

A tér egyik oldalán a Nép Nagy Csarnoka – ez úgy nagyjából a parlament szerepét tölti be, ide szoktak összegyűlni a 32 kínai tartomány képviselői ( amúgy 34 kínai tartomány létezik, de Makaó és Hong Kong autonóm területek, rájuk más szabályok érvényesek)...

...ezzel szemközt, jó kilométernyi távolságban, pedig a Nemzeti Múzeum áll.

S ezzel együtt egyéb nincs is a téren csak tömeg. Már közel járunk a Császári palota, a Gu Gong kapujához, csak épp át kell még menni egy sugárút alatt.

Aluljáró vezet a túloldalra, tiszta, világos. És szemmel láthatóan kényelmes. Én személy szerint irigykedtem az itt szunnyadókra, mert legalább 3-4 fokkal hűvösebb volt idelent, mint odafent....

...s még biztonságosnak is tűnt.

Innen is visszanéztem a Térre. Annyira hatalmas, hogy a mauzóleum már csak homályos ködben látszik.

Lenyűgözött a mérete, az igaz, de azért különösebben szépnek nem mondható.

Ez itt a Mennyei Béke kapuja, a kapu, amelyik a Császári város déli bejáratához vezet. Hófehér, márványból faragott hidacskák ívelnek a vizesárkon át a bejárat felé. A középső az sárkányos híd, azt itt is csak a császár használhatta. De az le van zárva, mert császár, az ugye épp nincs.

Átmentünk az egyik hidacskán, s a hozzá tartozó egyszerű kapun, s bent is voltunk a Tiltott város külvárosában, mert innen még több kapu és tér következett, míg az igazi Császári palotát megpillanthattuk.

Közben a tömeg is egyre sűrűsödött, ez is azt jelezte, hogy közel járunk a célhoz.

Ennél a kapunál újra jegyet kellett váltani és megint sorba kellett állni, mert ez volt az igazi Tiltott város bejárata.

Az épület fontosságát mutatta a sarkakon egy főnixen lovagoló ember és egy sárkány között elhelyezkedő védelmező állatok száma is. Ez lehet 3,5,7 vagy 9, mert csak a páratlan számok a szerencsések. Na itt pont 9 állatka volt, meg lehet számolni.

Az volt a helyzet a régi időkben, hogy eddig a kapuig még be lehetett jutni hivatali ügyben, követként, vagy audienciára, sőt, az első udvarokban még szálláshelyek is voltak a követek számára, ugyanis a császár csak 10 naponként tartott audienciát. De aki ezen a kapun (melyet épp most restaurálnak, ezért a sok állvány) túljutott az már soha nem jöhetett onnan ki.

A látvány lenyűgöző. Ez a tér is hatalmas, de mégis van valami finomsága, szépsége, eleganciája. A téren át kanyarog az Arany folyó, azon szép, hófehér, márványhidak, rajtuk minden áldott nap sokezer ember megy keresztül. Vajon hányan sétáltak ezeken a hidakon az 1420 és 1912 között eltelt ötszáz év alatt? Lehet, hogy kevesebben, mint most egyetlen turistaszezonban.

A Tiltott városban minden fal vörösre van festve, mert a vörös a boldogság színe. A pagodák teteje mindig sárga, ez a császárok színe. A trónterem az a Legfelső Harmónia csarnokában van, ezután északra haladva következnek a további kapuk és csarnokok, mint a Gondviselő Összhang, vagy az Égi Tisztaság csarnoka, majd a császári lakosztályok és a hozzájuk tartozó zöldövezetek.

A városban 70 hektárnyi területen összesen 8706 szoba van, ezekben mintegy 8-10000 ember élt a császárok korában. Közülük legalább 3000 eunuch és ugyanennyi szolgálólány, a császárné, valamint több száz ágyas, akiket szépségversenyeken választottak ki. Az ágyasok családja járt a legjobban, mert nekik a császár teljes ellátást biztosított annak fejében, hogy odaajándékozták lányukat. A leány ezután már nem hagyhatta el palotabeli lakosztályát, de az is megtörténhetett, hogy életében soha nem is találkozott a császárral.

Jobb- és baloldalt további paloták sora egészítette ki a régi város központját, méghozzá úgy, hogy minden szimmetrikus legyen: ha egy palota épült a keleti oldalon, akkor egy hasonló méretű került a nyugati oldalra is. A sok palotát bejárni szinte lehetetlen, s a neveket is nehezen tudtuk illeszteni a megfelelő épülethez, elég volt nekünk ámulni-bámulni a pompás pagodák, a különleges díszítések, majd észak felé haladva a császári lakosztályok és a csodaszép sziklakertek látványán.

Néha elgondolkodtam azon is, hogy mennyi munka lehet ezen területek karbantartásával, mert egyetlen elhullatott szemetet sem láttam. Igaz az is, hogy a takarítók seprűikkel és elmaradhatatlan oldaldobozaikkal, amelyekbe a szemetet seperték, mindenütt jelen voltak. Alig észlelhetően, csendben, finoman.

A lakosztályok környéke teljesen emberi léptékűnek mondható, szép fákkal, színes épületekkel, s hatalmas sziklakertekkel, mert a kő a gazdagságot jelképezi.