A Longmen sziklabarlangok és a kung-fu őshazája

Louyang városából alig húsz percnyi autóút vezet a Yi folyó festői völgyébe. Itt egy érdekes partszakasz található, mintegy kilométernyi hosszúságban az egész mészkő-sziklafal telis-tele van apróbb, vagy nagyobb barlangokkal, s a barlangokban, meg a szikla falain faragott Buddha-szobrokkal.

A Longmen magyarul Sárkánykaput jelent, gondolom a neve is a császári jelképre utal, mert a főbb barlangokat, pedig i.sz. 494 és 684 között készítették ( az apróbbak egy részét még később, főleg a 700-as és 800-as évek között fejezték be, a Tang–dinasztia uralma alatt), miután az északi Wei-dinasztia Luoyangba helyezte át székhelyét. Az akkori császár kívánságára kezdték el építeni a szentélyt, de hathatós anyagi támogatást is biztosított hozzá, így volt lehetséges, hogy 800.000 ember dolgozott a barlangok és szobrok kialakításán.

A szobrok még a korai buddhizmust idézik, nagyon látható rajtuk az indiai stílus hatása, sőt, Buddha alakja mellett gyakran megjelennek a buddhista hitvilág egyéb ismert alakjai is. Ez itt a két Mennyei király szobra.

Néhol, főként a mélyebb, védettebb barlangokban  még felfedezhetők a korábbi freskók, színes díszítések nyomai is, de ezekből már nagyon keveset lehet látni.

Összesen 1352 barlang és 750 fülke van, ezekben mintegy 100.000 szobor található. A legkisebb szobor csupán 2-3 cm, a legnagyobb magassága közel 20 méter.

Vannak itt még különböző épületek is, főként a folyó túloldalán, az ott levő barlangocskák fölött, ezeket teljesen restaurálták...

... s készült 3608 kőbe vésett szútra is, melyeket külön restauráltak és egy hosszú falra kifüggesztve őriznek.

A buddhista barlangszobrászat gyakorlatilag a IX-ik század végével megszűnt, azóta nem keletkeztek újabb alkotások sem itt, sem másutt Kínában.

Miután már nem töltöttek be aktív vallási szerepet, főként a XIX. – XX. század során nagyon sok barlangot kiraboltak, s a szobrok fejét letörték, majd Amerikában és Európában árulták magángyűjtemények számára, de van rá bőven példa, hogy egyes darabok – kissé kacskaringós úton – de olyan híres múzeumokba kerültek, mint a New York-i Metropolitan, vagy a Tokió-i Nemzeti Múzeum. Ezért sok a sivár, csaknem üres barlang...

 ... s még több a fej nélküli szobor.

A múlt hibáit próbálja a mai rendszer valamelyest korrigálni, ezért nagyon nagy hangsúlyt fektet a barlangok megőrzésére, további romlásuk meggátlására, főleg amióta 2000-ben felkerültek a Világörökség-listára is. Az idegen csoportok még nem annyira gyakoriak errefelé – talán kicsit félreesőbb helyzete miatt – de a helyiek igyekeznek megismerni régebben elhanyagolt értékeiket és nagy tisztelettel zarándokolnak el ide, akár vallási, akár kultúrtörténeti az indíttatásuk. Utunk során több embert kérdeztünk a vallásáról, legtöbben ateistának vallják ma is magukat, de volt olyan is közöttük, aki előttünk is felvállalta vallását.

A legnagyobb Buddha szobor, a Vairochana Buddha, az a Fengxian-barlangban található s az egész kompozíció egy 35x30 méteres falszakaszt foglal el. Ez egy különleges Buddha alakzat, amelyet az égi Buddhaként, vagy az igazság megtestesítőjeként is tartanak számon.

Buddha nyugodt, szép arca különösen finom vonásokat mutat, ugyanis egy hölgyről, egy korabeli császárnőről mintázták a szobrot. Mosolya is leheletnyi, rejtélyes, alig észlelhető, ezért úgy is emlegetik, mint a kínai Mona Lisa-t. Csaknem két méteres hosszú fülcimpái, pedig bölcsességet és együttérzést sugallnak.

Sokáig mászkáltunk a z összevissza fel-le vezető lépcsőkön, s csodáltuk – nyilván a teljesség legapróbb igénye nélkül – az apróbb, vagy nagyobb domborműveket, szobrokat.

Érdekes volt felfedezni a stílusok sokféleségét, s az egyéni elképzelések sokaságát.

...de pont olyan jó volt a folyóparton sétálni, majd a hídon átgyalogolni a túloldalra...

...s onnan visszatekintve megcsodálni, hogy milyen szép békességben létezik egymás mellett az ember és a természet alkotta  egység. Szép élmény volt.

Luoyang városától kétórányi buszozásra, gyönyörű erdőkkel borított hegyvidék közepén áll a Shaolin kolostor. Neve magyarra fordítva Shao-vidéki erdőket jelent.

Már a közelben járva is láthattuk, hogy a kungfu hazájában vagyunk, egymást követték a harcművészeti iskolák az út mentén.

Valamikor 495-ben épült itt az első kolostor, eleinte néhány pappal és tanítvánnyal. Amikor 527-ben Wu Liang császár meghívására idetelepedett Indiából a Da Mo nevű szerzetes, egy Bódhidarma, aki a buddhizmus tanításait próbálta Kínában terjeszteni, akkor a kolostor élete egészen megváltozott. Egyébként ugyancsak őt, az indiai származású Da Mo tanítót, tartják a zen-buddhizmus első képviselőjének Kínában.

A tanító úgy tapasztalta, hogy az itt élő szerzetesek és papok fizikailag nagyon gyengék, betegesek, ezért különböző torna és egyensúly-gyakorlatokat írt elő számukra, hogy erősödjenek, kitartóbbak, egészségesebbek legyenek, jobban bírják a munkát és a meditációt.

 Legtöbb gyakorlatát a természetből vette, az állatok viselkedését, mozdulatait utánozva, majd a tökélyre fejlesztve azokat. Mindenesetre igyekezete nem volt hiábavaló, ma már ezt a templomot tartják a kínai harcművészet és a csikong bölcsőjének. A csikong az életenergia egyensúlyának és áramlásának művészete, manapság is sokan gyakorolják, csoportokba verődve - még a legnagyobb városokban is - akár kint a parkokban, akár egy csendesebb téren.

Maga a templom elég sok megpróbáltatáson ment keresztül, főleg a központi épületét többször megtámadták, kifosztották, majd 1928-ban teljesen leégett.

A nyolcvanas években lett újjáépítve, nagyon igyekeztek, hogy eredeti patináját, formáját és szépségét valamelyest visszaadják neki.

Az eredeti szútrák nagy kőtáblákra vésve állnak mindenütt az udvaron, s egy-egy hűséges teknőc cipeli őket keresztül a századokon.

Tetszett nekem a sok apró részlet, a kőkerítéseket egész hosszában apró kis képek díszítették, minden képecske egy kung fu pozíciót ábrázolt...

...de tetszett a kolostor nonkonformizmusa is: senkit nem zavart, ha egy anyuka épp elfáradt és az árnyékban lepihent megszoptatni éhes gyerkőcét.

A látogatás fénypontja, persze a shaolin show volt, oda igyekeztek a legtöbben.

Nem nagyon értettem, hogy miért olyan nagy a gyurakodás, könyökölés, de ezt is elmagyarázták: igaz, hogy jegyek vannak, de nincs helyjegy, oda ülhetsz le, ahová tudsz. De azt azért tudni kell, hogy az ötszáz férőhelyes csarnokba 1000-1500 nézőt szoktak beengedni.

Hamar kiderült, hogy mi időben kerültünk a tolongóba, relatíve jó ülőhelyeket foglalhattunk el, végig élvezhettük az előadást, sőt még fényképezgetni is sikerült a műsor alatt.

Amint a bemondó is felkonferálta, a kung fu nem egyszerűen küzdősport: a lélek és a test egyensúlya, s a legfőbb ellenfél, akit le kell győzni, az mindig magad vagy.

Nos, sportról és küzdősportokról lévén szó, muszáj elmeséljem a mi előző napi gyakorlatainkat is, másképp nem lesz teljes az élménybeszámolóm :).

Pekingből ugye vonattal utaztunk a jó 800 km-re levő Luoyang városáig. Ez így egyszerűen hangzik, de volt benne néhány izgalmas és főleg nagyon sportos pillanat. Reggel, amikor kijelentkeztünk a szállóból akkor az előcsarnokban hagytuk a bőröndjeinket olyan megfontolásból, hogy majd délután egy autóval utánajönnek, s kihozzák az állomás elé, ott majd szépen együtt – bőrönd és gazdája  - sétálunk be a peronra, s szállunk vonatra.

ez egy látkép Luoyang városából, s főleg elektrós barátaim kedvéért tettem be ide

Ez az elmélet pontosan így is maradt kora délutánig, amikor az idegenvezető lazán bejelentette, hogy ez a dolog azért nem fog ilyen zökkenőmentesen működni, mert a bőröndök az épület nyugati oldalához fognak megérkezni, mi pedig a keleti parkolóba, s a kettő között jó egy kilométer az út. Persze, lenne egy megoldás, de ahhoz mindenki szép nagy egyetértésben kell fizessen fejenként 20 jüan-t, s akkor valakik majd áthozzák a bőröndöket, sőt, még a vonatra is feladják, s mi ott majd szétválogatjuk. Na ezt az egyetértést nem sikerült összekovácsolni – mindig van egy-két ember, aki másképp gondolja, mint a többi (néha joggal, mert már nem egyszer történt, hogy pluszba fizettettek egy szép összeget az alig pár száz méteres útért) – így maradt az átcipelés.

Kissé késve érkeztünk a pályaudvarra, azonnal felvettük a hosszútávfutó pozíciót, s a meglehetősen sűrű tömeg között szlalomozva átértünk a túloldalra. Aztán elkaptuk a poggyászokat, s vissza ugyanazon az úton. Köptük hősiesen a tüdőnket, de  ez a szakasz már sokkal nehezebbnek bizonyult, egyrészt a 15-20 kilós bőröndök, hátizsákok, s egyéb rajtunk lógó cuccok miatt, másrészt a tömeg is nagyobb lett, s a hőség is mintha ütősebbé vált volna, pedig aznap csak 36-37 fokot mértek. Árnyékban. Folyik rólunk a víz, de időben ott vagyunk, van még fél óra az indulásig. Lihegünk, mint a kutyák, viszont most már a céltól csak egy lépésre vagyunk.Elméletileg.

Szóval erre a hátralevő fél órácskára teljes időintervallumot lefedő aktivitást eszeltek ki: először kint az épület bejáratánál, majd valahol útközben még egyszer át kell menni egy biztonsági vizsgálaton, pont úgy, mint a reptereken, csak kétszer. Minden cuccot be a futószalagra, s egy szál ingben–gatyában átsétálni a csipogós kapun. Majd felkapni a cuccot, s uzsgyi tovább. Utána meg kell találni a megfelelő peronkijáratot, ahol random szélességű sorokban várakozik mindenki egészen addig, amíg – kb.20 perccel a vonat indulása előtt – kinyitják a kapukat. Esetünkben ez a húsz perc csak tizenkettőre sikerült, nem tudom miért, de szerintem senki sem tudja. Talán a természetes szelekció, vagy valami hasonló fordulhatott meg a kapunyitogatók fejében.

Végre túl vagyunk, s kiléphetünk a peronra. Na nem olyan egyszerű ez sem, ugyanis a sokszáz emberes tömeg ugyanazt a célt tűzte ki magának, mint te. S a kínai nép inkább a túlélési és küzdési technikájáról ismert, mint az udvariasságáról. Szó nélkül felrúg és észrevétlen keresztülgyalogol rajtad, ha neki ez jelenti a boldogulást. Szóval: a vonatunk a hetes peronra érkezik, így fel kell jutni egy nem túl széles, kábé három emeletnyi magasba vezető lépcsőre, majd a felüljárón elszaladni a hetesig, s ott lefelé is meglépkedni a három emeletnyit. Bőröndökkel, persze, teljes harci díszben. Test test mellett, könyök könyök mellett az ellenféllel. Mire leértünk a lépcsők aljába épp villogott az indulást jelző tábla - kit érdekelt, hogy a tizenegyes kocsiban a helyünk, rögvest besuvadtunk a hármasba, lesz majd onnan idő a folyosón elaraszolgatni a célig– mert a vonat (nyilván) pontos időben indult.

 Mire felvette a végsebességet arra mi is lenyugodtunk, s kerek öt órán át élvezhettük az előttünk ülő aranyos kislány bohóckodását.