Isztambul – a mecsetek városa

A legnagyobbak és a legszebbek...

Jelenleg több, mint 17 millió lakosa van Isztambulnak. Sőt vannak, akik már 19-2o millió körül becsülik. Tény az, hogy évente több százezerrel nő ez a szám a keleti országrész bevándorlóinak köszönhetően. A lakosság 98% -a mozlim vallású és legtöbben rendszeresen járnak imádkozni az Isztambulban működő 26oo mecset valamelyikébe. Igaz, ma már ritka az, aki mind az öt alkalommal el tudna menni, de napi egy imádkozásra azért általában eljárnak az emberek.

Mindjárt az első nap mi is igyekeztünk eljutni a Kék mecsetbe és a Hagia Sophia-ba, azért is, mert nagyon hideg, szeles, esős idő volt, s nem nagyon lehetett az utcákon sétálni.

A Kék mecset

Talán a legnagyobb dzsámi Isztambulban, mindenesetre egyedül csak ennek van hat minaretje. I Ahmed szultán építtette 1616-ban és a hat minarettel azt akarta elérni, hogy olyan nagy és híres legyen, akár a mekkai Nagymecset – mert akkoriban az volt a világon az egyetlen hattornyú dzsámi. Aztán Mekkában valamikor felépítettek egy hetedik minaretet is, ezáltal minden a helyére került. Legalábbis a legenda szerint.

A mecset előtt jó hosszú sorban várakoznak a turisták, de alig fél óra után bejutottunk. Nem kell belépőjegyet váltani, a látogatás ingyenes, de előtte le kell venni a cipőket és kendőt kellett kötni a fejünkre. A hívők belépés előtt lábat is mosnak az oldalsó árkádok alatt sorakozó márványos mosdóknál. De ők inkább délben és este jártak imádkozni, ilyenkor a dzsámi zárva volt a turisták számára.

Bent a látvány lenyűgöző. Négy vastag oszlop tartja az óriási kupolát és mindenütt aprólékosan ki van rakva gyönyörű csempemozaikkal vagy csodaszép freskókkal. És ha felnézel a boltozatra, tényleg a kék szín ötlik először a szemedbe.

A mecset udvara is nagyon rendezett, a fák szépen visszanyesve, a pázsit is megtisztítva, s ami a legszebb: mindenütt tulipánok. Isztambulban április a tulipánok hónapja – fesztivált is rendeznek – és minden parkot, töltést, virágcserepet gyönyörű tulipánokkal ültetnek tele. Vannak köztük fodros szélűek, vagy nagy, turbánhoz hasonló alakúak, aprócskák és hosszú szirmúak és az összes elképzelhető tulipánszínben pompáznak. Csodálatosak.

Átsétáltunk a Hagia Sophia mecsethez. Itt bizony már nem ment olyan hamar a bejutás, külön sort kellett állni a jegyért, ami több, mint egy órát tartott, aztán egy másik sort a bejutásért. Félúton megokosodtunk és külön-külön tartottuk a sort, így spóroltunk negyven percet. Ez itt nagy kincs.

A Hagia Sophia

A Hagia Sophia- vagy törökösen Aja Szofia- jelentése az Isteni bölcsesség temploma és a legelső formájában Nagy Konstantin építtette 326-ban. Aztán újraépítették – miután az első templom 4o4-ben leégett – majd 532-ben a Nika felkelés alatt azt is lerombolták, s így 537-ben Justinianus építtette fel a mai formájában, mint a világ legnagyobb keresztény székesegyházát. A templom csaknem ezer éven át volt a Bizánci Birodalom szellemi központja.

Miután a törökök Hódító Mehmed vezetésével 1453 tavaszán elfoglalták Isztambult, a székesegyházat mecsetté szentelték. Mehmed parancsára az átalakításokat úgy végezták el, hogy a bazilika eredeti szerkezete ne sérüljön. Ezután építették fel a négy minaretet is.

Ahogy a kapun belépünk, rögtön az aranymennyezetes előcsarnokba jutunk, innen három, bronzból készült főbejárat visz a kupolatérbe, a középsőn annak idején csak a császárok, meg a szultánok járhattak.

Most azért mindenki ezen lép be a gyönyörű belterű templomba. Oldalt két nagy alabástromból készült fedeles váza fogad, ezek Pergamonból kerültek ide jó 5oo éve.

A kupolatér gyönyörű, a középső főkupola több, mint 55 m magas és mintegy 31 m átmérőjű. Körötte van még két nagy és hat kicsi félkupola. A tartóoszlopokra nagy, sötét fatáblák vannak erősítve, ezeken Allah, Mohamed, az első négy kalifa és Mohamed unokáinak monogramja szerepel kalligrafikus írással megrajzolva. Ezek is utólag kerültek ide, s látszik, hogy az eredeti stílushoz nem nagyon passzolnak...

Valahol a kupolatér egyik oldalán, a müezzinnek fenntartott díszes kuckó mellett van a padlózaton egy érdekes, kör alakú rész, többszínű márványberakással, na ez a világ köldöke! Annak idején a császárokat is ezen a helyen koronázták meg.

Az apszisban található „mihrab”, az imafülke  Mekka felé néz és mindkát oldalán gyönyörű bronz gyertyatartó áll. Ezeket Buda elfoglalásakor szerezte és hozta el hadizsákmányként Dicsőséges Szulejmán.

A bazilika egyik sarkában áll egy különleges oszlop, amelyik mindig nedves, ezért „izzadó oszlopnak” nevezik és azt tartják, hogy csodatevő hatása van, főleg szembetegségek gyógyításában. Van rajta egy lyuk, ebbe bedugod az ujjad és körbeforgatod. Nedvesnek tényleg nedves...

Fent az emeleten talán még csodálatosabb a látvány. Állítólag annak idején a karzati rész a nők számára volt fenntartva.

Innen lehetett látni a Mihály arkangyal gyönyörű mozaikképének maradványait is.

A keleti falon nagyon szép magyar vonatkozású mozaik áll, amelyen  Eirene császárné – eredeti nevén Piroska - Szent László király leánya és II Joannes Komnenosz császár ajánlja fel adományát a gyermekét tartó Máriának.

A nyugati kapun keresztül kifelé tartva egy helyes udvarba érünk, ahol nagyon fincsi kávét lehet kapni.

Innen át lehet kukucskáni a kerítés mögötti részbe, ahol a régészeti feltárások ma is folynak és ahol a korai építmények romjait tisztogatják és restaurálják. Utána ezeket is kiállítják a bazilika külső falai mentén. Sok helyen felfedezhetők az eredeti templom alapjának részletei is.

Az Új mecset

A  Galata híd végében, a fűszerpiac szomszédságában emelkedik  a Yeni Çami, az új mecset. 1597-ben építtette Mehmet szultán anyja.

Nem annyira híres, mint a régi nagy mecsetek, de gyönyörű kékes-zöldes színű mozaikok és nagyon szép freskók díszitik az oszlopait és kupoláját. A földet – mint általában minden mecsetben – itt is óriási nagy, puha perzsaszőnyeg borítja.

Ezt a három mecsetet látogattunk meg belülről is, de már ez is bepillantást nyújtott a dzsámik világába. Nagyon tetszett a belső díszítésük, a mozaikok, a freskók és aranyozott falak, de mégis a  legjobban az építészeti megoldások nyűgöztek le. Az a sok kupola, mintha csak úgy a levegőben állna, egyik-másik alig támaszkodik a mellette lévő – szintén csaknem a levegőben álló kupolához... az óriási belterek, melyeket alig törnek meg az egymástól minél messzebbre helyezett oszlopok... hát itt annak idején nagyon jó építeszek szorgoskodtak...

Isztambul - a nyüzsgő nagyváros

Bazár, sisabarlang és hammam

Már évek óta tervezgettem egy isztambuli kirándulást, hát most végre összejött J.  Rövidke vakációra indultunk - mindössze öt nap – de ez elég volt ahhoz, hogy a legfontosabb látnivalókat megcsodáljuk és egy kicsit a város hangulatát is átérezzük.

Délután érkeztünk, így első napra nem terveztünk egyebet, mint egy jó sétát a szálláshelyünk közelében fekvő nagy bazárba, a fedett bazárba, ahogy a helyiek hívják. Hát ez tényleg nem akármilyen bazár, 45ooo m² területen, 64 utcácskába rendeződve mintegy 35oo standon kínálnak mindenféle portékát.

Nagyon sok helyen kínálnak bőrkabátokat, cipőket és táskákat, de talán a legtöbb a csodálatos keleti mintájú szőnyeg és a kelim.

Vannak itt még szép számmal gyapjúból, pamutból, vagy selyemből készült sálak, kendők és egyéb szőttesek is.

És nem ritkák a brokátból készült hímzett csizmák sem!

Aztán egy egész bazárnegyed „szakosodott” antik ékszerekre, aranyra, ezüstre, drágakőre és órákra. Ez az úgynevezett régi bazársor.

Rengeteg ötvösmunkát és apró szuvenírt kínálnak errefelé az árusok...

... de a legkedvesebb ajándéktárgyak talán mégis a csodálatosan díszített színes izniki kerámiák.

 

Az árusok nagyon kedvesek, mindig felismerik a magyar beszédet és rögtön mondják, hogy testvér vagy, hogy szeretnek és hogy az árujuk az nagyon olcsó és nagyon-nagyon szép J.

 

Az úttól, na meg a sok alkudozástól fáradtan indultunk ki a bazárból, de mindjárt az első sarkon egy zsúfolásig telt nagy kávézó-teázóra akadtunk, ezért beültünk egy frissítő, almaízű teára. Már a bejáratnál láttuk, hogy itt vízipipáznak – „sisát” szívnak - így hát mi is kértünk egy almás-karamellásat...

Persze nekünk el kellett magyarázni, hogyan működik a felszerelés, ezért a „gazda” szép türelmesen szétszedett egy vízipipát, s megmutatta mit hová kell tenni, hogyan illeszted egymáshoz az elemeket, mennyi víz jár a kannába...

 

... hogyan fóliázzuk be a tárolótégelyt és hogyan készítsünk hozzá szenet.

 

Már annyira kitanultuk a titkát, hogy majdnem bevásároltunk egy szép aranyozott vízipipát – nem is lett volna nagyon drága - de aztán inkább lemondtunk róla, mert hát minek is?

 

Na de az első napunk itt nem ért még véget. Mintegy 5o méternyire a szállónktól volt egy Gedik pasa nevű török fürdő, ahová este későn is be lehetett térni, mert egészen éjfélig nyitva tartott.

Ez nem volt éppen olcsó szórakozás, fejenként 55 lírába került, de ezt az élményt mindenképpen ki akartuk próbálni, így szó nélkül befizettünk. Külön részlegre vezetik be a férfiakat, külön a nőket - legelőször az öltözőbe, ahol adnak egy kis kabint, ahol átöltözhetsz, majd  kaphatsz papucsot, na meg jó durván szőtt falusi törülközőket.

Az első út a szaunába vezet, itt hagynak izzadni és ellazulni egy ideig, majd jön egy hölgy és kitessékel a hammam közepén lévő nagy lapos márványpódiumhoz. A márvány kellemesen meleg, erre terítik a törülközőt, amire rá kell feküdni és kellemesen pihenni... egészen addig, amíg ugyanaz a hölgy egy durva masszírozó kese - azaz kesztyű - és valami még durvább dörzsianyag segítségével vidáman végigradíroz tetőtől-talpig. Azt hittem, hogy az asszonyság keze nyomán mindjárt csíkokban kiserken a vér az egész testemen, de meglepődve tapasztaltam, hogy nem lett semmi baj, sőt: egy idő után már kezdtem a tortúrát egészen megszokni. Aztán odavezetett az oldalsó hajóban lévő kőmosdókhoz és egy nagy rézkanna segítségével leöblített. Visszatéringetve a márványplattformhoz újra le kellett pihenni, s ezúttal nem is jött semmi drasztikus akció, csupán egy szenzációs szappanhab-masszázs. És ez igencsak jólesett J.

 

Kalandtúra Kambodzsában XV.

Az utolsó napok

Pnom Penh után délre tartottunk a tengerpart irányába. Útközben elég gyakran meg kellett álljunk, mert a busz ablakából sok érdekességet felfedeztünk, amit aztán közelebbről is szemügyre akartunk venni. Többek között egy gyönyörűszép halászfalucskát, olyant amilyent addig még soha...

Láttuk, ahogy az itteni fiatalok kivetik a hálóikat, majd csaknem észrevétlenül lassan eveznek tova, hogy még véletlenül se zavarják a halakat.

 

A legszebb, talán mégis az volt, hogy az egyszerű kis cölöpviskók és az előttük billegő csónakok ugyanarra a türkízes zöld árnyalatúra voltak lefestve, mintegy jelezve, hogy mindahányan együvé tartoznak, egy az életük és a sorsuk a bennük lakó halászoknak...

 

Napok óta szerettem volna vadon termő lótuszvirágot és termést fényképezni, ezen az útszakaszon végre-valahára összejött...

Igaz, hogy mire nagy lelkesedéssel fotózásra készen elhelyezkedtem a virágos árokban, arra térdig álltam a sárban, egyre mélyebbre süppedtem, össze-vissza karmoltak a szederindaszerű tüskés szárak – de sikerült! Ezután már csak a papucsok megmentésére és egymás mocsárból való kirángatására kellett koncentráljunk...

Aztán közelről is megnéztünk egy óriási nagy, gyönyörűen  rendezett gumifa ültetvényt, merthogy Kambodzsa egyik fontos exportterméke a természetes kaucsuk.

A fák törzsén spirális vonalban bemetszést ejtettek, s a létrejött csatornák alsó végéhez egy-egy kis kerámiatálkát rögzítettek, ebbe csordogált a gumi. Nem csuroghatott valami gyorsan, mert az ujjammal belenyúltam és úgy tűnt, hogy már eléggé megkeményedett. De ezeknek az embereknek van türelme kivárni, ők semmit sem siettetnek...

Útközben nagyon szép, természetesen, vagy - csatornák révén - mesterségesen elárasztott árterületeken haladtunk keresztül ...

... s nagyon sok helyen gyönyörködtünk a rizsföldek ragyogóan üde zöld színében.

Errefelé gyakran láttunk vízibivalyokat is, akár a házak mellett, befogva, akár szabadon legelve a rizsföldeken.

Kampot város és környéke két dologról híres, az egyik az itt termett vörös, illetve fekete Kampot-bors, amelyet az ínyenc francia konyhaművészet nagy előszeretettel használ. Ennek a borsnak jellegzetes eukaliptuszos-mentolos aromája van, s ettől az ételeknek egy különleges csípős-édes íze lesz. A másik híresség az Elefánt-hegy, amelyik a helyi cementgyártás fellegvára. Innen indult el a nagy divathullám, az egyszerűen szövött, vagy nylonnal bevont Mount Elephant feliratos,  cementes zsákokból készült táskák hóbortja. Tele is volt velük minden butik.

Amúgy a városka architektúrája nagyon érdekes, a központban szép, koloniál stílusú házak hosszú sora fogja közre az óriási kiterjedésű, koszos, zajos, nyüzsgő piacot.

A folyóparti csendesebb részen, viszont visszafogott méretű kertes házak állnak, a kapuk előtt gyönyürű, januárban virágzó fákkal, vagy cserepes növényekkel.

Kalandtúránk utolsó napjait Sihanoukville-ben töltöttük jól megérdemelt  tengerparti lazsálással.

Mondjuk mehettünk volna kicsit kajakozni a közeli szigetecskékig, meg vissza, ami kb 6 km...

... vagy akár naphosszat tekereghettünk volna a város egymást érő bazárjaiban, de annyira csábító volt a kellemes tengervíz, a finom homok, amelyik még délben is kellemesen hűvös maradt, a koktélbárok nyugalma...

... a fillérekért megkapható kényeztető masszázsok, hogy igazából szóba se jöhetett semmi más J

Ha éhesek voltunk rögtön ott termett egy grilles vagy egy gyümölcsös asszony és máris tobzódhattunk az élvezetekben.

A legérdekesebb látvány talán mégis egy átvonuló vihar volt...

... amelyik először egy kicsit megijesztett...

... azt hittük igazi tornádó lesz belőle...

...de aztán amilyen gyorsan jött, úgy el is vonult, anélkül, hogy a parton egyetlen csepp eső esett volna...

... és egy óra múlva nyugodt, méltóságteljes ezüst szinben pompázott újra minden.

Hát ennyit Kambodzsáról. Csodaszép út volt... minden percét élveztem J