Oslo

Amikor először pillantottam meg Oslo városát, alig hittem el, hogy ekkora. Illetve, hogy csak ekkora. Mert alig több, mint 600000 lakosa van, s mert fentről, a Holmenkollen síugrósánc tetejéről úgy néz ki, mintha csak egy jó nagy park lenne beépítve – anélkül, hogy bántották volna a fákat. Persze, ha az egész Norvégia óriási területét és a mindössze 5 millió lakosát ( a népsűrűség 14 fő/km²) vesszük viszonyítási alapul, akkor Oslo tökéletesen jellemzi az országban uralkodó természeti viszonyokat és az arányokat.

Holmenkollen egy hegyvidéki sportközpont, de annyira közel van Oslo-hoz, hogy még a metró is kijár ide. 1952-ben itt rendezték meg a VI. Téli Olimpiai Játékokat. Azóta is egyik legjobban felszerelt téli sportbázis, többször is rendeztek itt síugró, biatlon és északi-összetett VB-t.

Ha nincs valami verseny, akkor a látogatók felmehetnek a 134 méteres síugrósánc tetejére. Pazar kilátás nyílik innen Oslo környékére.

Aki eléggé kíváncsi, az egy szimulátor segítségével kipróbálhatja: milyen érzés lecsusszanni a síugrósánc tetejéről. Ha időnk engedte volna, akkor biztos, hogy én is kipróbálom – el sem tudom képzelni mit éreznek ezek a sportolók maximális sebességgel lefelé száguldva a keskeny jégsáncon, vagy később, mikor merev testtartással hasítják a levegőt több, mint 100 méteren át, hogy aztán utána (lehetőleg) talpra érve száguldjanak a hegy aljáig.

Egy biztos, nem egy hétköznapi sport. Rengeteg munka, edzés, kitartás és önuralom kell hozzá. A sánc alatt is vannak érdekes látnivalók, itt egy kis múzeumot lehet megtekinteni, ahol szemléletesen bemutatják a norvég sísport történelmét a legrégibb időktől fogva.

Nyilván egy-egy jellegzetes északi állat , egy jegesmedve...

...meg egy rénszarvas is helyet kapott a kiállításon: egészen biztos, hogy nekik is fontos szerepük van abban, hogy a norvégek ennyire gyorsan tudnak szaladni sítalpaikon J.

Egy másik érdekes múzeumot is láthattunk, a viking hajók múzeumát. Három hajó van itt kiállítva, legfontosabb közöttük a 21,5 m hosszú Oseberg.

Ezeket a IX. századból származó viking hajókat az Oslo-fjordból  emelték ki 1904-ben. A hajó – mely eredetileg harminc kemény evezősnek „munkahelyet” biztosító óceánjáró hajó lehetett - egy viking királynő temetkezési helyéül szolgált. A sok ruhanemű, edények, ékszerek, lovak, kutyák, tehenek mellett egy másik nő csontváza is feküdt: valószínű, hogy az elhunyt királynő a szolgálóját is magával vitte a nagy útra. Aztán a jól megrakott hajókat elsüllyesztették a tengeren. Legalábbis ezeket. Mert másfelé, viszont az volt a vikingeknél a szokás, hogy felgyújtották és elégették az egész rakományt.

Az egész Skandináv-félszigetet belakó vikingek fénykora 750 és 1066 közöttre tehető. A vikingek egy része állattenyésztő-földművelő-gazdálkodó ember lehetett, de nagyobb többségük halászatból és  kalózkodásból élt. Kiváló hajósok voltak. A leghíresebb viking Vörös Erik 986-ban született, s a norvég történelem szerint az ő fia volt az első európai, aki partra szállt Észak-Amerikában, így tulajdonképpen ő fedezte fel Amerikát, még 500 évvel Kolumbusz előtt.

Visszatérve az Oseberg-hajóhoz: gyönyörűen faragott, drágakövekkel díszített, súlyos tölgyfából készült szánokat is pakoltak a temetkezési rakományhoz, ezek biztosították, hogy a hajó a tengerfenéken maradjon.

A víz alatti sírban öt darab mívesen faragott állatfej is helyet kapott, ezek mellett öt darab acélból készült, kötéllel rögzített csörgőt is találtak, valószínű, hogy ezek a faragott figurák  a hajók, házak vagy más épületek védelmét szolgálták, s a temetés idején zászlóként hordozták őket. Az a legérdekesebb, hogy – ezeknek a hajóknak köszönhetően - a vikingek temetkezési szertartásáról sokkal többet lehet tudni, mint ezeknek a népeknek az életükről és szokásaikról.

Norvégia és Svédország nagyon sokáig egy királyságot alkotott, később még Dánia is ebbe az unióba tartozott. Dániától 1814-ben váltak le, majd 1905-ben népszavazáson elszakadtak Svédországtól, és megalakult az önálló Norvégia. Eleinte a svédek gyakran mondogatták, hogy visszajönnek még a norvégek az unióba, mert teljesen járatlanok voltak az adminisztráció rejtelmeiben, szükségük lesz a svéd irányításra, de a történelem nem igazolta jóslatukat. Sőt. A 60-as években megtalálták az Északi-tengeren a gazdag olajmezőket, s innen egyenes út vezetett Norvégia általános jóléte felé. Persze, a vagyont okosan kezelik, egyszerűen élnek, nem pazarolnak, hosszú távra rendezkedtek be. És nem feledkeznek meg a szociális problémák kezeléséről sem.

Oslo városát 1049-ben alapították, de csak 1299-ben lett az ország fővárosa. 1348-ban a lakosság felét egy pestisjárvány pusztította el. Ezután 1397 és 1523 között létezett egy kalmári unió Dánia, Svédország és Norvégia között, így került gyakorlatilag dán fennhatóság alá, majd 1624-ben egy nagy tűzvész pusztított Osloban, ezután az akkori dán-norvég király, IV. Keresztély Christiania néven építtette újra. Az eredeti nevét csak sokkal később, 1925-ben vette fel újra a város.

Oslo egyik legnagyobb és legismertebb épülete a Városháza, a főbejárat felett egy csodaszáp csillagórával...

... amelyik hagyományos időn kívül mutatja a sziderikus időt (A sziderikus év az az időtartam, ami alatt a Föld az állócsillagokhoz képest megkerüli a Napot. Ez 365,256363051 nap  vagyis 365 nap 6 óra 9 perc 9 másodperc), a nap, illetve a hold különböző fázisait és fogyatkozásait.

Ennek az épületnek a központi csarnokában adják át minden évben  december 10-én a Nobel-békedíjat. A szemben levő falon Henrik Sorensen festménye látható, melynek címe „Munka. Adminisztráció.Ünneplés.” És pontosan ezekre használják a termet.

A szemközti falon levő festmény a norvég emberek dolgos mindennapjait mutatja be, a kép baloldalán a halászok, középtájt a városi és kézműves réteg, jobboldalt, pedig az erdők embereinek életét.

Szerencsénk volt: épp nem tartottak semmiféle hivatalos fogadást a Városházán, ezért a többi termet is megnézhettük, megcsodálhattuk. Ez itt a keleti galéria, vagyis a Krohg terem, mert falait Per Krohg freskói díszítik. Egyik oldalán a városi...

... másikon a vidéki élet kerül bemutatásra, keresztülhaladva az évszakokon, s megjelenítve az élet nehézségeit, buktatóit is (óriási bogarak és rovarok alakjában), melyek ellen újra meg újra küzdeni kell.

A Munch-terem falát egyetlen nagy festmény díszíti, Edvard Munch 1910-ben festett képe, melynek címe „Élet”. Az Élet fája körül fiatalokat, gyermekeket, idős embert jelenít meg rajta Munch.

A Városháza külső falát még egy óraszerkezet díszíti, ez nem annyira mutatós, mint a túloldalon levő, mégis annál híresebb:  ez – a maga 8,5 méteres átmérőjével - Európa második legnagyobb toronyórája.

A Városháza mögött, az öbölre nézve jó nagy sétatér terül el, kissé távolabb, a baloldali parton még a XIII. században épült Akershus erőd falai is látszanak...

...a másik oldalán, pedig a Nobel- Békeközpont áll, ahol egy állandó kiállítás keretében bemutatják az összes eddigi Nobel-békedíjast és munkásságát. Természetesen Alfred Nobel élettörténetét és a Nobel-díj alapításának körülményeit is végigkíséri a kiállítás.

Innen a Városháza teréről alig tíz perc gyaloglás a belváros, közben az út mentén mindenütt szép nagy árnyas fák, ápolt virágágyások, kisebb-nagyobb szökőkutak és parkok kísérnek.

Elsétálunk a színház épülete mellett, előtte a híres norvég drámaíró Henrik Ibsen és az irodalmi Nobel-díjas  Bjornstjerne Bjornson szobrával.

A királyi család egy viszonylag új – 1824-1848 között épült palotában lakik, a Kongelige Slott-ban. Minden nap délben fél kettőkor meg lehet itt nézni az ünnepélyes őrségváltást – mi ezt sajnos lekéstük.

Innen a Katedrális irányába indultunk, közben felfedezve, hogy itt csaknem minden épület valamiről híres. Ez az Oslo-i Egyetem Jogi fakultásának épülete, s azért nevezetes, mert 1811-ben alapították és mert 1947 és 1989 között ebben adták át a Nobel-békedíjakat.

Aztán az elegáns Grand Hotel Oslo épülete következik, a hagyomány szerint mindig ebben szállásolják el a Békedíj kitüntetettjeit.

Vele szemben kellemes kis park, s benne megint egy fontos épület: a Norvég Parlament épülete, azaz a Storting-épület. A sárga téglaépületet 1866-ban fejezték be, azóta itt, a félköríves központi részben levő teremben, ülésezik az egykamarás norvég törvényhozó testület.

Innen egy forgalmas sétáló- és vásárlóutcán vezetett át utunk...

...majd nemsokára megpillantottuk a Katedrálist. Eredetileg, amikor 1697-ben felszentelték, akkor a Mi Megváltónk Temploma volt a neve. A katedrálisban a mai napig rendszeresen tartanak misét, sőt a norvég királyi család és a kormány is ebben tartja a fontosabb nyilvános eseményeket.

A leírás szerint 1950-ben restaurálták és állították vissza az eredeti barokk elemeket. A szószék és az oltár eredeti darabok, sőt az orgona nagyrésze is az. Ottjártunkkor éppen játszott valaki az orgonán, csodálatos volt megpihenni és hallgatni a gyönyörő zenét.

Egyik szálláshelyünk Drammenben volt, félórányi járásra Oslo-tól. Este érkeztünk, de még volt annyi időnk, hogy – a nyáron amúgy is örökké világos norvég éjszakában – egy nagyot sétáljunk.

 A Drammenselva folyó túlsó partján szép kis park zöldellt, egy érdekes, gyalogosok számára épített hídon lehetett oda átjutni.

A hidat Y-hídnak, vagy Hárfa-hídnak is hívják és az az érdekessége, hogy az építők egy nagy oszcillométer segítségével meghatározták a híd rezonancia-pontját és ennek megfelelően a két partra két óriási fémgömböt építettek, melyekben – akár a búgócsigákban – érdekes zenét lehet hallani attól függően, hogy milyen rezgéseket bocsát ki a híd, meg a folyó együttesen.

Ezt a – magas frekvenciájú – zenét lekottázták és átírták alacsonyabb frekvenciájú emberi hangokra, méghozzá úgy, hogy egy régi norvég dal alakjára dolgozták át, s nagyobb ünnepeken ezt a dalt énekli a hídon állva Drammen város kórusa. Legalábbis valahogy így sikerült kisilabizáljuk az alig olvasható, fémhengerbe vésett szöveget.

A dal azért is fontos, mert a norvégok – régi hajós népek lévén - szentül hisznek abban, hogy az elemeknek, s így a tengereknek, folyóknak, tavaknak és vízeséseknek áldozni, kedveskedni, énekelni kell, hogy békében élhess velük. A legenda szerint Nøkken, a vizek veszélyes, alakváltoztató szelleme a hajós férfiakat gyönyörű ífjú hölgy képében csodálatos hegedűszóval vonzza egyre közelebb magához, mígnem azok a fáradtságtól leesnek és vízbefúlnak. A  nőket nyilván egy ífjú hegedűs képében csalogatja, de gyakran jelenik meg fehér lovacska alakjában is, melynek sűrű, ragyogóan fehér sörénye van. De bármilyen más formát is ölthet.

A mese úgy szól, hogy ha valakit Nøkken elkapott, akkor ki kell mondani a nevét és így majd újra eltűnik a habokban. Ami, pedig a Drammenieket illeti ők úgy gondolják, hogy a Hárfa-híd megépítésével és azzal, hogy a hagyományoknak megfelelően szépen énekelnek a folyónak, ezzel megtettek mindent, hogy a vizek szellemével örökre békében élhessenek.

Oslo: Vigeland szoborpark

Ha sikerülne még egyszer ellátogatnom Oslo városába, akkor első utam biztosan a Frogner parkba vezetne, Gustav Vigeland csodálatos szobrai közé. Ez volt a legszebb és legemberibb múzeum, amit valaha láttam. És szívesen visszatérnék újra.

Már a bejárati kapu is egy rendkívüli alkotás - az ívesen hajlított, csipkézett kovácsoltvas és a tömör, egyszerűen csiszolt gránittömbök egymásba kapcsolódó összhangja teszi különlegessé. Átlépve rajta egy fantasztikus kertben találod magad, ahol a bronz- és gránitszobrok életre kelnek. És csaknem mindenik hozzád szól.

A parkban több, mint 200 szobor, illetve szoborcsoport áll, egytől egyik Gustav Vigeland (1869-1943), norvég szobrász alkotásai, melyeket a művész – egy 1921-ben köttetett szerződés alapján - Oslo városának adományozott.

Az egyezség értelmében a művész teljes ellátást, kényelmes lakást és műtermet kapott a várostól, ennek fejében az összes addigi, illetve utólag készített műve eredetijét a városra kellett hagyja. Vigeland tervezte magát a szoborparkot is, a már létező Frogner park egyik részébe állította fel a műalkotásokat, s az volt az óhaja, hogy a park nyilvános legyen és bárki ingyen látogathassa. Épp ezért a nap 24 órájában látogatható és a legszebb, hogy mindent meg szabad érinteni, sőt, a gyerekek  még az óriási gránitszobrokra is felmászhatnak. Ettől lesz a park emberi és ettől lesz mindenkié.

A kapun belépve elsőként egy 100 m hosszú, 15 m széles hídon kell áthaladni, melyet kétoldalt 58 bronzból öntött szobor díszít.

Ezek részben az anyaságot...

...másrészt épp az apaságot...

...az önfeledt közös játékot...

...a gyerekkor ártatlanságát...

... a párkapcsolat szépségét...

... a buktatóit...

...vagy éppen a kötelékektől való szabadulás nehézségét mutatják meg.

A legismertebb bronzszobor a dühös kisfiú szobra, amelyről senki sem tudja, hogy miért is dühös, de mindenki kedveli, fényképezi és simogatja – hátha egyszer megnyugszik majd...

A hidat virágzó rózsakert köti össze a kicsit magasabban álló szökőkút platformjával.

A szökőkút a legkorábban elkészült szoborcsoport, Vigeland egy másik térre, a norvég Parlament előtti térre tervezte eredetileg. Aztán újratervezte, majd kiegészítette újabb szobrokkal, domborművekkel, míg a mostani, végső formáját elnyerte.

Középen hat óriás tartja a nehéz gránitból készült tálat, melyből az életet adó víz szépen csordogál alá a kútba. Ennek káváján 20 darab életfát jelképező szoborcsoport áll, mintha csak a kút vizéből táplálkoznának.

A fás csoportok távolról nagyon hasonlítanak egymáshoz, de közelebb érve látszik, hogy mindenik más és más. A születéstől és gyerekkortól kiindulva az ifjúkoron, felnőtt- és öregkoron át a halálig minden életkort megjelenít sorban, gyönyörűen érzékeltetve a természettel való egységet és az élet örökös körforgását.

A kút külső falán lévő 60 bronzplaketten ugyanazokat a motívumokat ismétli Vigeland, tovább árnyalva az élet különböző szakaszait, de itt már megjelennek az állatok és az ember  hozzájuk fűződő kapcsolata is. Az utolsón a porladó emberi maradványokat apró kis gyerekek sokasága szedi össze és emeli magasba, azt jelképezvén, hogy minden ciklikus, a halálból mindig új élet fakad.

A park legmagasabb pontján áll a Monolith nevű 17 méter magas, 180 tonna súlyú egyetlen darab gránitból faragott obeliszk.

Az oszlophoz vezető lépcsőkön 36 masszív gránitszobor áll, melyek mindegyike egy-egy emberi érzést vagy kapcsolatot, örömet, haragot, önfeledtséget, barátságot, szerelmet, bánatot, erőszakot, vigasztalást, öregséget, szomorúságot jelképez. Döbbenetes az a finomság, ahogy az ormótlan kőtömbök  tolmácsolják a különböző érzéseket,  a kapcsolatok sokszínűségét, itt van minden ami lényeges, minden, amit  egy ember az élete során átélhet.

A szobrokat nyilván Vigeland tervezte és ő maga öntötte meg az eredeti méretű gipszmintákat is, de a gránit megmunkáláshoz szakképzett kőfaragókat alkalmaztak.  Csakúgy, mint a Monolith kifaragásához, melyen három mester dolgozott 14 éven keresztül nap mint nap, hogy a 121 egymásba fonódó, egymásra támaszkodó, egymást segítő, vagy egymással küzdő emberi alakot megjelenítse. Az oszlop alsó részében többnyire közömbös, vagy magatehetetlen alakok vannak, majd feljebb haladva egyre dinamikusabb, életrevalóbb emberi figurák következnek, míg az oszlop legfelső részén egyre több és egyre apróbb gyermek jelenik meg.

Arról, hogy mit is jelképez pontosan a Monolith több elmélet is létezik, lehet, hogy a létért való küzdelmet, a spirituális felemelkedést, a ciklikus ismétlődést, vagy épp a feltámadást – mert egy korai vázlaton Vigeland így jelölte meg... nem lehet tudni. Maga az alkotó így kommentálta: „A köröskörül álló szobrok az életet mutatják be. Az oszlop már a fantázia világához tartozik. A gránit csoportokat könnyű megérteni; a Monolith sokféle módon értelmezhető”

Az oszloptól tovább haladva egy  mesterien megmunkált kovácsoltvas kapun túl ...

...kisebb térre értünk, itt egy napórát láthatunk, melynek talapzata az állatövi jegyekkel van díszítve.  

Innen kényelmes lépcsők vezetnek a legutolsó nagy alkotáshoz, az Életkerékhez...

... egy bronzból készült, 3 méter átmérőjű kompozícióhoz, amelyben négy felnőtt és három gyerek egymásba kapcsolódó alakja úgy tűnik, mintha tényleg állandó forgásban lennének.

Ez a szobor fejezi ki egyetlen alkotásba tömörítve mindazt, ami a lényeg, amit újra hangsúlyozni akar Vigeland:  az egymásrautaltságot és az összetartozás erejét.