Oslo

Amikor először pillantottam meg Oslo városát, alig hittem el, hogy ekkora. Illetve, hogy csak ekkora. Mert alig több, mint 600000 lakosa van, s mert fentről, a Holmenkollen síugrósánc tetejéről úgy néz ki, mintha csak egy jó nagy park lenne beépítve – anélkül, hogy bántották volna a fákat. Persze, ha az egész Norvégia óriási területét és a mindössze 5 millió lakosát ( a népsűrűség 14 fő/km²) vesszük viszonyítási alapul, akkor Oslo tökéletesen jellemzi az országban uralkodó természeti viszonyokat és az arányokat.

Holmenkollen egy hegyvidéki sportközpont, de annyira közel van Oslo-hoz, hogy még a metró is kijár ide. 1952-ben itt rendezték meg a VI. Téli Olimpiai Játékokat. Azóta is egyik legjobban felszerelt téli sportbázis, többször is rendeztek itt síugró, biatlon és északi-összetett VB-t.

Ha nincs valami verseny, akkor a látogatók felmehetnek a 134 méteres síugrósánc tetejére. Pazar kilátás nyílik innen Oslo környékére.

Aki eléggé kíváncsi, az egy szimulátor segítségével kipróbálhatja: milyen érzés lecsusszanni a síugrósánc tetejéről. Ha időnk engedte volna, akkor biztos, hogy én is kipróbálom – el sem tudom képzelni mit éreznek ezek a sportolók maximális sebességgel lefelé száguldva a keskeny jégsáncon, vagy később, mikor merev testtartással hasítják a levegőt több, mint 100 méteren át, hogy aztán utána (lehetőleg) talpra érve száguldjanak a hegy aljáig.

Egy biztos, nem egy hétköznapi sport. Rengeteg munka, edzés, kitartás és önuralom kell hozzá. A sánc alatt is vannak érdekes látnivalók, itt egy kis múzeumot lehet megtekinteni, ahol szemléletesen bemutatják a norvég sísport történelmét a legrégibb időktől fogva.

Nyilván egy-egy jellegzetes északi állat , egy jegesmedve...

...meg egy rénszarvas is helyet kapott a kiállításon: egészen biztos, hogy nekik is fontos szerepük van abban, hogy a norvégek ennyire gyorsan tudnak szaladni sítalpaikon J.

Egy másik érdekes múzeumot is láthattunk, a viking hajók múzeumát. Három hajó van itt kiállítva, legfontosabb közöttük a 21,5 m hosszú Oseberg.

Ezeket a IX. századból származó viking hajókat az Oslo-fjordból  emelték ki 1904-ben. A hajó – mely eredetileg harminc kemény evezősnek „munkahelyet” biztosító óceánjáró hajó lehetett - egy viking királynő temetkezési helyéül szolgált. A sok ruhanemű, edények, ékszerek, lovak, kutyák, tehenek mellett egy másik nő csontváza is feküdt: valószínű, hogy az elhunyt királynő a szolgálóját is magával vitte a nagy útra. Aztán a jól megrakott hajókat elsüllyesztették a tengeren. Legalábbis ezeket. Mert másfelé, viszont az volt a vikingeknél a szokás, hogy felgyújtották és elégették az egész rakományt.

Az egész Skandináv-félszigetet belakó vikingek fénykora 750 és 1066 közöttre tehető. A vikingek egy része állattenyésztő-földművelő-gazdálkodó ember lehetett, de nagyobb többségük halászatból és  kalózkodásból élt. Kiváló hajósok voltak. A leghíresebb viking Vörös Erik 986-ban született, s a norvég történelem szerint az ő fia volt az első európai, aki partra szállt Észak-Amerikában, így tulajdonképpen ő fedezte fel Amerikát, még 500 évvel Kolumbusz előtt.

Visszatérve az Oseberg-hajóhoz: gyönyörűen faragott, drágakövekkel díszített, súlyos tölgyfából készült szánokat is pakoltak a temetkezési rakományhoz, ezek biztosították, hogy a hajó a tengerfenéken maradjon.

A víz alatti sírban öt darab mívesen faragott állatfej is helyet kapott, ezek mellett öt darab acélból készült, kötéllel rögzített csörgőt is találtak, valószínű, hogy ezek a faragott figurák  a hajók, házak vagy más épületek védelmét szolgálták, s a temetés idején zászlóként hordozták őket. Az a legérdekesebb, hogy – ezeknek a hajóknak köszönhetően - a vikingek temetkezési szertartásáról sokkal többet lehet tudni, mint ezeknek a népeknek az életükről és szokásaikról.

Norvégia és Svédország nagyon sokáig egy királyságot alkotott, később még Dánia is ebbe az unióba tartozott. Dániától 1814-ben váltak le, majd 1905-ben népszavazáson elszakadtak Svédországtól, és megalakult az önálló Norvégia. Eleinte a svédek gyakran mondogatták, hogy visszajönnek még a norvégek az unióba, mert teljesen járatlanok voltak az adminisztráció rejtelmeiben, szükségük lesz a svéd irányításra, de a történelem nem igazolta jóslatukat. Sőt. A 60-as években megtalálták az Északi-tengeren a gazdag olajmezőket, s innen egyenes út vezetett Norvégia általános jóléte felé. Persze, a vagyont okosan kezelik, egyszerűen élnek, nem pazarolnak, hosszú távra rendezkedtek be. És nem feledkeznek meg a szociális problémák kezeléséről sem.

Oslo városát 1049-ben alapították, de csak 1299-ben lett az ország fővárosa. 1348-ban a lakosság felét egy pestisjárvány pusztította el. Ezután 1397 és 1523 között létezett egy kalmári unió Dánia, Svédország és Norvégia között, így került gyakorlatilag dán fennhatóság alá, majd 1624-ben egy nagy tűzvész pusztított Osloban, ezután az akkori dán-norvég király, IV. Keresztély Christiania néven építtette újra. Az eredeti nevét csak sokkal később, 1925-ben vette fel újra a város.

Oslo egyik legnagyobb és legismertebb épülete a Városháza, a főbejárat felett egy csodaszáp csillagórával...

... amelyik hagyományos időn kívül mutatja a sziderikus időt (A sziderikus év az az időtartam, ami alatt a Föld az állócsillagokhoz képest megkerüli a Napot. Ez 365,256363051 nap  vagyis 365 nap 6 óra 9 perc 9 másodperc), a nap, illetve a hold különböző fázisait és fogyatkozásait.

Ennek az épületnek a központi csarnokában adják át minden évben  december 10-én a Nobel-békedíjat. A szemben levő falon Henrik Sorensen festménye látható, melynek címe „Munka. Adminisztráció.Ünneplés.” És pontosan ezekre használják a termet.

A szemközti falon levő festmény a norvég emberek dolgos mindennapjait mutatja be, a kép baloldalán a halászok, középtájt a városi és kézműves réteg, jobboldalt, pedig az erdők embereinek életét.

Szerencsénk volt: épp nem tartottak semmiféle hivatalos fogadást a Városházán, ezért a többi termet is megnézhettük, megcsodálhattuk. Ez itt a keleti galéria, vagyis a Krohg terem, mert falait Per Krohg freskói díszítik. Egyik oldalán a városi...

... másikon a vidéki élet kerül bemutatásra, keresztülhaladva az évszakokon, s megjelenítve az élet nehézségeit, buktatóit is (óriási bogarak és rovarok alakjában), melyek ellen újra meg újra küzdeni kell.

A Munch-terem falát egyetlen nagy festmény díszíti, Edvard Munch 1910-ben festett képe, melynek címe „Élet”. Az Élet fája körül fiatalokat, gyermekeket, idős embert jelenít meg rajta Munch.

A Városháza külső falát még egy óraszerkezet díszíti, ez nem annyira mutatós, mint a túloldalon levő, mégis annál híresebb:  ez – a maga 8,5 méteres átmérőjével - Európa második legnagyobb toronyórája.

A Városháza mögött, az öbölre nézve jó nagy sétatér terül el, kissé távolabb, a baloldali parton még a XIII. században épült Akershus erőd falai is látszanak...

...a másik oldalán, pedig a Nobel- Békeközpont áll, ahol egy állandó kiállítás keretében bemutatják az összes eddigi Nobel-békedíjast és munkásságát. Természetesen Alfred Nobel élettörténetét és a Nobel-díj alapításának körülményeit is végigkíséri a kiállítás.

Innen a Városháza teréről alig tíz perc gyaloglás a belváros, közben az út mentén mindenütt szép nagy árnyas fák, ápolt virágágyások, kisebb-nagyobb szökőkutak és parkok kísérnek.

Elsétálunk a színház épülete mellett, előtte a híres norvég drámaíró Henrik Ibsen és az irodalmi Nobel-díjas  Bjornstjerne Bjornson szobrával.

A királyi család egy viszonylag új – 1824-1848 között épült palotában lakik, a Kongelige Slott-ban. Minden nap délben fél kettőkor meg lehet itt nézni az ünnepélyes őrségváltást – mi ezt sajnos lekéstük.

Innen a Katedrális irányába indultunk, közben felfedezve, hogy itt csaknem minden épület valamiről híres. Ez az Oslo-i Egyetem Jogi fakultásának épülete, s azért nevezetes, mert 1811-ben alapították és mert 1947 és 1989 között ebben adták át a Nobel-békedíjakat.

Aztán az elegáns Grand Hotel Oslo épülete következik, a hagyomány szerint mindig ebben szállásolják el a Békedíj kitüntetettjeit.

Vele szemben kellemes kis park, s benne megint egy fontos épület: a Norvég Parlament épülete, azaz a Storting-épület. A sárga téglaépületet 1866-ban fejezték be, azóta itt, a félköríves központi részben levő teremben, ülésezik az egykamarás norvég törvényhozó testület.

Innen egy forgalmas sétáló- és vásárlóutcán vezetett át utunk...

...majd nemsokára megpillantottuk a Katedrálist. Eredetileg, amikor 1697-ben felszentelték, akkor a Mi Megváltónk Temploma volt a neve. A katedrálisban a mai napig rendszeresen tartanak misét, sőt a norvég királyi család és a kormány is ebben tartja a fontosabb nyilvános eseményeket.

A leírás szerint 1950-ben restaurálták és állították vissza az eredeti barokk elemeket. A szószék és az oltár eredeti darabok, sőt az orgona nagyrésze is az. Ottjártunkkor éppen játszott valaki az orgonán, csodálatos volt megpihenni és hallgatni a gyönyörő zenét.

Egyik szálláshelyünk Drammenben volt, félórányi járásra Oslo-tól. Este érkeztünk, de még volt annyi időnk, hogy – a nyáron amúgy is örökké világos norvég éjszakában – egy nagyot sétáljunk.

 A Drammenselva folyó túlsó partján szép kis park zöldellt, egy érdekes, gyalogosok számára épített hídon lehetett oda átjutni.

A hidat Y-hídnak, vagy Hárfa-hídnak is hívják és az az érdekessége, hogy az építők egy nagy oszcillométer segítségével meghatározták a híd rezonancia-pontját és ennek megfelelően a két partra két óriási fémgömböt építettek, melyekben – akár a búgócsigákban – érdekes zenét lehet hallani attól függően, hogy milyen rezgéseket bocsát ki a híd, meg a folyó együttesen.

Ezt a – magas frekvenciájú – zenét lekottázták és átírták alacsonyabb frekvenciájú emberi hangokra, méghozzá úgy, hogy egy régi norvég dal alakjára dolgozták át, s nagyobb ünnepeken ezt a dalt énekli a hídon állva Drammen város kórusa. Legalábbis valahogy így sikerült kisilabizáljuk az alig olvasható, fémhengerbe vésett szöveget.

A dal azért is fontos, mert a norvégok – régi hajós népek lévén - szentül hisznek abban, hogy az elemeknek, s így a tengereknek, folyóknak, tavaknak és vízeséseknek áldozni, kedveskedni, énekelni kell, hogy békében élhess velük. A legenda szerint Nøkken, a vizek veszélyes, alakváltoztató szelleme a hajós férfiakat gyönyörű ífjú hölgy képében csodálatos hegedűszóval vonzza egyre közelebb magához, mígnem azok a fáradtságtól leesnek és vízbefúlnak. A  nőket nyilván egy ífjú hegedűs képében csalogatja, de gyakran jelenik meg fehér lovacska alakjában is, melynek sűrű, ragyogóan fehér sörénye van. De bármilyen más formát is ölthet.

A mese úgy szól, hogy ha valakit Nøkken elkapott, akkor ki kell mondani a nevét és így majd újra eltűnik a habokban. Ami, pedig a Drammenieket illeti ők úgy gondolják, hogy a Hárfa-híd megépítésével és azzal, hogy a hagyományoknak megfelelően szépen énekelnek a folyónak, ezzel megtettek mindent, hogy a vizek szellemével örökre békében élhessenek.

Peru, Lima

  Vasárnapi városnéző 

Amikor a spanyol hódítók Pizarro vezetésével bevonultak Peruba, sokáig keresték a megfelelő helyet, az új főváros felépítéséhez. Hosszas keresgetés, meg latolgatás után döntötték el, hogy a szép és termékeny Rimac-völgy éppen megfelelne ennek a célnak. Van ott bőven ivóvíz, a környező dombok természetes védelmet biztosítanak a településnek, s ugyanakkor karnyújtásnyira van a tengertől.

 1535 január 6-án - háromkirályok napján - maga Pizarro is megnézte a helyet, s tetszett neki nagyon: el is nevezte Királyok városának. A város mai nevének érdekes magyarázata van: a telepesek rosszul értették a Rimac folyó nevét – ami kecsua nyelven egyébként beszélőt jelent -  ezt ejtették Limac-nak. Aztán ez is  tovább egyszerűsödött, így lett belőle Lima.

Az alapítást követően hamar fel is épültek a legfontosabb épületek, a kormányzói palota (ez a mai napig is a kormány székhelye)...

... a városháza, elnöki palota, az előkelőség lakóházai és nem utolsósorban a Katedrális.

 Klasszikus koloniál stílusú város lett. És mostanra már nagyon megnövekedett: nagyjából 1o millió lakosa van, ez az ország lakosságának mintegy harmadát teszi ki.

Vasárnap lévén rengeteg ember sétált az úton, voltak akik templomba igyekeztek...

... a közeli San Francisco kolostortemplomba...

...ahol éppen ünnepi kikerülést tartottak...

... de volt olyan is, akinek az ünnep inkább pénzkereseti lehetőséget jelent.

Mások, meg csak sétáltak és kíváncsian várakoztak a kormányzói palota előtt az őrségváltásra.

Aztán megjelentek a fúvósok is, akik jó félórás műsorral szolgáltak...

...majd tényleg bevonultak meg kivonultak az egyenruhás alakulatok – bár nekünk úgy tünt, mintha mindenki ugyanott távozott volna, ahol bejött, s nem nagyon értettük, mikor történhetett meg eközben a váltás. De lehet, hogy nem figyeltünk eléggé...

Egyet kerültünk a városban – a főtértől kiinduló apró utcácskákon haladva – és nem győztünk betelni a fából faragott teraszok csodálatos látványával. Egyik legszebb a főtéri érseki palota két áttört mintájú erkélye...

... de az egyszerűbb házak erkélyei is egyedivé varázsolják a kis utcákat...

... vagy apróbb tereket.

Térképpel a kezünkben tudatosan haladtunk a Torre Tagle palota felé - ezt a nevezetességet állítólag nem szabad kihagyni – és már messziről fel is tűnik a két csipkézett mintájú faerkély, s alatta a faragott kőporta.

Az épület 1735-ben készült, Sevilla városának építészetére jellemző gazdag, barokk díszítéssel. Eredetileg Torre Tagle márki otthonaként épült - ma a Külügyminisztérium honol benne - de az őrök készségesen beengednek a belső udvarba...

... ahol megcsodálhatjuk a faragott tornác csodaszép részleteit...

... és az itt őrzött XVIII századi hintót, melyet, ha jól értettem egy Torre Velarde nevű gróftól örökölt a  márki.

Az utcán bandukolva nézegettük az embereket, próbáltuk kitalálni, hogyan élnek, milyenek a hétköznapjaik...

... meg tudnak-e élni a rongybábu táncoltatásából...

... az utcai zenélésből...

...éneklésből...

... vagy kutyamutogatásból.

Szerintem pontosan tudtuk a választ, még ha nem is mondtuk ki. És ha néha megbámultunk egy-egy óriási falfestményt, abban is benne volt a válasz – ott ült az asszony szemében...

Igaz, ettől még lehet, hogy sokkal természetesebben zajlik az életük, mint a miénk, s könnyen lehet, hogy az élet apró örömeit, szép pillanatait jobban értékelik. Az utca kövén is lehet mosolyogva keresztrejtvényt fejteni...

További templomok mellett haladtunk el, ez itt a La Merced a csodaszép kőhomlokzatával...

...mellette díszes ruhába öltözött fiatal táncosok gyakorolnak, készülnek valamilyen felvonulásra.

Aztán engedve a távoli dombon lévő színes házak csábításának egyre távolabb sodródtunk a főtértől.

Elméletileg meg volt nekünk mondva, hogy a főtértől ne nagyon távolodjunk el, mert Limában nem minden városrész biztonságos, de a vasárnapi nagy forgalomban tényleg biztonságosnak tűnt az utca, s minden tíz méterre jutott legalább egy rendőr vagy fegyveres őr.

Még akkor is, ha az esetek többségében velünk egyáltalán nem foglalkoztak. De azért ott voltak.

Jó volt kikeveredni a turistazónából és látni egy kicsit Lima másik, sokkal emberibb arcából is. Mindjárt az első mellékutcában egy érdekes gasztronómiai kiállítást láttunk, ahol helyi finomságokat főztek – tényleg finom lehetett, mert nagyon sokan látogatták és ott helyben, a kis kerti asztalok mellett fogyasztották el a meleg ebédet.

Mások inkább a kisebb vendéglők kínálatát mustrálgatták. A ceviche a kedvenc, ez egy helyi specialitás:  nyers tőkehalból készül, citromlében puhára pácolják az apróra vágott halkockákat, majd hagymakarikákkal, chilipaprikával tálalják, miután a hal húsa a pácban annyira kifehéredett, mintha megfőtt volna.

Az utcán átkelve egy gondosan lekövezett kis sétatérre érkeztünk, ahol a fiatalok körbeállva egy földre terített papírlapon valamiféle szerencsejátékot játszottak...

... kicsit odébb egy kis színpad körül tolongva sokan nézték az egyszemélyes, eléggé viccesnek tűnő showműsort, közben jó nagyokat kacagtak.

Voltak itt is színes viseletbe öltözött kislányok, akik – mivel errefelé általában nem kéregetnek – csomagolatlan, ragacsos cukorkát kínáltak pénzért...

...de voltak olyan felnőttek is, akik diszkréten végigmustrálták a kukák tartalmát...

... s ha véletlenül egy friss újság is kezükbe került, akkor leültek egy padra, s szépen, komótosan végigolvasták az egészet.

Az út sajnos itt megfeneklett, nagy építkezési táblák jelezték, hogy errefelé nem lehet továbbmenni...

...valoszínűleg egy újabb autópályaszakasz készül odalent a sínekkel párhuzamosan.

De a munkások mozgása kísértetiesen hasonlított az otthonira. Igaz, mentségükre legyen mondva, már vasárnap délután volt...

Még egyet odapillantottunk a meredek hegyoldalba épült külvárosi házak irányába –  most már egészen biztos, hogy ebből az irányból nem juthatunk hozzájuk közelebb...

Visszamentünk a szállodánkba, s a délutánt a környéken, a Miraflores negyed felfedezésével töltöttük. Ez Lima egyik legmodernebb és legbiztonságosabb negyedének számít. Ettől függetlenül azért a szállodánk kertkapuját is állandóan kulcsra zárták, s ha taxizni akartunk, akkor ragaszkodtak hozzá, hogy csak a szálló recepciósai, vagy az idegenvezetők által garantált taxisokat vegyük igénybe. Miraflores egy elég drága városrész, úgy látszik a biztonságot itt is meg kell fizetni. A felfedezéssel nem volt nehéz dolgunk, elindultunk a kis főtérről...

...és a főutcán lesétáltunk a tengerpartra, ahol a módosabb vendégeknek és turistáknak szánt vendéglők és márkás üzletek egész sora tartott éjjel-nappal nyitva. A sok csillogás láttán önkéntelenül is eszedbe jutnak a - nem is olyan távoli - meredek hegyoldal színes házacskái.

A partszakasz itt gyönyörű, de nagyon meredek. Alig van az óceánnak egy keskeny kis homokos partja. Igaz, nekünk ez teljesen mindegy volt, mert - téli időszak lévén – a 18-2o fokos ködös-nyirkos időben úgy sem akartunk strandolni. De a szörfösök még a hideg, kellemetlen  időben is ott álltak készenlétben – hátha jön valami szép hullám.

A part mentén fennebb sétálva érdekes teniszpálya komplexumot fedeztünk fel toronyházak és szállodák közé ágyazva. Ilyenfajta „oázist” ritkán lát az ember.

Lassan alkonyodott, s hazafelé vettük az utat. Egy nagyon szép kis parkon – a Szerelmesek parkján -  haladtunk át, ahol a támfalakat vidám, színes cserépmozaikból rakták ki, milliónyi tarka virág díszlett az ösvények mentén és óriási szoborkompozíció uralta a partszakaszt...