Oslo

Amikor először pillantottam meg Oslo városát, alig hittem el, hogy ekkora. Illetve, hogy csak ekkora. Mert alig több, mint 600000 lakosa van, s mert fentről, a Holmenkollen síugrósánc tetejéről úgy néz ki, mintha csak egy jó nagy park lenne beépítve – anélkül, hogy bántották volna a fákat. Persze, ha az egész Norvégia óriási területét és a mindössze 5 millió lakosát ( a népsűrűség 14 fő/km²) vesszük viszonyítási alapul, akkor Oslo tökéletesen jellemzi az országban uralkodó természeti viszonyokat és az arányokat.

Holmenkollen egy hegyvidéki sportközpont, de annyira közel van Oslo-hoz, hogy még a metró is kijár ide. 1952-ben itt rendezték meg a VI. Téli Olimpiai Játékokat. Azóta is egyik legjobban felszerelt téli sportbázis, többször is rendeztek itt síugró, biatlon és északi-összetett VB-t.

Ha nincs valami verseny, akkor a látogatók felmehetnek a 134 méteres síugrósánc tetejére. Pazar kilátás nyílik innen Oslo környékére.

Aki eléggé kíváncsi, az egy szimulátor segítségével kipróbálhatja: milyen érzés lecsusszanni a síugrósánc tetejéről. Ha időnk engedte volna, akkor biztos, hogy én is kipróbálom – el sem tudom képzelni mit éreznek ezek a sportolók maximális sebességgel lefelé száguldva a keskeny jégsáncon, vagy később, mikor merev testtartással hasítják a levegőt több, mint 100 méteren át, hogy aztán utána (lehetőleg) talpra érve száguldjanak a hegy aljáig.

Egy biztos, nem egy hétköznapi sport. Rengeteg munka, edzés, kitartás és önuralom kell hozzá. A sánc alatt is vannak érdekes látnivalók, itt egy kis múzeumot lehet megtekinteni, ahol szemléletesen bemutatják a norvég sísport történelmét a legrégibb időktől fogva.

Nyilván egy-egy jellegzetes északi állat , egy jegesmedve...

...meg egy rénszarvas is helyet kapott a kiállításon: egészen biztos, hogy nekik is fontos szerepük van abban, hogy a norvégek ennyire gyorsan tudnak szaladni sítalpaikon J.

Egy másik érdekes múzeumot is láthattunk, a viking hajók múzeumát. Három hajó van itt kiállítva, legfontosabb közöttük a 21,5 m hosszú Oseberg.

Ezeket a IX. századból származó viking hajókat az Oslo-fjordból  emelték ki 1904-ben. A hajó – mely eredetileg harminc kemény evezősnek „munkahelyet” biztosító óceánjáró hajó lehetett - egy viking királynő temetkezési helyéül szolgált. A sok ruhanemű, edények, ékszerek, lovak, kutyák, tehenek mellett egy másik nő csontváza is feküdt: valószínű, hogy az elhunyt királynő a szolgálóját is magával vitte a nagy útra. Aztán a jól megrakott hajókat elsüllyesztették a tengeren. Legalábbis ezeket. Mert másfelé, viszont az volt a vikingeknél a szokás, hogy felgyújtották és elégették az egész rakományt.

Az egész Skandináv-félszigetet belakó vikingek fénykora 750 és 1066 közöttre tehető. A vikingek egy része állattenyésztő-földművelő-gazdálkodó ember lehetett, de nagyobb többségük halászatból és  kalózkodásból élt. Kiváló hajósok voltak. A leghíresebb viking Vörös Erik 986-ban született, s a norvég történelem szerint az ő fia volt az első európai, aki partra szállt Észak-Amerikában, így tulajdonképpen ő fedezte fel Amerikát, még 500 évvel Kolumbusz előtt.

Visszatérve az Oseberg-hajóhoz: gyönyörűen faragott, drágakövekkel díszített, súlyos tölgyfából készült szánokat is pakoltak a temetkezési rakományhoz, ezek biztosították, hogy a hajó a tengerfenéken maradjon.

A víz alatti sírban öt darab mívesen faragott állatfej is helyet kapott, ezek mellett öt darab acélból készült, kötéllel rögzített csörgőt is találtak, valószínű, hogy ezek a faragott figurák  a hajók, házak vagy más épületek védelmét szolgálták, s a temetés idején zászlóként hordozták őket. Az a legérdekesebb, hogy – ezeknek a hajóknak köszönhetően - a vikingek temetkezési szertartásáról sokkal többet lehet tudni, mint ezeknek a népeknek az életükről és szokásaikról.

Norvégia és Svédország nagyon sokáig egy királyságot alkotott, később még Dánia is ebbe az unióba tartozott. Dániától 1814-ben váltak le, majd 1905-ben népszavazáson elszakadtak Svédországtól, és megalakult az önálló Norvégia. Eleinte a svédek gyakran mondogatták, hogy visszajönnek még a norvégek az unióba, mert teljesen járatlanok voltak az adminisztráció rejtelmeiben, szükségük lesz a svéd irányításra, de a történelem nem igazolta jóslatukat. Sőt. A 60-as években megtalálták az Északi-tengeren a gazdag olajmezőket, s innen egyenes út vezetett Norvégia általános jóléte felé. Persze, a vagyont okosan kezelik, egyszerűen élnek, nem pazarolnak, hosszú távra rendezkedtek be. És nem feledkeznek meg a szociális problémák kezeléséről sem.

Oslo városát 1049-ben alapították, de csak 1299-ben lett az ország fővárosa. 1348-ban a lakosság felét egy pestisjárvány pusztította el. Ezután 1397 és 1523 között létezett egy kalmári unió Dánia, Svédország és Norvégia között, így került gyakorlatilag dán fennhatóság alá, majd 1624-ben egy nagy tűzvész pusztított Osloban, ezután az akkori dán-norvég király, IV. Keresztély Christiania néven építtette újra. Az eredeti nevét csak sokkal később, 1925-ben vette fel újra a város.

Oslo egyik legnagyobb és legismertebb épülete a Városháza, a főbejárat felett egy csodaszáp csillagórával...

... amelyik hagyományos időn kívül mutatja a sziderikus időt (A sziderikus év az az időtartam, ami alatt a Föld az állócsillagokhoz képest megkerüli a Napot. Ez 365,256363051 nap  vagyis 365 nap 6 óra 9 perc 9 másodperc), a nap, illetve a hold különböző fázisait és fogyatkozásait.

Ennek az épületnek a központi csarnokában adják át minden évben  december 10-én a Nobel-békedíjat. A szemben levő falon Henrik Sorensen festménye látható, melynek címe „Munka. Adminisztráció.Ünneplés.” És pontosan ezekre használják a termet.

A szemközti falon levő festmény a norvég emberek dolgos mindennapjait mutatja be, a kép baloldalán a halászok, középtájt a városi és kézműves réteg, jobboldalt, pedig az erdők embereinek életét.

Szerencsénk volt: épp nem tartottak semmiféle hivatalos fogadást a Városházán, ezért a többi termet is megnézhettük, megcsodálhattuk. Ez itt a keleti galéria, vagyis a Krohg terem, mert falait Per Krohg freskói díszítik. Egyik oldalán a városi...

... másikon a vidéki élet kerül bemutatásra, keresztülhaladva az évszakokon, s megjelenítve az élet nehézségeit, buktatóit is (óriási bogarak és rovarok alakjában), melyek ellen újra meg újra küzdeni kell.

A Munch-terem falát egyetlen nagy festmény díszíti, Edvard Munch 1910-ben festett képe, melynek címe „Élet”. Az Élet fája körül fiatalokat, gyermekeket, idős embert jelenít meg rajta Munch.

A Városháza külső falát még egy óraszerkezet díszíti, ez nem annyira mutatós, mint a túloldalon levő, mégis annál híresebb:  ez – a maga 8,5 méteres átmérőjével - Európa második legnagyobb toronyórája.

A Városháza mögött, az öbölre nézve jó nagy sétatér terül el, kissé távolabb, a baloldali parton még a XIII. században épült Akershus erőd falai is látszanak...

...a másik oldalán, pedig a Nobel- Békeközpont áll, ahol egy állandó kiállítás keretében bemutatják az összes eddigi Nobel-békedíjast és munkásságát. Természetesen Alfred Nobel élettörténetét és a Nobel-díj alapításának körülményeit is végigkíséri a kiállítás.

Innen a Városháza teréről alig tíz perc gyaloglás a belváros, közben az út mentén mindenütt szép nagy árnyas fák, ápolt virágágyások, kisebb-nagyobb szökőkutak és parkok kísérnek.

Elsétálunk a színház épülete mellett, előtte a híres norvég drámaíró Henrik Ibsen és az irodalmi Nobel-díjas  Bjornstjerne Bjornson szobrával.

A királyi család egy viszonylag új – 1824-1848 között épült palotában lakik, a Kongelige Slott-ban. Minden nap délben fél kettőkor meg lehet itt nézni az ünnepélyes őrségváltást – mi ezt sajnos lekéstük.

Innen a Katedrális irányába indultunk, közben felfedezve, hogy itt csaknem minden épület valamiről híres. Ez az Oslo-i Egyetem Jogi fakultásának épülete, s azért nevezetes, mert 1811-ben alapították és mert 1947 és 1989 között ebben adták át a Nobel-békedíjakat.

Aztán az elegáns Grand Hotel Oslo épülete következik, a hagyomány szerint mindig ebben szállásolják el a Békedíj kitüntetettjeit.

Vele szemben kellemes kis park, s benne megint egy fontos épület: a Norvég Parlament épülete, azaz a Storting-épület. A sárga téglaépületet 1866-ban fejezték be, azóta itt, a félköríves központi részben levő teremben, ülésezik az egykamarás norvég törvényhozó testület.

Innen egy forgalmas sétáló- és vásárlóutcán vezetett át utunk...

...majd nemsokára megpillantottuk a Katedrálist. Eredetileg, amikor 1697-ben felszentelték, akkor a Mi Megváltónk Temploma volt a neve. A katedrálisban a mai napig rendszeresen tartanak misét, sőt a norvég királyi család és a kormány is ebben tartja a fontosabb nyilvános eseményeket.

A leírás szerint 1950-ben restaurálták és állították vissza az eredeti barokk elemeket. A szószék és az oltár eredeti darabok, sőt az orgona nagyrésze is az. Ottjártunkkor éppen játszott valaki az orgonán, csodálatos volt megpihenni és hallgatni a gyönyörő zenét.

Egyik szálláshelyünk Drammenben volt, félórányi járásra Oslo-tól. Este érkeztünk, de még volt annyi időnk, hogy – a nyáron amúgy is örökké világos norvég éjszakában – egy nagyot sétáljunk.

 A Drammenselva folyó túlsó partján szép kis park zöldellt, egy érdekes, gyalogosok számára épített hídon lehetett oda átjutni.

A hidat Y-hídnak, vagy Hárfa-hídnak is hívják és az az érdekessége, hogy az építők egy nagy oszcillométer segítségével meghatározták a híd rezonancia-pontját és ennek megfelelően a két partra két óriási fémgömböt építettek, melyekben – akár a búgócsigákban – érdekes zenét lehet hallani attól függően, hogy milyen rezgéseket bocsát ki a híd, meg a folyó együttesen.

Ezt a – magas frekvenciájú – zenét lekottázták és átírták alacsonyabb frekvenciájú emberi hangokra, méghozzá úgy, hogy egy régi norvég dal alakjára dolgozták át, s nagyobb ünnepeken ezt a dalt énekli a hídon állva Drammen város kórusa. Legalábbis valahogy így sikerült kisilabizáljuk az alig olvasható, fémhengerbe vésett szöveget.

A dal azért is fontos, mert a norvégok – régi hajós népek lévén - szentül hisznek abban, hogy az elemeknek, s így a tengereknek, folyóknak, tavaknak és vízeséseknek áldozni, kedveskedni, énekelni kell, hogy békében élhess velük. A legenda szerint Nøkken, a vizek veszélyes, alakváltoztató szelleme a hajós férfiakat gyönyörű ífjú hölgy képében csodálatos hegedűszóval vonzza egyre közelebb magához, mígnem azok a fáradtságtól leesnek és vízbefúlnak. A  nőket nyilván egy ífjú hegedűs képében csalogatja, de gyakran jelenik meg fehér lovacska alakjában is, melynek sűrű, ragyogóan fehér sörénye van. De bármilyen más formát is ölthet.

A mese úgy szól, hogy ha valakit Nøkken elkapott, akkor ki kell mondani a nevét és így majd újra eltűnik a habokban. Ami, pedig a Drammenieket illeti ők úgy gondolják, hogy a Hárfa-híd megépítésével és azzal, hogy a hagyományoknak megfelelően szépen énekelnek a folyónak, ezzel megtettek mindent, hogy a vizek szellemével örökre békében élhessenek.