Canberra – Ausztrália fővárosa

Csíkszeredától Sydney-ig nettó 35 órát utaztunk. Ehhez még hozzáadandó úgy 10-12 órányi várakozás és csekkolás a reptereken, szóval senki nem állíthatja, hogy frissen és üdén léptünk Ausztrália földjére. De azért boldogan. Végre teljesült régi álmunk, örömmel néztünk a bő háromhetes kirándulás elébe. Késő esti érkezés és rövidkének tűnő alvásszünet után kora reggel buszba pakoltak bennünket: irány Canberra, a főváros. Mai napig is sokan kérdezik, miért nem Sydney vagy Melbourne a főváros, hát éppen azért, mert a két nagyváros mindig versengett egymással – ez még manapság is így van, persze, a sportszerűség határain belül – így jó száz évvel ezelőtt úgy döntöttek, hogy egy semleges szövetségi területen felépítik az ország fővárosát.

Érdekes városka, kb 355.000 lakosa van és lakosság szempontjából nem is nagyon fejlődik, ugyanis itt a munkahelyek nagyrészét az állami hivatalok és intézmények biztosítják. Ehhez jön még néhány szép múzeum, háborús elesetteknek emelt emlékmű, valamint a turistákat ellátó szállodák. Csendes, visszafogott város, rengeteg parkkal és fával, így tervezte annak idején Griffin, aki egy pályázati kiírás alapján nyerte el a város tervezési jogát. A nyílegyenes sugárutak és ezeket sugarasan összekötő utak mentén óriási platánfák és a háborúkban elesett katonáknak emelt szobrok. Főként alacsony, sok zölddel övezett házak jellemzik, ma sem szabad itt felhőkarcolókat építeni, de bármilyen létesítmény építését szigorú városrendészeti ellenőrzés előzi meg.

Canberra az őslakosok nyelvén találkozási helyet jelentett, ezért még jelképesnek is mondható, hogy ide épült fel az ausztrál parlament. Mi is megnéztük az 1988-ban épült különleges, modern épületet, melynek tetejét fű borítja és majdnem teljes egészében a föld alatt helyezkednek el a termei. A szemközti hegyről jól látszik a kör alakú tér és a bejárata. A föld alá építés jelképes is akar lenni, itt Ausztráliában nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy senki és semmi se emelkedjen mások fölé: a Parlament az képviselet és nem hatalom. Ezen elképzelések jegyében 1972 óta létezik az őslakosok sátoros nagykövetsége is a Parlament előtti parkban, célja az őslakosok jogainak képviselete és az idők során elszenvedett igazságtalanságok jóvátétele.

Azt olvastuk, hogy januárban Canberrában az átlaghőmérséklet 20 fok körül van, ehhez képest, amikor a buszból kiléptünk egy 40 és 41 fok közötti tikkasztó hőség vágott orrba, a tűző napon jóformán nem is láttunk egyebet, mint délibábot és a homlokunkról patakokban folyó vizet. Igen nagy örömünkre szolgált, hogy bemehetünk a légkondis földalatti termekbe nézelődni, bármi is legyen ott a néznivaló.

A bejárat felett a kenguru és az emu áll, ők Ausztrália címerállatai és a fejlődést, az előrehaladást jelképezik, ugyanis mindkét állat jellegzetesen ausztrál és mindkettő kizárólag csak előre tud haladni. Azért megjegyzem, hogy a címerállatot itt meg is eszik…legalábbis a kengurut. És még finom is, nekem legalábbis ízlett, akár marhapörkölthöz hasonló ragunak, akár steaknek készítették el. Nem szentségtörés itt kengurut enni, van belőle több, mint 40 millió, azaz kétszer annyi, mint ahány lakos. Azonkívül meg kimondottan szapora állat, nincs természetes ellensége, még jó is, hogy fogyasztják, különben túlszaporodnának.

Bent, a márvánnyal díszített előtér hűvösében, egy kicsit lelohadtunk. Itt minden oszlop, lépcső, falburkolat helyi anyagokból, ausztrál márványból, jáde-kőből és őshonos faanyagból készült, finom, kellemes összhatást alkotnak a különböző dekorációs elemek, de a kellemeshez a klíma hűvöse is hozzátett néhány foknyit.

A földszinti nagyteremben egy óriási festmény áll a szemközti falon, a dús ausztrál esőerdő őszi színeiben pompázva. Ezt még a legelső, 1901-es szövetségi parlament megnyitására készítette Tom Roberts. Valamelyik stilizált fán fent a baloldalon még egy sárgatarajú, hófehér kakadut is fel lehet ismerni…talán.

Modern dizájn, letisztult formák a jellemzőik az emeleten lévő belső tereknek is, nincs felesleges cicoma, de van rajta annyi érdekes, ötletes megoldás, hogy nagyon kellemes tud lenni az összhatás.

Kedvencem a vörös pipacsmezős kompozíció, ezt hagyományosan az első világháború elesettjeinek emlékére alkották sokezer önkéntes által készített papír- vagy textilvirágokból.

A képviselőház terme zöld, a szenátusé vörös. Annyira ragaszkodtak ehhez, hogy a szenátus termében még a vészkijárat lámpás kijelzője is vörös kellett legyen, miután az összes nemzetközi fórummal egyeztették a kivételes darabok felszerelésének jóváhagyását. Amúgy összesen 226 képviselő és szenátor van. Nálunk egy kicsit több, 465 képviselő és szenátor van kb. ugyanannyi lakosra s kb. 32-szer kisebb területre…nem nagy különbség, na.

Fel lehetett menni a tetőre is, ahol a 18 méter magas árbocon lobogott az ausztrál zászló és szép kilátás nyílt a szemközti, háborús hősök tiszteletére emelt emlékműre, de sokat nem időztünk, mert az aszfalttal és kővel borított tetőn már jóval 50 fok felett vibrált a hőmérséklet, iszkoltunk vissza az árnyékba.

A Parlament után a múzeumba mentünk, valahogy nem lepett meg, hogy már a bejáratnál ennyire modern installáció fogad…

…odabent, pedig külön szárnyban csodálhattuk meg az őslakosok kultúrájának darabjait és azok modern formákban való feldolgozását.

Egy másik szárnyban a múzeum műgyüjteménye, híres festők, szobrászok és fotóművészek munkái voltak kiállítva. Úgy értve, hogy Salvador Dalitól Claude Monetig és Jackson Pollockig, vagy a klasszikus Tiffany lámpákig…

… sőt, egy Brâncuși szoborkompozíciót is láthattunk. Melyet a canberrai múzeum vásárolt meg, nem kevés pénzért. Nem, nincs semmiféle ausztrál vonatkozása Brâncuși életének, de fontosnak tartották, hogy az ő művét is bemutassák Ausztrália népének. Nem kértek a vásárláshoz semmiféle hozzájárulást, gondolom úgy ítélték meg, hogy a kultúrára és nagy klasszikusok műveire áldozott pénz az hasznos befektetés. Én örültem neki, hogy itt találkozhattam ezzel a szoborral. És kicsit keserűen gondoltam az otthoni, félrecsúszott műkincs-vásárlásokra.

Kint a múzeum előtt nagy park, csodaszép lombos fákkal, nem állítom, hogy hűvös volt az árnyékukban, de jól esett a tűző nap elől árnyékba húzódni, sétálni, keresni az ágakon az igazi madarakat.

A szálláshelyünk környékén is sok zölddel szegélyezett sétány és parkocska volt, ott láttuk ezeket a különleges tobozokat, s persze, a színes papagájféle madarakat is, melyeket utólag rózsás kakadunak határoztunk meg. De az is lehet, hogy nem pont az, csak valami hasonló. Jó sokáig kellett kövessem őket, amíg hajlandónak mutatkoztak kibújni a sötét árnyékból, de aztán végre sikerült :). Olyan szimpatikus pofijuk van, mintha mindig mosolyognának.

Délután a Háborús Hősök Emlékművéhez mentünk. Már említettem, hogy pontosan szemben van a Parlamenttel, egy sugárút két végpontját képezve.

Az emlékmű mellett egy szép múzeum is van, itt láthatjuk az összes korabeli katonaruhát, felszerelést, csatajeleneteket, fegyvereket, meg minden háborús kelléket. És közben a háttérben kellemes, halk zenét lehet hallani.

 Öt óra előtt készülődés vette kezdetét, ugyanis itt minden áldott nap megemlékeznek néhány katonáról, aki valamelyik háborúban elesett.  Mindegy, hogy az első világháborúban, Vietnamban, vagy Afganisztánban, minden katonának ugyanaz a tisztelet jár, s a szertartást nagyon komolyan veszik, tisztelettel és őszinte kegyelettel hajtják végre. És minden egyes katona, akinek a neve ezen a hosszú falon szerepel, sorra fog kerülni.

 A megemlékezés az ausztrál himnusz eléneklésével kezdődik, majd felolvassák a katona nevét, születése helyét, hogy melyik háborúban harcolt, s milyen minőségben. Ha vannak emlékiratok, levelek, akkor abból is idéznek. Aztán egy szép dudaszólóval zárul a szertartás és a még élő rokonok, vagy a már régebben elhunytaknak a cserkészek és a diákok helyezik el az emlékezés virágait. Megható volt.