Medvetánc Kománfalván

A medvetáncoltatás (jocul ursului) állítólag egy nagyon régi, pogánykori hagyomány Moldvában, ugyanúgy, mint a kecskés tánc (țurca), mellyel szintén a téli időszakban kolindáltak vagy a lovas tánc (călușarul), amelyiket pünkösdkor szoktak táncolni. De vannak egyéb állatos-maszkos, például szarvasos táncok is, gondolom, hogy ez is vidékenként változik. Bár Moldva elég közel van hozzánk, mostanáig nem volt alkalmam élőben is megcsodálni ezt a különleges ünnepi szokást.

 Idén december 30-án sikerült végre elmenni a Kománfalvi (Comănești) parádés utcai felvonulásra és készíteni néhány fotót. Feltehetném a fotókat egy albumba, hogy láthassa mindenki, de arra gondoltam, hogy engem is érdekel honnan ered ez a hagyomány, mit jelképez a tánc, hogyan készülnek a maszkok, ezért egy kicsit utána olvastam-érdeklődtem (forrásaim a moldvai turisztikai információs oldalak, Wikipédia, a Lumea Satului és a Moldovenii honlapok, valamint a kománfalvi utcán velünk együtt bámészkodó emberek voltak) és most leírom, hogy mit sikerült megtudni róla.

Kománfalván és a környéken december 30-án vagy december 31-én szoktak végigjárni a falun a maszkosok, kívánva az új évre egészséget és bő termést. Ez az eredeti, a régi állattenyésztő és földművelő hagyományból visszamaradt rituális tánc valamikor a XX-ik század közepe táján összekapcsolódott egy másik, valószínűleg középkori szokással, amely szerint a medvetáncoltató cigányok faluról falura jártak a láncra fűzött állataikkal, s megtapostatták azokkal a derékfájós embereket. Ők is hangos zenés-parádés felvonulással érkeztek a falvakba, s adták hírül ottlétüket, hogy az érdeklődő páciensek minél hamarabb jelentkezzenek. Azt nem tudom, hogy mennyire volt a medve taposása jó hatással az ember derekára, de én mintha nem kívánnám.

Aztán a hatvanas évek elején megtiltották a medvék kínzását és hurcolását is, meg a cigányok vándorlását is, kötelezve őket, hogy letelepedjenek. Talán ez volt az az időszak, amikor az évvégi medvés kolindálások színesebbé váltak, magukba foglalva a régi szertartást is, de a síppal-dobbal, muzsikaszóval kísért medvetáncot is.

Maga a felvonulás lenyűgöző, nem kevesebb, mint ezer medvebőrbe, vagy más maszkába bújt felvonulót láttunk…megmondom őszintén, engem a felvonuló medvék láttán nagyon vegyes érzések töltöttek el. Tényleg szépek a maszkok, gondosan vannak elkészítve, de ne feledkezzünk meg arról, hogy valaha élő állat volt az az ezer medve. A felnőtt, megtermett állatok esetében még el is tudom valamennyire fogadni, hogy vannak esetek, amikor egy vérmedvét, vagy egy agresszív állatot muszáj kilőni, de nehéz elfogadnom azt, hogy ennyi sok apró medvebocs is kilövésre került. Ők vajon kinek tudtak ártani…? Nézve a táncoló medvéket sokszor támadt az az érzésem, hogy olyanok, mintha élnének és égre fordított tekintettel könyörögnének a megmentésért, felszabadításért.

Régen nem medvebőrben kolindáltak a maszkák, azt olvastam, hogy zabszalmából negyven méter hosszú kötelet fontak, melyből a szalmaszálak végei szőrként álltak ki, majd a fiatal legény ruháját körbetekerték ezzel a fonattal, elébb-elébb rögzítve azt rajta. A ceremónia végével a szalma-maszkot levetették, s tűzbe dobták, ezzel az évszakok egymásutániságát, ugyanakkor a növényzet halálát és újjászületését jelezték.

Egyes falvakban a medve fejének alakját egy borjú vagy báránybőr egy fém vödörre való feszítésével nyerték, máshol elkészítették bádogból a medve fejéhez hasonlító alakzatot, s azt vonták be bőrrel. Nyaktól lefelé általában barna birkabőrből készült irhabunda, vagy a juhászokéhoz hasonló palást borítja a maszkost. Most a kecskék maszkja néz ki ehhez hasonló módon.

Az is egy érdekes kérdés, hogy a régieknek miért volt ennyire fontos a medve. Valószínű, hogy elsősorban azért, mert errefelé, a Kárpátok erdeiben a legerősebb állat. Persze, néha erőszakos, kiszámíthatatlan és néha kegyetlenül támad akár emberre is, de mindent egybevetve a medve ősi idők óta nagy tiszteletnek örvend. A pásztor- és földművelő népeknél, pedig már csaknem szent állatként tisztelték, ő jelképezte a régi természeti népek szemléletben az erdő szellemét és érdekes módon a termékenység jelképének is tartották.

Kissé délebbre haladva a Balkán-félszigeten, a trák népeknél, még nagyobb tisztelet övezte ezt a szép állatot: a legenda azt mondja, hogy a világ tartópillérei egy nagy medve hátán nyugszanak. Őszinte és tiszta állatnak tartották, az égen két csillagjegyet is neveztek el róla, Ursa Major és Ursa Minor (nálunk ez a Nagy és a Kis Göncölszekér), ezáltal jelezve az örökkévalóságot, a feltámadás utáni életet is.  Azt írják – én ehhez nem nagyon értek, de elfogadom, hogy feltehetőleg így van - hogy Ursa Major csillagkép helyzete az égbolton szorosan kapcsolódik az évszakok változásához, ugyanígy a két csillagkép egymáshoz való helyzete is.

A régi balkáni népeknél, így a moldvai románoknál is, csodatevő állatként tisztelik a medvét. Azt mondják, hogy ha a gyenge újszülöttet medvezsírral kenik be első fürösztéskor, akkor átruházódik a gyerekre a medve ereje és szerencséje. Az is kereszténykor előtti szokás volt, hogy az ilyen gyengécske gyermeket Ursu-nak, vagyis medvének nevezték, hogy távol tartsák tőle a betegségeket és persze, a halált is. A medve szőrével füstölték azokat a gyerekeket, vagy beteg embereket, akiket megijesztettek, vagy más – főleg pszihés - okokból kifolyólag gyengélkedtek. A közepes méretű, betanított medvével való taposást-döböcskölést már említettem, derékfájós embereket gyógyítottak vele.

Visszatérve az idei medvetáncra úgy zajlott le az egész, hogy a város szélén gyülekeztek a kománfalvi és a környező falvakból érkezett csoportok, majd szépen felsorakoztak és végigvonultak a város központjában felállított színpadig. Persze, elől az elöljárók, meg szervezők, aztán falvanként érkeztek a hagyományőrző csoportok. Rengeteg medvés csoport volt, mindenikkel ott menetelt és vezényelt egy „medvedresszírozó” kapitány, s a mackók égre tekintő szemekkel, hajladozva-forogva-morogva táncoltak a dobok és éles sípok ütemére. Kegyetlenül nehéz lehetett két ujjal tartani a nehéz medvefejet, főként a kisebb gyerekeknek. Némelyik már az első száz méter után annyira fáradtnak tűnt, hogy csoda volt az is, hogy járni tud, nemhogy táncoljon.

Aztán a menetben rengeteg kecsketáncoltató csoport is volt, meg mindenféle egyéb maszkok, boszorkányok és varázslók, bohócok, ezek mind arra hivatottak, hogy távol tartsák a gonoszt és szerencsét hozzanak.

A legszebb, természetesen a medvék tánca volt, mely a medve sorsán át mutatja be a természet örök körforgását, az elmúlást és az újjászületést. Beleborzongott az ember, ahogy elnézte az állatokra erősített ide-oda himbálózó óriási bojtokat, a dobok egyhangú ütemére történő hajladozást, forgást, mely a végén már csaknem transzba ejtette a mackókat. Tovább fokozva az óriásdobok által diktált ütemet éreztették a felszabadulást, a kötetlen és néha szertelen, őrült táncot, majd a halálba való áttáncoltatást és a végén a medvék újjászületését, a csodálatos feltámadást, melyet a botokra való felkapaszkodás jelzett.

A hagyomány azt tartja, hogy a medvék újévi tánca elűzi a házakból és udvarokból a gonosz démonokat, a kolindálók jókívánságai, pedig bőséget, védelmet és jó termést hoznak az új esztendőben a ház gazdáira. Úgy legyen!