Featherdale és Cairns

Amikor készülődni kezdtem a nagy útra, akkor nekiláttam és végignéztem az állathatározóban az összes Ausztráliában és Új-Zélandon fellelhető állatot. Nehogy ott majd összetalálkozzunk valami csudával és azt sem tudjuk, hogy mi az. Nos, ez a dolog nem egészen így működik (mint ahogy itthon sem 😊), ugyanis a legtöbb állattal nem tudsz természetes élőhelyén találkozni. Egyrészt nagyon sok állat él éjszakai életet, olyankor, pedig a hullafáradt utazó alszik és nem az esőerdőben bóklászik, másrészt még ennél is szomorúbb oka van: némely állatfajból az állomány sajnos nagyon megcsappant. Vagy olyan is van, mint Új-Zélandon a kiwi (nem a gyümölcs, hanem a madár), amelyikről nagyon sokáig el sem hittük, hogy létezik élő példány belőle, s nem csak a reklámokban és a pólókon mutogatják.

Gondolom, hogy az összes idelátogató turista ugyanolyan elképzeléssel jön ide a világ túlsó végére: szeretne minél több őshonos állatot látni. Nos a helyiek jól kitalálták a megoldást, csináltak egy-egy ilyen kisebb állatkertet, mint a Featherdale, ahol kizárólag csak az ausztráliai őshonos állatok élnek. Gondolom ezáltal nagyjából kielégítik a hozzánk hasonló egyedek kíváncsiságát. Persze, ez nem ugyanaz, mint a természetes helyükön találkozni az állatokkal, de azért így is jó élmény 😊. Akkor lássuk csak, mit is látunk…mert annyira másak, mint a mi állataink, hogy a nevüket sajnos még mindig nem tudtam megjegyezni. A madarakét, meg egyáltalán nem.

Van itt nagyon sokféle kenguru, őket rendesen felismerem, pedig van belőlük kicsi, nagy, szürke, drapp és barna, sőt kerek, vagy hegyesfülű is, de valahogy mindenik nagyon hasonlít arra a kis kengurura, amelyiket gyermekkorom agyongyötört képeskönyvében annyiszor megcsodáltam.

Majdnem mindenik annyira szelíd volt, hogy engedte magát simogatni, még azt is élvezték, ha egy kicsit vakargattad a nyakukat. Egyébként kengurut még az autópálya mellett is láthattunk, elég sok van belőle, ugyanis nem nagyon akad neki természetes ellensége. Persze, a meglehetősen jó étvágyú homo sapienst leszámítva 😊.

Ugye mondtam, hogy milyen sokfélék tudnak lenni? Sajnos olyant nem láttam, hogy a picinye kikukucskáljon az erszényből, de olyant igen, amelyik csak úgy bedobta magát nagy sebesen az anyukája erszénybe, hogy szopizzon egy kicsit.

A kenguruk rokonai a wombatok, mert nekik is ugyanolyan erszényük van, de ránézésre inkább hasonlítanak egy macska és egy pufók róka keverékéhez. Amúgy nincs nekik farkuk, de jó hosszú macskabajszuk kárpótolja azt 😊.

Az egyik legnagyobb emlős itt Ausztráliában a dingókutya, sajnos egyre csökken a vadon élő egyedek száma.

Láttunk még hangyászsüniket is. Az az érdekességük, hogy emlősállat létükre tojást raknak és ezeket a tojásokat az erszényükben költik ki és ott tartják, táplálják másfél-két hónap hosszan. Azután a picinyek kiköltöznek, elkezdenek hangyákat eszegetni, s utána kezd növekedni a tüskéjük is.

Volt egy hüllők számára fenntartott zárt rész is, én nem vagyok nagy hüllőrajongó, de azért oda is bekukkantottam, lássuk, mik vannak ott. Ilyesmik voltak:

A nagyobb madarak közül a sisakos kazuár volt a legérdekesebb a fején viselt kőkemény bóbitával, amelyikkel állítólag kisebb állatokat igen hatékonyan tud fejbekólintani…

 …de azért tetszett az emu is, meg a seregnyi íbisz, pelikán, kormorán, a kíváncsi apró pingvinek és társaik.

Mielőtt a koalákhoz érnék, a sort a legfurább figurával zárnám: ő a tasmániai ördög névre hallgat, szintén erszényes, mint az itt élő emlősök többsége és nagyon agresszív, harcias kis portéka. Sajnos őt is a kipusztulás fenyegeti, ugyanis nagyon érzékeny mindenféle vegyszerre, amit a mezőgazdaságban bizony imitt-amott még mindig alkalmaznak. Pedig próbálják egészen visszaszorítani. Ez a kis ördög nem szívesen bújt elő sötét odújából, háromszor is visszatértem a kuckójához, míg végre megmutatta magát.

A koalák részére jókora bekerített, fás területet tartottak fenn, ezek a macik ugyanis állandóan ott szeretnek lustálkodni a fákon, s aludni vagy eukaliptuszfa-levelet majszolni.

 Feltett szándékunk volt, hogy első adódó alkalommal megédesgetjük a koalákat, s úgy megölelgetjük szívünkből 😊. Csak az volt a baj, hogy nem engedtek oda hozzájuk. Nézhettük őket lentről, a fa alól, vagy kintről, ha kuckóban voltak, de sehogy sem kerültünk közel, még karnyújtásnyira sem.

Az egyetlen lehetőség az volt, hogy fizessünk be egy hivatalos fotózásra, ez nem kevesebb, mint 25-35 dollár, attól függően, hogy hány példányt akarsz a fotókból, s akkor lefényképeznek egy koalával. Persze, hogy befizettünk, méghozzá a legolcsóbb lehetőségre, mert minket nem is érdekelt a kép, csak éppen engedjék, hogy megsimogathassuk a kicsi plüssállatot. Na azért ez sem volt olyan sima ügy, mert igaz, hogy kaptunk koalát a fotóhoz, de nem szabadott ölbe venni, vagy megölelni, mindössze a popsiját simogathattuk meg…Ez van. De legalább éreztük a finom, puha bundácskáját. Aztán egy másik helyen sikerült rendesen megölelni egy másik kis koalát, de arról majd később mesélek 😊.

Featherdale-ből egyenesen a reptérre mentünk, mert még aznap délután Cairnsbe repültünk. Cairns egy szép üdülőváros Ausztrália északkeleti partján, s főleg azért nagyon népszerű, mert a legtöbben innen indulnak a Nagy-Korallzátonyhoz, mely a világ hét természeti csodáinak egyike. Ugyanúgy turistacsalogatónak számítanak az esőerdők és az ottani őslakosok által felajánlott lehetőségek, a kultúrprogramok és a környék esőerdeiben tett séták és élménytúrák is. Több, mint 140.000 lakosa nagyrészt turizmusból és hozzá kapcsolódó tevékenységekből él.

Az itt eltöltött négy nap alatt végig nagy melegek jártak, napközben felszaladt 38-40 fokra is a hőmérséklet, de a  tengerben sajnos nem szabadott fürödni, mert a víz tele van a legmérgesebb fajta medúzával. Éppen ezért a parton minden szálloda mellett, de a szabad strandon is hatalmas medencék vannak, hogy úgy érezze magát az ember, mintha a tengerben mártózott volna meg.

Már az első nap megszerettük ezt a várost, mindenki nagyon igyekezett a vendégek kedvében járni, telis-tele volt teraszos vendéglőkkel, ahol bármit (is) rendelhettél, mert biztosan az is volt, zajlott az élet és amikor beesteledett, akkor a park fái olyan színekben pompáztak, hogy egyenesen ámulatba ejtettek. Ha nem lettünk volna mindig lemaradva az alvásadagunkkal, akkor szívesen elüldögéltem volna egy padon akár egy fél éjszakát is.

Jaj, majdnem elfelejtettem a legérdekesebb dolgot Cairns utcáin és parkjaiban: minden fa zsúfolásig tele volt denevérekkel! Ezek nem olyan kicsi öklömnyi jószágok, hanem olyan fél méter és 70 centi között van a hosszuk és a szárnyuk fesztávolsága szerintem a métert is meghaladja. Színük barna, de a mellükön vastak, plüssszerű narancssárga bunda van. Nem bántanak senkit, csak ott vannak és állandóan csivitelnek éles, magas hangjukon…olyanszerű hangulatot teremtve, mint Hitchcock madarai támadás előtt.

Nagyon ritkán repültek fel tömegesen, csak akkor, amikor igencsak keményen zuhogott az eső. A viharos idő őket is megzavarta, s olyankor hosszasan keringtek Cairns felett. Még jó, hogy itt hamar változik az idő, nemcsak a denevérek miatt, hanem azért is, mert másnapra a korallzátony volt tervbe véve, s nagyon izgultunk, hogy jó idő legyen. És lett…legközelebb majd arról is mesélek.