Shanghai – kelet csodája

Shanghai a világ egyik legnagyobb városa, lakosainak száma mára jóval meghaladta a 25 milliót. Az eddig látogatott kínai városokban is rengeteg felhőkarcoló és modern lakótelep volt, de Shanghai az más. Itt a felhőkarcolóknak is varázsa van, itt úgy tűnik, nem futószalagon gyártották a toronyházakat, hanem voltak valakik, akik megálmodták őket.

Nem gondoltam volna, hogy egyszer ezt mondom, de igaz: Shanghai az a város, ahol a régi negyedek és az újak látványa csaknem egyforma vonzerővel bír, egyiket sem lehet kihagyni, s mindkettő olyan szépséggel, eleganciával, egyéni arculattal tud lenyűgözni, hogy még utólag sem tudom megmondani, melyik arca tetszett jobban. Talán a kettő együtt. Amíg még ki nem szorítja a régit az új.

Mert Shanghai a leggyorsabban fejlődő metropolisz – talán nemcsak Kínában, hanem az egész világon. Valamikor a kilencvenes évek végén  - Hong Kong visszacsatolásával egyidejűleg, amikor már körvonalazódott, hogy Hong Kong különleges státusú tartományként fog működni  - az akkori pártvezetőség úgy döntött, hogy tíz-tizenöt év alatt annyira felfejlesztik Shanghai-t, hogy cégei, üzletei, gazdasági szerepe révén elkerülje Hong Kongot. Nem tudom hogyan is áll most a verseny, de mindkét nagyváros igen  elől áll a sorban

 A másik dolog, amit kívülállóként is muszáj észrevenni, az a közlekedés. Egy ekkora városban gondolom ki kell azt találni, hogy jól működjön. És úgy néz ki, hogy működik, még csak nem is láttunk dugót. Lehet, hogy jó lenne Csíkba is elhozni néhány kínai forgalom-tervező szakembert, hátha sikerülne itt is megoldani ezt a nagy kérdést....

 Hat-nyolcsávos utak, többnyire a levegőben kanyarogva-kavarogva egymás mellett, majd felett haladva – jaj, de jó, hogy nem kell itt vezetnem  - fogalmam sincs hogy tudnék tájékozódni egy ilyen városban. Ha gps-re gondolsz, akkor azt felejtsd el, mert meg kell tanulni az utcák nevét és a lefordított nevét is, márpedig ez nem mindig egyértelmű. Úgy értettem, hogy épp ilyen megfontolásból kezdték nyugatiasítani az utcák elnevezését is – másképp nincs sok esély az idegeneknek, s a városban dolgozó sokezer nyugati polgárnak.

Akad itt is mindenféle közlekedési megoldás hajóktól kezdve metróig, bicikliig, robogóig, gyalogosig és nagy sebességű mágneses sínen futó vonatig, de a lényeg az, hogy valahogy mindenki időben beér a munkába. Pedig jó sok millió alkalmazottról van szó...

Mi estefelé érkeztünk a városba, az volt a terv, hogy legelőször felmegyünk a Kelet Gyöngye nevű TV-toronyba, amelyik 468 méter magas, csak az volt a gond, hogy három órányit kell ott sorban állni.

De van más megoldás is (Kína az pont olyan, mintha itthon lennél, ha valami nem megy, akkor mindig van egy rövidítés, vagy csel, vagy alternatíva), méghozzá a Sörnyitó nevű toronyház, ahol az idegenvezetőnknek valami belső kapcsolata van. Mert ugye ott is jó hosszú a sor. Rövid zúgolódás és meggyőző munka után nekivágtunk a Sörnyitónak, amelyik pontosan 492 m magas és még a századik emeleti - 474 méter magasan lévő - kilátója is magasabban van, mint a TV-torony teteje. Bolond, aki nem ezt választja :).

 Kicsit forgolódtunk a  téren amíg a buszunk újra parkolóhelyet talált...

...majd szélsebesen odébbálltunk, reménykedve, hogy a kapcsolat működik, s valahová magasba röpít. És működött! Elvittek az épület mögé, ahol egy szépen karbantartott „fűre lépni tilos típusú” pázsitot tapostunk szabályos kettes sorban vonulva. Ha én lettem volna a kertész becsszóra keményen végiglocsoltam volna vízzel magunkat. De ő nem így gondolta, sőt oda sem nézett. Vagy lehet, hogy sajnálta ránk a vizet.

Néhány perc fűtaposás után felbukkant egy egyenruhás, kinyitotta a hátsó folyosó ajtaját, s mi szépen sorban bevonultunk. Előbb lefelé, az alagsorba mentünk...

... majd ott is csoportosítgattak, hogy épp egy liftre való kompakt tömeggé sűrűsödjünk, s akkor küldtek felfelé. A lift mutatta, hogy épp merre járunk, ha esetleg épp ilyen magasságban lenne dolgunk, de azért a liftet nem engedték kezelni, mi csak utasok voltunk. S kiszállás is csak a 97-ik emeleten.

Onnan a századik emeletre egy másik lift vitt, s már ott is voltunk egy szép nagy, eléggé sötét teremben, ahonnan mindenfelé ki lehetett látni. Még lefelé is, ha akartál, csak az egy kicsit szédületesebb volt.

Egy darabig csodálkoztunk odafent a magasban, aztán dolgunk végeztével levonultunk. Odakint már besötétedett, gyönyörűen kivilágították a toronyházakat.

Kicsit fáradtak voltunk, de még mindig volt egy programunk: sétahajózás a Huangpu folyón, amelyik kettészeli az egész várost és épp Shanghai felett ömlik a Jangce-ba. Onnan már gyakorlatilag a Jangce folyó deltája következik, de keleti oldalról már a Sárga tenger határolja a várost. Nem csoda, hogy Kína legnagyobb áruforgalmát itt bonyolítják le, hiszen Shanghai a világ legnagyobb kereskedelmi kikötője.

Nem sokkal több, mint egy óra volt a hajókázás, élveztük a látványt, a színeket, s a fényeket – talán egy picit jobban élveztük volna, ha le is lehetett volna ülni, de ki volt ez találva: az ülőhelyek be voltak kerítve a fél fedélzeten, s külön kellett érte fizetni. Mire erre rájöttünk, addig az idő fele elszállt, a maradékért, pedig már sajnáltuk a pénzt. De jó volt így is.

Csodaszépek voltak esti világítással kiemelve az egykori angol gyarmatosítók által épített épületek, visszahozva egy leheletnyit a korabeli hangulatból – s nagyon tetszett, hogy ezeket semmi színes lampionnal nem maszatolták össze. Nagyon nem illett volna hozzájuk.

A sétahajókat azért jól kidíszítették, voltak olyanok is, melyikek egész éjjel hordozgatták a turistákat a folyón, s közben kaviáros-pezsgős  vacsorákat szolgáltak fel nekik.

Miután visszafordultunk a már ismert Pudong negyedbéli felhőkarcoló-csoportot láthattuk újra, immár szemmagasságból. Innen is szép.

Aztán amire magasba emelkedett a telihold arra a napunk is véget ért, s nagy örömünkre itt egy kellemes, csendes szállodában szállásoltak el. 

Csak reggel vettük észre amikor az ablakon kinéztünk, hogy pontosan egy nagy vasútállomás van előttünk, de mi annak a zajából semmit nem észleltünk.

Reggel korán ébresztő, sok program ígérkezik (nem mintha eddig unatkoztunk volna...). Megyünk az Óvárosba, előbb egy klasszikus kertet nézünk meg, a neve Yu-kert és a XVI-ik században épült. Ugyanazok a kertépítészeti elemek, mint Suzhou-ban...

... itt talán merészebbek a megoldások, mint például kínai váza formájú kapuk...

...jáde-kő pillérekre épített pallók...

...vagy sárkányos és harcos tetődíszek.

Ami különbözött az talán maga a környezet volt, ugyanis itt Shanghai-ban pont a régi város közepén állt a kert, s menet-jövet végigcsodálhattuk az Óváros gyönyörű épületeit, érezhettük páratlan hangulatát. Úgy volt pontosan, ahogy a régi amerikai filmeken láttuk.

Még azt a régimódi kukkolós egyszemélyes kártya-moziféleséget is láttam az egyik sarkon, amit Layang-pian néven nevezett meg a vezetőnk, s amelyikről azt tartják, hogy már nem is létezik sehol a világon. Itt létezett, s mozizók is akadtak, akik három perc erejéig visszarepültek százötven évet az időben.

Aztán egy kicsit gyalogosan sétálgattunk a régi városnegyedben, a puccos utcáktól egyre messzebb kerültünk és kezdtük felfedezni Shanghai másik arcát is. Azt, amelyben nem a toronyházak dolgozói laknak. Ez is része a nagyvárosnak és talán többet elmondanak a képek, mint a szavak.

Itt újra buszra szálltunk, s mentünk a közkívánatra beiktatott programunkra: legtöbben szerettük volna kipróbálni a híres Shanghai-i lebegő mágnesvasútat. Ez egy 30 km hosszú szakaszon közlekedik a központ és a Pudong-reptér között, ezt a szakaszt egyik irányban pontosan 8 perc alatt teszi meg.

Izgatottan vártuk, milyen érzés lesz lebegni, s pontosan milyen sebességet fogunk majd elérni :). Ez utóbbit pontosan követhettük, mert minden kocsiban mutatta a pillanatnyi sebességet, ami kezdetben nyilván nulla...

...legalábbis addig, amíg az ajtók záródnak...

...de azután hihetetlenül gyorsan haladt felfelé a kijelzőn mutatott szám, mígnem elérte a 431 km-órát.

S így is maradt  míg a reptérhez nem közeledtünk. Az volt benne az érdekes, hogy jóformán nem is lehetett érezni a sebességet, talán kanyarodásnál volt egy kicsit érdekesebb, mert úgy éreztük, hogy bedőlünk, mint egy szelíd ringlispílen. De egyéb semmi különös, talán csak a pontossága, hogy tényleg fix 8 percig tartott az út. És visszafelé is!

Lebegés után ideje volt valami gyakorlatiasabb tevékenység után nézni, ugyanis este vonattal kellett továbbutazni Guilin felé, s arra be kellett szerezni a vacsorát-reggelit, innivalót, na meg a mindennapi csipszünket. Ez mostanra már kiegészült a mindennapi köhögés elleni tablettákkal és cukorkákkal is, mert a nagy hőséget felváltó, kegyetlenül hidegre állított légkondiknak köszönhetően mostanra már az egész csapat köhögött. Volt olyan is, aki belázasodott, s szenvedett kutyául a klímás buszban.

A bevásárlást egy óriási, klasszikus kínai üzletközpontban ejtettük meg, amelyik pont olyan volt, mint nálunk a piac fölötti kínai boltok, csak nagyobb és még zakotább. Az élelmiszer-részleg egy újságárus bódé hűtőpultjára szorítkozott, de volt igazi európai kávézó, ahol isteni finom kávét és sütit lehetett venni. Ebből aztán az útra is felpakoltunk.

Következő órában kivittek a Huangpu partjára, hogy nappal is megcsodálhassuk a modern Shanghai-t, s egy utolsó szuvenírképet, illetve szelfit is csináljunk a Pudong-negyed előző este is megcsodált tornyaival, illetve a Bund-promenád neoklasszikus épületeivel. Mert mindenki csinál :).

Aztán útban az állomás felé megnéztük Shanghai legismertebb Buddha-templomát, a Yufo si templomot, amelynek a toronyházak tövében megbújva pazar belső udvara van...

...és ahol két darab jáde-kőből készült, nagyon értékes  Buddha-szobrot is őriznek.

És ezzel elbúcsúztunk Shanghai-tól. 

Különleges, színes, pezsgő és mindenképp emlékezetes város, egyetlen eddig ismert városhoz sem hasonlítható. Mindig tartogat meglepetést és valami újat... búcsúzóul még a vonatállomása is lenyűgözött.