Hangzhou és Suzhou

Hangzhou és Suzhou városokat tartják a világon a legszebb városoknak, ezek jelképezik a földi paradicsomot – legalábbis a kínaiak szerint. Nem véletlenül hívják így, egyik kínai mondás úgy szól, hogy fent van az ég, s lent van Hangzhou és Suzhou. Elsőre Hangzhou városát néztük meg, s ha nem is éppen földi paradicsom, de tényleg sok szépséget rejteget, Marco Polo azt mondta róla, hogy a világ legkifinomultabb, legelegánsabb városa.

Kezdetnek egy buddhista templomot  - és a hozzá tartozó parkokat, pagodákat, sziklába vésett szobrokat – látogattunk meg, ez Lingjin-templom, magyarra fordítva „a lélek pihenője”. A templom és a parkja egy kicsit a városon kívül esik, tökéletes nyugalmat árasztó környezetben bújik meg, gondolom épp azért, hogy hű maradhasson a nevéhez.

A pagodákig csaknem kilométernyi sétány vezet, mellette színes halakkal és úszkáló teknőcökkel teli patak...

... s a partján, fent a meredek sziklafalban kőbe faragott barlangocskák és Buddhák egész sora kísér. Főleg nevető Buddhák, jól esik rájuk nézni: ha kell, ha nem, elmosolyodsz amikor őket látod. Gondolom, hogy ez is része a lélek pihentetésének - ugye, máris működik, még akkor is, ha nem egészen a mi szokásaink és ízlésünk szerint rendezték be a parkot :).

A Lingjin-templom a legrégebbi buddhista szentély Hangzhou vidékén, 326-ban alapította egy Huili nevű indiai szerzetes.

A parkban a fő templomon kívül több kisebb templom is volt, becsületesen végigjártuk az egészet, de bevallom őszintén, hogy ebben a melegben nekem egy idő után nagyon nehéz volt megkülönböztetni a Nagy Bölcs Buddhát ...

...a Gyógyító Buddhától...

... ezért nem bonyolódtam bele a feliratok olvasásába, inkább csak mentem, s azt néztem meg jobban magamnak, ami érdekesebbnek tűnt.

Volt egy olyan óriási nagy terem is, ahol az ötszáz megvilágosodott bölcs szobra állt...

...de mégis, nekem a legjobban egy olyan fal tetszett, amelyik az egyik pagoda hátsó bejáratánál volt felállítva, legalább 20-25 méter magas volt és minden apró kis részlete valami újat, érdekeset ábrázolt....

...valahogy úgy, mint gyermekkorunk csepegtetett várai, ahol a homokcseppek mindig igazi alakokká formálódtak, s mindig valami új mesét mondtak. És mi mindig tudtuk, hogy mit.

Kínát nem lehet megjárni anélkül, hogy egy igazi teaültetvényt ne néznél meg...nos nekünk megadatott, hogy az egyik leghíresebb ültetvényt láthattuk, ahol a Longjong teát, vagyis a Sárkánykút teát termesztik. A császárok kedvencét.

Valamit kell itt tudjanak, mert a világ zöld tea kereskedelmének 60 %-át ebben a tartományban bonyolítják. Mi egy Mei Jia Wu nevű falucskában álltunk meg teakóstolóra, de nagyjából akármelyik tanyára betérhettünk volna, mert a környéken kivétel nélkül mindenki a tea termesztéséből és eladásából él.

Beterelnek egy jó nagy terembe, s elmagyarázzák azt, amit eddig nem tudtunk: az a tea, amit mi a piacon megvettünk az 20 jüan volt dobozonként – az majdnem három dollár kidobott pénz, mert az bizony nem garantált minőség. Ez viszont az, s nem is olyan drága, mert ugyanazt a dobozkát 25 dollárért veheted meg, de a két minőség nem hasonlít egymásra. Vagyis az egyik nem ugyanaz :).

Az a helyzet, hogy a legfinomabb teát azt kora tavasszal, márciusban szüretelik, a cserje ágacskáinak legtetejéről kézzel lecsippentenek három levélkét, majd enyhén, alacsony hőfokon megpörkölik, s azonnal papírcsomagolásba zárják. Ez az a minőség, amit nekünk most eladnak, s amelyikből elég egyetlen csipetnyi egy pohár teához. És ez az a minőség, amelyet nem exportálnak, kizárólag csak Kínában forgalmazzák.

A második szüret az májusban történik, s aztán tovább, folyamatosan év végéig, de a kései szüretek gyengébb aromát adnak, s magasabb hőfokon kell pörkölni. Nyilván azokból többet is kell tenni, hogy az íze érződjön. Tasakos teát nem gyártanak, sőt, úgy gondolják, hogy az nem is tea, hanem valami szemét, amit a zsák aljáról összesepernek. 

A Hat Harmónia pagodája a Qiantang folyó közelében áll, s eredetileg azért építették, hogy a folyó áradásaitól védje a várost.

 A pagoda bejárata mellett, valahol jobbról volt egy szépen csillogó aranytábla vörös betűkkel – nem tudom, hogy mit írt, de annyira ismerős volt rajta a sarlóskalapács, hogy le kellett fényképezzem. Gyerekkorunkban ilyen címeres zászlókat osztogattak a május elsejei felvonulásra  csak az piros alapon volt sárga. Vagy arany.

Hogy miért hat harmónia lett a neve azt nem tudom, de az biztos, hogy itt is minden a feng shui elv alapján van elrendezve és ha valaki csak sétálni és pihenni akar, akkor a legjobb helyen jár.

Mostanig nem említettem, de muszáj beszélnem arról is, hogy mennyire ápoltak, gondozottak a kertek mindenütt és még a szárazság idején is gyönyörűen nyílnak a virágok.

Mi augusztus végén jártunk Hangzhou-ban, épp tíz nappal későbbre, szeptember első napjaira tervezték a városba a G20 találkozót. Kisebb szóváltás is kerekedett ebből a csoportban, mert egy adott pillanatban a helyi idegenvezető bejelentette, hogy nem tudja, hogy a nyugati tavon hajókázhatunk-e, mert állítólag ma kezdik bezárni a turisták által látogatott helyeket, s készülődnek az eseményre, mivel így szól a biztonsági előírás.

Ettől a harciasabb egyedek nagyon idegesek lettek, hogy ez egy lustaság, vagy hazugság, vagy bármi, mert ugye a G20-ról nem az elmúlt fél órában kezdtek beszélni ( ez mondjuk tökéletesen igaz is volt), s ha ilyen megszorítások lennének, akkor nekik azt hónapokkal előbb kellett volna tudni... szóval: ha törik, ha szakad nekünk a programot akkor is be kell tartani.

Végül sikerült a hajókázás is, körbevittek a híres Nyugati-tavon, amelyik tulajdonképpen egy töltésgátakkal lezárt tengeröböl, a Világörökség része, s amelyiken a gazdag kínaiak nagy előszeretettel sétáltatják csinos barátnőiket.

Nekünk a világ leglustább hajóskapitánya és társvezetője jutott, mindkettőnek egyre csak lassultak unott mozdulatai...

...míg egyszer csak a segédpilóta feladta, s szépen elterült a kormánypulton :).

Mi eközben szeltük a tó vizét, s arról álmodoztunk, hogy vajon mikor kerülünk újra zuhany-közelbe, mert megint valami kedves meglepetés-programot helyeztek kilátásba. Lehet, hogy nem viselkedünk elég rendesen, igen gyakran fenyegetnek plusz programmal...

Egyébként Hangzhou nem csak az üdülésről és a sétákról szól, rengeteg iparág telepedett meg itt, van textilgyára, vegyipari és élelmiszeripari kombinátja (a kettő nagyon passzol, más fejlett országokban is egymás mellett vannak és így szimbiózisban szépen fejlődnek), de az acélgyártás egyik fellegvára is. 

Amellett, hogy Hangzhou az egyik legkedveltebb egyetemi központ, rengeteg a hagyományos selyemüzem, ernyő- és legyezőkészítő, meg nyilván kereskedő is, de ide helyezte székhelyét a világ legnagyobb kereskedelmi cége, az Alibaba Group Holding, na meg a Volvo céget felvásárló Geely is.

Épp ezért tűnt szinte lehetetlennek amit hallottunk, hogy egy ilyen nyüzsgő, kilencmilliós városban a G20 találkozó idejére, három napra minden alkalmazottnak adtak három szabadnapot, hogy menjen és kiránduljon, pihenjen, csak épp ne zavarja a forgalmat és ne szennyezze a város levegőjét a summit ideje alatt! Ilyent még soha nem hallottam.

Gyakorlatilag teljesen kihalttá tették a várost. És ezt a kínai állam simán fizette.

Van a városnak egy másik nagy nevezetessége is, a kínai Nagy-csatorna. Innen indul, s Pekingig tart csaknem 1800 km hosszon, átszelve és összekötve az  összes útjába eső nagy folyót. Ez is a Világörökség része, mert nem mostanában épült, hanem valamikor a 600-as évek legelején, célja, pedig az volt, hogy a gazdag déli vidék terményeit feljuttassa hajón az északi szegény vidékre, főleg Peking környékére, ahol a hadsereg nagyobb része tartózkodott. Fejenként a marék rizset. S ha lehet minden napra jusson ennyi. Mert északon, biza nem jutott ebből mindenkinek.

Emellett a csatorna mellett haladtunk a meglepetés-város, Wuzhen irányába.

Közben a buszból csodáltam, s fényképezgettem a tájat, ez a két kép drótos barátaimnak szól: van itt áram :). S viszik is.

Napnyugtára értünk Wuzhouba, a város éppen bezárt :). Mert ez is egy olyan régi kereskedőváros, gyönyörű utcasorral, százéves kis üzletekkel, melyekben valószínűleg csak a turisták vásárolnak. Na ez van. Nem panaszkodhatunk, mert a zsúfolt program ellenére eddig semmi fontos nem maradt el.

A Nagy csatorna mentén haladunk tovább, kicsit szomorúan, hogy elmaradt a Wuzhou-beli séta, s nagyon boldogan, mert közeledett a szálló, s vele az esti zuhany. Vagyis mi közeledtünk. Késő estére érkeztünk, koromsötét sikátorokon görgettük végig bőröndjeinket - mert a szálló főbejáratát renoválás miatt nem lehetett használni – de nem zavartunk senkit, mert senki nem szólt ránk. Aztán bejutunk egy hátsó kapun a szálló gyengén megvilágított halljába...s kissé meglepődünk, örömünk is rögvest alábbhagy. Értettük mi, hogy a szállót épp renoválják, de azt nem, hogy romokban áll, s innen kell renoválni. A mennyezet a szó szoros értelmében lyukas volt. Minden dohos és állott füst szagát ontotta magából. Koszos plüssel bevont fotelek a hall fala mellett – eszünkbe nem jutott belehuppanni – inkább összeesünk a fáradtságtól. Vagy inkább nem, mert a szőnyeg sem biztat semmi jóval.

Persze jött a cirkusz, meg a szóváltások. Egy darabig nézelődtünk, töprengtünk, aztán a gyakorlatiasabb eszünk győzött. Éjfélkor nehéz busznyi embernek szállót cserélni, jobbnak láttuk, ha gyorsan zuhanyozunk, s lefekszünk. Ez sem volt minden meglepetéstől mentes, mert a szobában hiányzott egy ajtó, pont a fürdőszoba ajtaja. Egyszerűen elkorhadt a kerete, s aztán eltávolították. Maradt a korhadt fa maradékával szegélyezett tátongó üreg. Nos, ez egy házaspár esetében tűrhető, adott esetben még romantikus is lehet, de sima útitársként nem olyan kellemes dolog, ha zuhanyozás, vagy vécén ülés közben a szobatársad épp szemben ül veled. Diszkréten megoldottuk: míg egyikünk a dolgát végezte, addig a másik a paplant fejére húzva pihent, majd fordítva is ugyanezt végig játszottuk. S a kínai út során először mérhetetlenül örvendtünk, hogy csak egyetlen éjszakát fogunk itt tölteni.

...hülyének és becsapottnak éreztük magunkat, mint a ludak...

A reggelit már nem is részletezem, maradjunk annyiban, hogy csak pálcika és kanál volt evőeszközként jelen és semmi, de semmi olyan ételt nem tartalmazott, ami számunkra valamilyen módon felismerhető lett volna - kivéve, persze a fekete lében főzött kacsatojást. Meg valami kacsaláb-levest. De azt már nem is kívántuk. Volt nekünk a csomagban csipsz, az jól kitart délig. Van benne só is.

...ugye megmondtam, hogy engem nem esztek meg...:)

...nna mit bámulsz, lépj tovább...:) 

Suzhou városa -  amellett, hogy kelet Velencéjeként emlegetik – arról is híres, hogy tele van művészien megtervezett úgynevezett klasszikus kertekkel, s ezek is a Világörökség részei.

 A kertek a XI-ik és a XIX-ik század között épültek, egy adott pillanatban majdnem kétszáz volt belőlük. Most 69 kertet számlál Suzhou, s gondosan ápolják, rendezik őket, hogy minél több turistát hozzanak.

Mi a Hálók mesterének kertjét néztük meg. Nem sok mesélni való van róla, aprólékos kertészmunka, rengeteg természetes, ezerlyukú  jáde-kő tömb, csupa romantika lenne, ha a meleg alábbhagyna....na de inkább a képek beszéljenek.

Miután kijöttünk a kertből egy régi udvarokkal szegélyezett sikátoron mentünk végig, így kicsit azt is láthattuk, hogy hogyan élnek a helyiek, s hogyan próbálnak egy kis jövedelemre szert tenni a turizmusból.

A kert végében apró beugrót mutatott a helyi idegenvezetőnk: ez a szobácska az opera. Nyilván másabb előadásokat tartanak itt, mint nálunk.

A város legmagasabb pontja a Tigris-hegy, innen csodaszép kilátás nyílik Suzhoura, s ezelőtt több, mint ezer évvel ide építették a hétemeletes ferde tornyot, a Yunyansi pagodát. Nem ferdére építették, hanem idővel lett ferde, akárcsak a pisai ferde-torony.

Azt mondták, s a prospektusban is úgy áll, hogy 54 méter magas, de itt a táblácskán az állt, hogy 47,7 méter... lehet, hogy a másikok a hosszabb oldal mentén mérték.

Mindegy, a pagoda nagyon szép. Téglából épült, s nekem különösen a téglalapocskák művészi illesztése tetszett nagyon – vajon ilyenre tervezték már az építés előtt, vagy egy ügyes építőmester esztétikai érzéke alakította a sok-sok finom részletet.

A pagoda körül van egy alacsony kőkerítés, nem túl nagy szobrocskákkal. Alig vettem észre, hogy minden egyes szobrocska más, csodaszép kis oroszlánok, olyanok, mintha emberarcuk volna. Meg is lehet simogatni a buksijukat.

A Tigris-hegyhez is tartozik egy szép nagy park, benne nyugis pavilonok, tavacska, sok-sok virággal és hidakkal. A kardok tavának hívják a helyet, s azért híres, mert valamelyik itteni császárt ide temették tengernyi kinccsel, jáde-val, arannyal, s 3000 karddal...sokan kutattak utána, de eddig még senki sem találta meg, hogy hol is vannak ezek a kincsek. Ez jó, mert így most már békén hagyják a helyet, s nyílhatnak a szebbnél virágok a kertben.

Rövid buszozás következett a zsúfolt városkában, mentünk a napi meglepetés-programra.

Nem bántuk cseppet sem a meglepetést, mert ezúttal egy igazi selyemhernyó-tenyészetbe mehettünk. Első percekben kínai nyelvlecke: selyemhernyó, selyem, selyemgyár :). Kőbe vésve a gyár falán, nehogy valaki elfelejtse.

A tenyészethez hozzátartozik a csuda-zöld eperfa-ültetvény is – enélkül nincs hernyó-jólét...

...s nem gubóznak be a kis selyemgyártók.

Gubócskáikat szigorú minőségi ellenőrzés alá vetik, fényük, méretük, fehérségük alapján, a gyengébbeket vagy szakadozottakat kidobják, a többit osztályozzák...

...majd rövid áztatás után letekercselik...

...aztán áttekercselik...

...s végül zárt üvegkalitkákban, automata gépeken szövik. Ez itt egy jaquard-mintás gép, a mintaprogramja ott van balról a felfűzött lemezkéken – minden sornak egyetlen lapocska felel meg.

A legnagyobb gubókat kézzel bontják...

...ezeket nem kell letekercselni, mert széthúzzák leheletvékony rétegekre, azokat egymásra helyezik, így készül a paplan és a párna. Megengedték, hogy egyet mi is széthúzzunk – majdnem egészen jól sikerült, csak kicsit több lett rajta a lyuk :).

Aztán jöttek a színes termek a sok-sok selyemáruval, természetesen eladó volt minden. Nem is olcsón, de a minőséget nem lehet megkérdőjelezni, az tényleg a legjobb volt.

Volt néhány különleges terem, ahol a hímzőműhelyt és a kézzel hímzett képeket láthattuk – fantasztikus képeket varázsoltak itt az asszonyok láthatatlan vékonyságú szálakból. Egy-egy képen hónapokig, néha évekig is dolgoznak. Nyilván az áruk is ennek megfelelő.

Na, ezután jött a legszebb kirándulás Suzhou régi városába, a csatornák világába. Ezt úgy hívják, hogy Zhujiajiao. Már alig vártuk.

Nem csalódtunk: egyedi, ódon hangulata, zsúfolt, élettől zsibongó utcái elbűvöltek, magukkal ragadtak.

Végigmentünk a kisebb csatornák mentén...

...melyek a végén a nagy csatornába torkolltak...

...s közben bámultuk az apró boltocskák kirakatát....

...hallgattuk a számunkra ismeretlen hangszeren szépen fuvolázó kislányt...

...s nézegettük a kajás bódék kínálatát. Ez utóbbi nagyon is tetszett, sajnos pont ma estére vacsoránk is van, kár lenne elpazarolni a drága szép ételt... de nézni se rossz, sőt!  :)

Felmásztunk a szép ötlyukú kőhídra, melyen mindenki szelfit csinált, s melyen filmbéli figurák sétáltak velünk szembe...

... majd bámultuk a tájat, a csatornákat és a távolban az egyre nehezedő esőfelhőket. Vajon milyen lehet az eső Kínában, mert eddig még nem volt részünk belőle...

...egészen mostanáig. Mert most aztán megtudtuk, hogy milyen itt az eső. Pillanatok alatt jött, bár a szakértők látták már a baljós jeleket – na de miért zavart volna bennünket, mi már akkor jó két hete állandóan vizes ruhákban jártunk – mégis meglepetésszerűen csapott le.

Csurgott fentről a víz, meleg volt ez is, mint a pára, s azon csodálkoztunk a legjobban, hogy teljesen észrevétlenül bokáig nőtt a langyos víz az úton.

Pedig ott jó a csatornarendszer.