Sámánok, gyógyítók, szertartások

Korábban már említettem a tzotzilokat, a hegyvidéki maja őslakosokat. Csaknem háromszázezren vannak, San Cristobal városán kívül a legtöbben San Juan Chamula és Zinacantán községekben élnek. Egész napos útra mentünk ezekbe a községekbe, hogy közelről is betekinthessünk az életvitelükbe. Reggeliben érkeztünk, de vasárnap lévén már nagy volt a nyüzsgés-tolongás a templom előtti főtéren: ez a piacnap. De nemcsak...

San Juan Chamula

Ha néhány szóban kellene jellemezni a tzotzilokat, akkor azt mondhatnám, hogy nagyon alacsony, inas, igencsak cserzett, sötét bőrű, kökényfekete hajú emberek, akiket soha nem látsz mosolyogni. A tzotzilok önmagukat denevér-embereknek hívják, állítólag ezt jelenti régi majául a nevük, de maga a tzotz szó gyapjút jelent és ezt könnyű volt megjegyezni, mert itt a nők csergeszerű szőrös fekete gyapjúszoknyába, a férfiak, pedig, télen fekete, nyáron fehér csergemellénybe öltöztek: ez a népviseletük.

Nagyon ragaszkodnak a hagyományaikhoz - ez segítette őket eddig is a fennmaradásban és a túlélésben – ezért a közösségből mindenkit szigorúan kizárnak, aki nem tartja be a szabályokat, nem végzi a közösség által rá rótt feladatokat. Sőt, az idegenből jötteket, akik nem az ők vallásukat gyakorolják, egyáltalán nem engedik letelepedni a faluban.

 A szomszéd falvakban lakók nem szívesen keverednek velük, úgy tartják, hogy durvák, ápolatlanok, koszosak és furcsák, de az is lehet, hogy épp a távolságtartás meg a zárkózottság miatt alakult ki róluk ez a kép, ki tudja. Kívülről mindig másképp látszanak a dolgok...

Hagyományokról szólva - sajnos ma már csak nagyon ritkán lehet látni a szép, fából épített házaikat, többnyire betonházban laknak. Egy ilyen ház már gyakorlatilag műemlék.

A turistákat barátságtalanul nézik, elviselik, de nyilvánvalóan nem szeretik őket sem. Még a vásárban sem igyekeznek senkinek a kedvében járni, itt nincs meg az a szokásos játékos alkudozás, pedig úgy a zöldségpiacon, mint a kézműveseknél sok szépet láttunk...

 Fiatal idegenvezetőnk, Andreas gyorsan és rutinosan ismertette a játékszabályokat: itt ebben a faluban nem szeretik, ha fényképezed az embereket. Megkérheted őket, de a legtöbbször visszautasítanak, gyorsan hátat fordítanak. Ritkábban pénzt kérnek. 1o-2o pesost. Próbáljunk őket távolról fényképezni, ha mindenképpen akarjuk, abba nem szoktak belekötni...

 A templomban tilos fényképezni és filmezni, erre nagyon vigyázzunk, mert meglincselhetnek, kitoloncolhatnak mindannyiunkat a faluból, a gépet, pedig elveszik. Ugyanez a szabály a szentek kápolnáiban is, ott sem szabad fényképezni. Meg a szabadtéri szertartásokon és a templomot körülvevő nagy téren sem, ha éppen valami szertartás folyik. Csak a kőkerítésen kívülről...

A sok szabály hallatán feltettük a kérdést: ha ők ezt ilyen szigorúan elvárják, akkor egyáltalán miért engedik be a turistákat a faluba? ... Nos, ez egy kompromisszum. Pénzért. Az idegenforgalom fellendítése segíti az üzleteket, vendéglőket, kézműveseket, faragóembereket, szövőnőket, hogy könnyebben eladhassák a termékeiket...

A belépők, az adományok – minden látogatás alkalmával felhívták figyelmünket, hogy ezek az emberek ebből élnek - próbáljunk adományozni, mert ez segíti őket, hogy megtarthassák identitásukat, ősi szokásaikat. Az itteni őslakosok nagyon szegények, általában mezőgazdaságból és állattartásból éltek, de az idők folyamán földjeiket nagyon nehezen tudták megtartani, a központi törvények egyáltalán nem támogatták őket.

 1994-ben a zapatista mozgalom segítette a tzotzilokat – mint ahogy a szomszédos rokon népet, a tzeltalokat is -  ahhoz, hogy a családok megkapják a maguk kis parcelláját, amit néha családon belül, de többnyire közösen művelnek. Azért ez nem egy híres termővidék itt 2ooo m felett, keményen kell dolgozni a megélhetésért.

Azóta is a helyi férfiak által választott önkormányzat vezeti a közösséget (ugyanis a nőknek nincs szavazati joga, itt csak a férfiak választhatnak), az állami hadsereg és rendőrség kivonult a környékről, helyét szükség esetén a zapatista hadsereg, az EZLN vette át. De az önkormányzat nemcsak az adminisztrációban létezik, van egy jogi önkormányzati fórumuk is, a nagy tiszteletnek örvendő békebíró, aki peres és vitás kérdésekben helyben dönt ( kivéve a gyilkosságokat, vagy államközi bűncselekményeket, mert ezeket át szokták adni a szövetségi hivataloknak) és van még egy vallási önkormányzati formájuk is, az egy évig tartó gondnokság. Ez utóbbinak a lényege az, hogy minden család feje egy évig gondoz egy - valamelyik szentnek ajánlott –kápolna-templomocskát. A vallási vezetőket lídereknek nevezik és a mindenkori líder tiszteletére szobrot is emeltek a központban.

Meglátogattunk a 86 kápolna-templomból egyet, a San Pedronak ajánlottat. Egy teljesen hétköznapi családi házban volt berendezve, a líder az utcán fogadott, kezet fogott velünk és betessékelt a sötét, alacsony, kb 6o-65 m²-es szobába, ott leültetett és lelkesen mesélni kezdett. Egy férfi életében – de a családjáéban is - ez a legfontosabb év. És ha becsülettel végzi a dolgát, akkor a közösségben sokkal nagyobb tisztelet és megbecsülés övezi utána. Egyébként ez az egyetlen fizetség, de ez mindenért kárpótol. Előre be van jegyezve, hogy ki melyik évben kerül sorra a gondnokságban, s erre készülnek is, néha évtizedeken keresztül, hogy méltó módon helytálljanak. Sokszor még a kis vagyonkájukat is rááldozzák a feladatra. Általában december végén fejezi be a munkáját egy ilyen gondnok, ilyenkor adja át – ünnepélyes keretek közt - a tisztséget a következőnek. Ez utóbbi, pedig beköltözik a kis templomba, vagy annak közvetlen szomszédságába a családjával együtt.

 A legfontosabb feladatok közé tartozik a napi háromszori imádkozás. Karácsony táján voltunk, ilyenkor négy imádkozást végeztek minden nap. Az ő dolguk közvetíteni a szentek felé a közösség óhaját, megosztani vele a gondokat, kérni a segítségét a megoldáshoz. Ezt felajánlásokkal is megerősítik - igazolta a rengeteg kis agyagállatka az oltár előtti asztalon, mellette nagyobb tál állt a pénzadományoknak. Gyantás füstölővel űzik el a rossz szellemeket, rengeteg gyertyát gyújtanak, ezek a hely megtisztításában nagy szerepet játszanak. De a belső tisztítás is része a szertartásnak, ehhez kétféle folyadékot használtak: egyik a pox ( ők poss-nak mondják), ami egy viszonylag átlátszó, elég erős cukornádpálinka, s ebből mi is ittunk egy kicsit – nem kötelező meginni, de kötelező elfogadni, nem értettem pontosan az okát, hogy miért. Valószínű, hogy ez a fáradt úriember sem utasította vissza...

A másik belső tisztítószer az a kóla! Bármennyire is hihetetlen, a kóla része minden egyházi szertartásnak és mindenütt látni egy-egy üveggel. Eredetileg egy bizonyos növénykeverékből készített chicha nevű teaféle volt a szent ital, amelynek az elkészítése meglehetősen macerás lehetett - előáztatás, kifőzés, szűrögetés – és mivel állítólag nagyon-nagyon hasonlított az íze a kóláéra, ezért simán kiváltották azzal. Így aztán a multik sem állnak vesztésre a faluban J. Az alábbi képen a háttérben egy pox- és kólaárus üldögél ( a képre kattintva, kinagyítva kicsit jobban látható – sajnos nem nagyon mertem pontosan azt fényképezni, amit akartam)...

Aztán a következő feladat a kápolna takarítása és díszítése. Nem akárhogyan: minden 2o napban egyszer valamilyen zöld ágakból fonatokat kell készíteni, ezzel körberakják az egész helységet. Aztán ötnaponta ki kell cserélni a földre vastagon leszórt fenyőtüskéket, mert öt nap után már nem friss az illata. Amúgy ezek a növények azért fontos részei minden szertartásnak, mert a régmúlt időkre emlékeztetik őket, amikor még kint a természetben áldoztak az isteneknek és ott tartották a megtisztulási rituáléikat. Még  volt ott egy valamilyen lecsüngő fajta pálmavirág is, amivel gyakorlatilag kettéválasztották a helyiséget. A mögötte levő hátsó rész a szentély, oda mi nem jártunk be, ott szokott ő és a felesége imádkozni. Ezeket a pálmavirágokat évente négyszer ki kell cserélni. Ez mind munkába és pénzbe kerül...

Innen az utunk újra a templom irányába vezetett, remélve, hogy alábbhagyott az udvaron a tolongás és mi is bejuthatunk végre. Itt tudtuk meg, hogy kicsit még várakozni kell, mert már a második lídercserélő szertartás folyik és nemsokára vége lesz.

A szertartás egészét nem láthattuk, csak annyit, hogy a régi és az új líder, valamint az egész családjuk,  de a régi líderek is fel vannak öltözve szép fehér ingbe, rajtuk van a lídernek járó szalagos kalap, kezükben botok, s egymással szembe két sorba álltak. A közre zárt területen az új líder pártfogói egy- egy bútordarabbal a vállukon körbe-körbe táncoltak, a résztvevők gyakran kortyoltak a kólából, s a pox-ból, na meg állandóan égették a gyantás füstölőket.

Az asszonyok a csoporton kívül szorosan egymás mögött állva, s egy-egy óriási, fehér színű kardvirágból álló köteget ölelve, jobbra-balra imbolyogva, körbetáncolták a férfiak csoportját. Közben állandóan valami zümmögős, de ritmusos dalt zsongtak, mintha kicsit el lennének bódulva. Ezáltal a bútorokat is megtisztították és felszentelték. Aztán végre lassan felszabadult a tér, a résztvevők a szentelt bútorokkal együtt felzsúfolódtak a kamionokba, majd elvonultak...

Mögöttük kiürült a tér, de a földön heverő szemét jelezte, hogy nemrég itt nagy tömegek voltak...

A templom neve San Juan Bautista, vagyis Keresztelő Szt János és kívülről pont olyan, mint akármelyik katolikus templom, talán csak annyi a különbség, hogy a kereszt végei gömbölyítettek – ez a maja kereszt, amelyik az élet fáját jelképezi.

Beléptünk a templomba és kicsit meglepődtünk: végig az egész padlózat vastagon be van szórva fenyőtűvel és sehol semmi pad, vagy szék. Eléggé sötét van, meg erősen érzik a füstölőgyanta szaga, kell egy kis idő, míg megszokod. Körbe-körbe az óriási terem fala mentén fel vannak sorakoztatva a szentek szobrai – legalább húsz-harminc – előttük egy-egy asztalon gyertyák. Néhol rengeteg sok a gyertya. Attól függően, hogy mennyire népszerű a helyiek között az illető szent. A szobrok nyakában tükör lógott, ha beszéltek hozzá, akkor úgy nézett ki, hogy a szent szívébe zárta a vele beszélőt. Na meg a tükör amúgy is távol tartja a gonoszt. Imitt-amott hangosan beszélgettek az emberek egy-egy szenttel, de ez nem imádság formájában ment, hanem csak egyszerűen elmondták neki a gondjukat, s kérték, hogy segítsen. Majd a végén színes szalagokat kötöttek rá, hogy emlékeztessék a megoldanivaló problémára. Oldalt, a többi szent között volt Jézus szobra is, míg a főhelyen, az  oltár felett Keresztelő Szent János szobra állt. Mellette színes festett állatfigurák, jaguár, oroszlán, talán madarak is, de már nem emlékszem erre pontosan. Arra viszont igen, hogy az oltár alatt is tele volt üvegekkel, s a legtöbb üres volt.

A terem padlóján is többen ültek, főleg asszonyok, egyesek mellett gyerekek is. Ők a gyógyító aszonyok, a curandero-k. Körberakták magukat égő gyertyákkal, vigyázni kellett nehogy véletlenül rájuk lépj. Ha valakinek problémája, betegsége volt, vagy esetleg rontás ült rajta, akkor ezek az asszonyok kellett megkezeljék. Ez pedig úgy ment, hogy a család elvitte a beteget a gyógyítóhoz, aki a pulzusából megállapította, hogy milyen jellegű betegsége van. Annak megfelelően írt egy bevásárlási listát, amin különböző méretű és színű gyertyák, pox, kólák, tojás, kakas vagy tyúk szerepelt. A család beszerezte ezeket és másnap odahozta a beteg asszonnyal együtt a gyógyítóhoz. A tyúkkal többször végigpásztázták a beteg testét előlről- hátulról, s közben valamit mondikoltak. Ezáltal a betegség át kellett vonuljon az áldozati tyúkba. Miután ez megtörtént, akkor feláldozták a tyúkot úgy, hogy ott helyben kicsavarták és eltörték a nyakát, közben mindannyian – a család is - itták a pox-ot és a kólát, illetve fröcsköltek az üvegekből az égő gyertyákra. Más betegségekre tojást használtak, s majd eltörték azt.

Később - miután kissé szédülten kijöttünk a templomból- egyet még kerültünk a piacon. Hát az egyik soron néhány érdekes bódéra találtunk...

Aztán kisétáltunk a falu végére, hogy megnézzük a romokban álló, XVI. századi San Sebastian templomot és a mellette lévő különös temetőt.

A temetkezés is része a maja hagyományoknak, a halál nem végleges, hanem egy lépés a további - másik világbeli- élet felé. Amikor valakit eltemetnek, akkor tesznek mellé használati tárgyakat, személyes dolgokat, de felajánlásokat is az isteneknek, hogy odaát ne legyen semmiben hiánya. Minden sírhantot maja kereszttel látnak el, melynek a színe mutatja az elhunyt korát, a kisgyerekeknek fehér keresztet állítanak, a fiataloknak kéket, felnőtt embereknek feketét. Csak a nagyon öregeknek tesznek szürke színűt . Itt mondtak egy érdekességet is: a közösségben nincs születési regiszter, s a születésnapokat sem ünneplik. Ezért a fejfákon csak egy évszám van - az elhalálozásé -mert nem lehet pontosan tudni, hogy ki mikor született.

Az út túloldalán idős asszony ült a földön és kézi szövögéppel szövögetett.

Hihetetlen ügyességgel cserélgette a színes fonalakat, hangosan beszélgetett hozzánk, kacarászott... néztem hosszú ősz haját -  a hagyomány szerint  a nők soha le nem vágathatják a hajukat - s gondolkoztam, vajon hány éves lehet? Vajon ő tudja mennyi idős? De vajon fontos-e tudni ezt? 

Vajon hány éve szövögeti a szép színes fonalakat...