... melyek gyakorlatilag az útépítéssel párhuzamosan folytak. Néha elgondolkodtunk
azon, hogy majdnem mindent kézzel, illetve az ehhez elengedhetetlen
szerszámmal, a machete-vel irtanak, s mégis milyen rohamos ütemben fogy az
erdő... mit szóljunk akkor mi itthon, ahol minden gépesítve megy...
Persze az útépítés azért nem zavarja a forgalmat, mindenki halad ahogy tud.
Még egy órányit sem buszoztunk, máris pihenhettünk. A
Misol-Ha nevű vízesés mellett rendeltük meg a reggelinket: omlett sült
banánnal, mellé paradicsom és feketebab-mártás - ez utóbbi mindenhez passzol, s
ha nem, akkor úgyis jár mellé J ...
... s amíg az elkészült ( egy
órácskányit kell általában erre szánni Majaföldön...)...
addig lesétáltunk a
vízeséshez.
Negyven méternyi magasból zúdul alá a víztömeg – s mivel esős idők jártak
az elmúlt hetekben, hát tényleg óriási erővel zúdult alá, valósággal dübörgött a
környék tőle. Be lehetett menni alája, egy kiszögellő szikla és egy barlangüreg
megvédett magától a zuhatagtól, de azért mindenképp csuromvizes lettél tőle.
Fürödni is lehetett volna, de ilyen korán reggel nem volt nagy kedvünk, s
aztán nem messze innen még egy másik vízesést is meg akartunk nézni. Ez az Agua
Azul nevű vízesés volt, hamar odaértünk...és újra lélegzetelállító látvány
fogadott.
Ez a legnagyobb trópusi vízesés Mexikóban, mintegy 7 km hosszan
kisebb-nagyobb vízesések sora követi egymást a folyó mentén. A „kék víz”
megnevezés állítólag szép, napsütéses időben tökéletesen rá, mi sajnos egy
esősebb időszak után érkeztünk, ezért inkább volt zöldes és haragos, mint kék.
De a szépségét nem lehet elvitatni, minden lépcsősor megtétele után újabb csodálatos
látvány tárult elénk...
Aztán úgy jó egy kilométerrel feljebb szépen kiterült a folyó, kellemesen
lehetett benne fürödni is...
... vagy a parton narancsfára mászni...
... vagy csak mászkálni az érdekes gyökereken.
Mindenesetre a vízesés a helyiek egyik legkedveltebb kirándulóhelye, hét
végén rengetegen jönnek ide kirándulni.
Csodaszép hely – most ahogy újra nézem a képeket látom, hogy fent igenis
kék, majdnem azúrkék volt a víz....
Visszafelé volt időnk megbámulni a szuveníres standokat, a sok-sok színes
poncsót, faragványt, ékszert...
... csodaköveket, meteoritokat...
... ebéd gyanánt kipróbálni az állítólag legjobb quesadilla-t ( azért ennél
jobbat már ettünk valahol)...
...a frissen préselt narancslevet (ez viszont nagyon nagyon finom volt)...
... és még egy pohárnyi érett, finom gyümölcsöt is utána.
Na és volt alkalmunk lefelé is megcsodálni a szivárványt a zubogók felett,
ami a képemen sajnos nem jött át...
... a köveket ölelő-csiszoló kisebb vízeséseket...
... és végül elbúcsúzni a páratlan szépségű tájtól.
Folytattuk az utat a hegyek irányába, egyre magasabbra kapaszkodva a
szerpentineken.
Lassan megváltozott a növényzet, már ritkábban láttunk zöldellő
kukoricaültetvényt, s azok is egyre meredekebb hegyoldalakat díszítettek...
... az út melletti házak kimondottan szegényesek lettek...
... és az asszonyok is már nem huipilt – a fehér hímzett ingruhát - hanem másfajta,
sötét alapon csíkos szoknyás és hímzett blúzos népviseletet hordtak.
Délutánra érkeztünk a 22oo m magasan fekvő
San Cristobal de las Casas
városába. Fáztunk is rendesen a déli strandolás után – itt alig 1o-12 fok
lehetett a hőmérséklet- ideje volt felvenni a vastag ruhákat.
Nem véletlen, hogy nekünk így tűnt, annyira kedves és barátságos volt a
város a színes földszintes házacskáival....
...kovácsoltvassal díszített ablakaival...
... tiszta és gondozott, XVI. században épített főterével...
... óriási karácsonyfájával.
A várost is, de főképp a környékét elég nagy százalékban tzotzil és tzeltal
csoportbéli maja indiánok lakják, akik kézműves termékeikkel mindennap bejönnek
a városba...
... és a Santo Domingo templom melletti piacon...
... vagy a hosszú, zsúfolt sétálóutcán próbálják azt eladni.
Ha nem sikerül, akkor fáradtan, elcsigázva lehuppannak a főtér templomának,...
... a katedrálisnak a lépcsőjére, majd rövid pihenő után folytatják útjukat.
A városban kedvenc vendéglőnk is
lett, méghozzá a zapatista mozgalom törzshelye. Első este itt vacsoráztunk –
már akkor megérintett a hely hangulata – utána meg nem is volt már kérdéses,
hogy hol szeretnénk valamit enni.
San Cristobal de las Casas a zapatista mozgalom székhelye. A gerillamozgalom – Marcos
alparancsnok vezetésével - 1993
szilveszterén robbantotta ki a fegyveres felkelését a hadsereggel és az állami
intézményekkel szemben, az elnyomás alatt élő őslakos indiánok jogaiért. Nevüket
egy 1oo évvel korábban élt emberjogi harcostól, Emiliano Zapatatól
kölcsönözték, aki annak idején szintén az indiánok jogaiért és földjéért
harcolt. A zapatisták elsőként San Cristobalt foglalták el 1994 január 1-én, s
gyakorlatilag azóta is ellenőrzés alatt tartják. Autonóm önkormányzatok vezetik
a környékbeli helységeket, az állami hadsereg és az állami rendőrség nincs jelen, de ezt
helyettesíti a zapatista hadsereg, az EZLN ( Ejercito Zapatista de Liberacion Nacional).
A döntések olyan területekre is vonatkoznak, mint az oktatás, turizmus, egészségügy,
igazságügy. Ez utóbbi azért is érdekes, mert kizárólag csak a gyilkosságok esetében
kerülnek állami törvényszék elé az ügyek, amúgy a helyi békebírók hivatottak
dönteni a peres ügyekről, törvényszegésekről és a törvényszegők sorsáról. A közösségeknek
van saját fogdája is, de az elítélteket inkább közmunka végzésére utasítják.
Niciun comentariu:
Trimiteți un comentariu