Lila szőttesek, fehér kardvirágok és színes kukorica

Zinacantán

Zinacantán mindössze 11 km-re van San Juan Chamula-tól, mégis, mintha fényév távolság lenne a kettő között. Pedig itt is ugyanúgy tzotzil indiánok élnek, itt is önkormányzat van és az élet itt sem lehet könnyebb, mint a szomszéd faluban... és mégis: itt színesek a ruhák, vidámabbak a fogócskázó gyerekek a templom előtt...

 ... és szívesebben sétálsz az utcán, még akkor is, ha úgy tűnik, hogy pillanatokon belül alászáll és beborít a tejfehér, átláthatatlan köd.

2550 m tengerszint feletti magasságban nem nagyon kegyes az időjárás, nincs is túl sok lehetőség a megélhetésre. És mégis, Zinacantan lakói már az elmúlt századokban is képesek voltak kitörni a hegyek közül, ismert kereskedők voltak, akik az aztékokkal sót, kakaót, kávét és dohányt cseréltek élelemért, pamutért, ritka állatok bőréért, így bíztosítva a család ellátását. Manapság kissé változott a főbb termények listája, vagy kukoricát termelnek, vagy virágokat a hegy alatt sorakozó melegházakban. Ezzel a két fő árucikkel kereskednek és bizony száz kilométerekre is szállítják a gyögyörűszép – főleg fehér – virágokat, amelyek errefelé fontos elemei a vallásos szertartásoknak.

A helység központjában áll a San Lorenzo védőszentről elnevezett templom. Teljesen szabályos, fehérre meszelt katolikus templom. Azért fényképezni itt sem szabad. Ezúttal meg is magyarázzák: a fényképezőgép elvonja a hely szellemét, energiáját. Ha személyt fényképeznek, akkor meg annak a lelkét vonhatja el, zárhatja magába a gép. A templomban hagyományosan elhelyezett padok, szemben oltár, a mennyezetről dúsan lehulló, elébb-elébb oldalt félretűzött bordó és méregzöld drapériák válják egymást, olyan, mintha egy óriási színes bársonybaldachin borulna az egész templombelsőre. Az oltáron, pedig megszámlálhatatlanul sok köteg fehér kardvirág, liliom, kála. Frissek, helyi termelőktől vannak. Gyönyörűek. Üde illatuk betölti a teret, még ha versenyre is kell keljenek a füstölők gyantájával.

Az első sorokban három férfi, valamilyen szertartást tartanak, imádkoznak, közben beszélgetnek. Oldalt két-három felnőtt asszony és legalább tíz gyerek várakozik, figyeli őket, majd amikor a legidősebb férfi szólítja őket, akkor sorra odajönnek, kapnak egy-egy égő gyertyát és azt az idős ember által megnevezett szenthez kell letegyék és ott imádkozzanak. Minden gyerek más-más feladatot kap. Andreas felvilágosít, hogy amikor egy családnak gondja van, akkor mindenestül jönnek, s az itteni egyházi gondnokok is melléjük állnak, segítenek imádkozni, áldozni, hogy a családnak könnyebb legyen. A gondnokság is másképp van megszervezve, mint Chamula-ban – de ugyanúgy szavazásos alapon választják meg mind a világi, mind a vallásos vezetőket – itt minden ünnepnek, illetve szertartásnak megfelelően választanak három megbízottat, vagy gondnokot. Ezek a martomoetik, az alperesetik és a moletik.

Az első felel a templomon belüli szertartási kellékek, a gyertyák, fenyőágak, virágok beszerzéséért. Saját maga kell kifizesse ezeket. A második, az egy fokkal magasabb rangú és ő a templomon kívüli kellékeket kell megvásárolja. Ilyenek a tüzijátékok, a camerók - amelyek szintén valamilyen pattogós-ropogós hangú kisebbfajta bombák  - és természetesen az udvar és a kinti keresztek díszítéséhez szükséges ágak, virágok. A harmadik gondnok az egy idősebb férfi , aki ismeri az összes szokásokat - ő is volt előbb martomoetik, aztán meg alperesetik- nos ő irányítja és segíti a két fiatalabbat, hogy mindent megfelelően csináljanak. Minden évben összesen 12 -12 fiatalabb gondnokot és 6 moletik-et választanak. Ezek a vezetők már napokkal az ünnepek előtt szépen beöltöznek népviseletbe, majd összeülnek, szervezkednek és intézkednek. Állítólag itt is szokás élő állatot áldozni, de ezt nem annnyira a templomban, mint inkább odakint a hegy aljában levő hármaskeresztnél szokták tenni. A templomban van is egy kis tábla, amelyiken az áll, hogy élő állatot ne áldozzanak a templomban, ha ott éppen imádkozás zajlik.

A templom után  egy családhoz mentünk, ahol már több generáció óta szépen szőnek az asszonyok. Már nagyon vártam, mert eddig talán itt volt a legszebb a népviselet, amit láthattunk. Főként lilás vagy kékes színekben pompázó virágokkal hímzett selyemblúz, hozzá egyenes, hosszú, szőttes szoknya – kicsit hasonlít a csángó katrincához, ezt is lepelszerűen magukra tekerik, majd övvel rögzítik. Néha erre is virágokat hímeznek. De ami a legjobban tetszett, az a kis bolerószerű szőtt és hímzett lepel, a tzute, amit a nők a vállukra borítanak.

Ebben a faluban a férfiak is színes mellényszerű poncsót, jorongo-t viselnek, amire még alul bojtokat is varrnak. Sajnos a férfiak közül kevesen hordták a népviseletet, csak nagyon távolról tudtam néhányat lefényképezni, amikor a kápolnából épp elindultak kifelé.

A családi ház udvarára érve a legmeglepőbb az volt, hogy itt nem igazi szövőszékeken szőnek, hanem ilyen derékra rögzített felszereléssel...

... állnak egy oszloppal szemben...

... vagy térdepelnek egy vékonyka takarón naphosszat.

Az eredmény, viszont bámulatos, akár az egyszerű, hagyományos  szőtteseket...

... akár tzute-ket vagy a színpompás madaras hímzésű terítőket nézzük.

Mint minden egyéb tevékenységnek, így a szövésnek is van saját védőszentje, s ez nem más, mint a Ixchel, a Hold Istennője. Régi maja képeken állítólag őt is ilyen derékra rögzített szövőszerkezettel ábrázolták. Andreas megmutatott nekünk egy tzotzil menyasszonyi huipilt is, nagyon tetszett, hogy a hímzéssel együtt hófehér csirketollakat fűztek bele. Ez a jó házasság lényegét jelképezi. A csirkék, tyúkok a mindennapi családi élet részei. Mindig a ház körül vannak, ott szorgoskodnak, kapirgálnak, soha el nem repülnek, annak ellenére, hogy megtehetnék, mert szárnyuk és tollazatuk van... Érdekes hasonlat J

Miután mindent megcsodáltunk, s néhány darabot vásároltunk is, beinvitáltak a konyhába, ahol az egyik asszony kukoricából készített tortillákat sütött nekünk. Kaptunk hozzá többféle salsá-t, nekem a csípős ízlett a legjobban, s jutott is bőven, mert olyan erősre készítették, hogy rajtam kívül senki nem díjazta túlzottan J. De nagyon finom volt a tökmagolaj is, amelyikbe pirított tökmagokat kevertek és a hagyományos fekete paszulymártás is.

 A kukorica az saját termés és csövesen tárolják. Csak amikor fel akarják használni akkor súrolják le a csőről és őrlik lisztté egy kőből készült kézi alkalmatossággal.

A falra kukoricacsövek vannak akasztva, minden színű, ami létezik. A kukorica a maják szent növénye, természetesen Kukoricaisten is létezik. A legenda szerint az istenek három próbálkozás után teremtették meg az embert, előbb próbálták meggyúrni sárból, majd kifaragni fából, de nem jött össze,mert vagy majmok lettek, vagy összetörtek a kialakított szobrok. Aztán a harmadikra kukoricacsővel próbálkoztak, s végre sikerült. A maja elmélet szerint azért létezik olyan sokféle bőrszín a világon, mert a kukoricából is van fehér, vörös, fekete és sárga. Meg azoknak a kombinációi.

A hagyomány szerint különböző színű fák jelezték a világ égtájait. Ezt kukoricacsövekkel  szokták a maják szemléltetni.  A vörös az keletet és a kelő napot jelenti, ugyanakkor a megújulást, a tavaszt, a jövőt, a szellem és az alkotás erejét is szimbolizálja.

 A fekete színt a nyugathoz társítják, ez a naplementét, az éjszakát, a dolgok végét, befejezését is jelenti. Az elhunytak és az elődök mind nyugaton laknak, ezért a sámánok a szertartásokon mindig úgy szoktak felállni, hogy arccal keletnek, a jövő felé nézve, de mögöttük tudják az ősök támogatását nyugatról. A sárga szín a délt jelenti, férfias energiát, erőt, gazdagságot, növekedést és egészséget társítanak hozzá. A fehér az északot és  a nőies jellemvonásokat, az érzelmeket, megérzéseket, kapcsolatokat, házasságot, bölcsességet, ősanyát jelképezi.

Amíg Andreas ezeket el mesélte nekünk, addig  az asszonyok tovább szőttek, mintha már ott sem lettünk volna.  Csak a szoba ajtaja libbent meg  néha-néha. Egy szégyenlős, de mégis kíváncsi  kislány ágaskodott mögötte... vannak dolgok, amik a világon mindenhol egyformán működnek...

Sámánok, gyógyítók, szertartások

Korábban már említettem a tzotzilokat, a hegyvidéki maja őslakosokat. Csaknem háromszázezren vannak, San Cristobal városán kívül a legtöbben San Juan Chamula és Zinacantán községekben élnek. Egész napos útra mentünk ezekbe a községekbe, hogy közelről is betekinthessünk az életvitelükbe. Reggeliben érkeztünk, de vasárnap lévén már nagy volt a nyüzsgés-tolongás a templom előtti főtéren: ez a piacnap. De nemcsak...

San Juan Chamula

Ha néhány szóban kellene jellemezni a tzotzilokat, akkor azt mondhatnám, hogy nagyon alacsony, inas, igencsak cserzett, sötét bőrű, kökényfekete hajú emberek, akiket soha nem látsz mosolyogni. A tzotzilok önmagukat denevér-embereknek hívják, állítólag ezt jelenti régi majául a nevük, de maga a tzotz szó gyapjút jelent és ezt könnyű volt megjegyezni, mert itt a nők csergeszerű szőrös fekete gyapjúszoknyába, a férfiak, pedig, télen fekete, nyáron fehér csergemellénybe öltöztek: ez a népviseletük.

Nagyon ragaszkodnak a hagyományaikhoz - ez segítette őket eddig is a fennmaradásban és a túlélésben – ezért a közösségből mindenkit szigorúan kizárnak, aki nem tartja be a szabályokat, nem végzi a közösség által rá rótt feladatokat. Sőt, az idegenből jötteket, akik nem az ők vallásukat gyakorolják, egyáltalán nem engedik letelepedni a faluban.

 A szomszéd falvakban lakók nem szívesen keverednek velük, úgy tartják, hogy durvák, ápolatlanok, koszosak és furcsák, de az is lehet, hogy épp a távolságtartás meg a zárkózottság miatt alakult ki róluk ez a kép, ki tudja. Kívülről mindig másképp látszanak a dolgok...

Hagyományokról szólva - sajnos ma már csak nagyon ritkán lehet látni a szép, fából épített házaikat, többnyire betonházban laknak. Egy ilyen ház már gyakorlatilag műemlék.

A turistákat barátságtalanul nézik, elviselik, de nyilvánvalóan nem szeretik őket sem. Még a vásárban sem igyekeznek senkinek a kedvében járni, itt nincs meg az a szokásos játékos alkudozás, pedig úgy a zöldségpiacon, mint a kézműveseknél sok szépet láttunk...

 Fiatal idegenvezetőnk, Andreas gyorsan és rutinosan ismertette a játékszabályokat: itt ebben a faluban nem szeretik, ha fényképezed az embereket. Megkérheted őket, de a legtöbbször visszautasítanak, gyorsan hátat fordítanak. Ritkábban pénzt kérnek. 1o-2o pesost. Próbáljunk őket távolról fényképezni, ha mindenképpen akarjuk, abba nem szoktak belekötni...

 A templomban tilos fényképezni és filmezni, erre nagyon vigyázzunk, mert meglincselhetnek, kitoloncolhatnak mindannyiunkat a faluból, a gépet, pedig elveszik. Ugyanez a szabály a szentek kápolnáiban is, ott sem szabad fényképezni. Meg a szabadtéri szertartásokon és a templomot körülvevő nagy téren sem, ha éppen valami szertartás folyik. Csak a kőkerítésen kívülről...

A sok szabály hallatán feltettük a kérdést: ha ők ezt ilyen szigorúan elvárják, akkor egyáltalán miért engedik be a turistákat a faluba? ... Nos, ez egy kompromisszum. Pénzért. Az idegenforgalom fellendítése segíti az üzleteket, vendéglőket, kézműveseket, faragóembereket, szövőnőket, hogy könnyebben eladhassák a termékeiket...

A belépők, az adományok – minden látogatás alkalmával felhívták figyelmünket, hogy ezek az emberek ebből élnek - próbáljunk adományozni, mert ez segíti őket, hogy megtarthassák identitásukat, ősi szokásaikat. Az itteni őslakosok nagyon szegények, általában mezőgazdaságból és állattartásból éltek, de az idők folyamán földjeiket nagyon nehezen tudták megtartani, a központi törvények egyáltalán nem támogatták őket.

 1994-ben a zapatista mozgalom segítette a tzotzilokat – mint ahogy a szomszédos rokon népet, a tzeltalokat is -  ahhoz, hogy a családok megkapják a maguk kis parcelláját, amit néha családon belül, de többnyire közösen művelnek. Azért ez nem egy híres termővidék itt 2ooo m felett, keményen kell dolgozni a megélhetésért.

Azóta is a helyi férfiak által választott önkormányzat vezeti a közösséget (ugyanis a nőknek nincs szavazati joga, itt csak a férfiak választhatnak), az állami hadsereg és rendőrség kivonult a környékről, helyét szükség esetén a zapatista hadsereg, az EZLN vette át. De az önkormányzat nemcsak az adminisztrációban létezik, van egy jogi önkormányzati fórumuk is, a nagy tiszteletnek örvendő békebíró, aki peres és vitás kérdésekben helyben dönt ( kivéve a gyilkosságokat, vagy államközi bűncselekményeket, mert ezeket át szokták adni a szövetségi hivataloknak) és van még egy vallási önkormányzati formájuk is, az egy évig tartó gondnokság. Ez utóbbinak a lényege az, hogy minden család feje egy évig gondoz egy - valamelyik szentnek ajánlott –kápolna-templomocskát. A vallási vezetőket lídereknek nevezik és a mindenkori líder tiszteletére szobrot is emeltek a központban.

Meglátogattunk a 86 kápolna-templomból egyet, a San Pedronak ajánlottat. Egy teljesen hétköznapi családi házban volt berendezve, a líder az utcán fogadott, kezet fogott velünk és betessékelt a sötét, alacsony, kb 6o-65 m²-es szobába, ott leültetett és lelkesen mesélni kezdett. Egy férfi életében – de a családjáéban is - ez a legfontosabb év. És ha becsülettel végzi a dolgát, akkor a közösségben sokkal nagyobb tisztelet és megbecsülés övezi utána. Egyébként ez az egyetlen fizetség, de ez mindenért kárpótol. Előre be van jegyezve, hogy ki melyik évben kerül sorra a gondnokságban, s erre készülnek is, néha évtizedeken keresztül, hogy méltó módon helytálljanak. Sokszor még a kis vagyonkájukat is rááldozzák a feladatra. Általában december végén fejezi be a munkáját egy ilyen gondnok, ilyenkor adja át – ünnepélyes keretek közt - a tisztséget a következőnek. Ez utóbbi, pedig beköltözik a kis templomba, vagy annak közvetlen szomszédságába a családjával együtt.

 A legfontosabb feladatok közé tartozik a napi háromszori imádkozás. Karácsony táján voltunk, ilyenkor négy imádkozást végeztek minden nap. Az ő dolguk közvetíteni a szentek felé a közösség óhaját, megosztani vele a gondokat, kérni a segítségét a megoldáshoz. Ezt felajánlásokkal is megerősítik - igazolta a rengeteg kis agyagállatka az oltár előtti asztalon, mellette nagyobb tál állt a pénzadományoknak. Gyantás füstölővel űzik el a rossz szellemeket, rengeteg gyertyát gyújtanak, ezek a hely megtisztításában nagy szerepet játszanak. De a belső tisztítás is része a szertartásnak, ehhez kétféle folyadékot használtak: egyik a pox ( ők poss-nak mondják), ami egy viszonylag átlátszó, elég erős cukornádpálinka, s ebből mi is ittunk egy kicsit – nem kötelező meginni, de kötelező elfogadni, nem értettem pontosan az okát, hogy miért. Valószínű, hogy ez a fáradt úriember sem utasította vissza...

A másik belső tisztítószer az a kóla! Bármennyire is hihetetlen, a kóla része minden egyházi szertartásnak és mindenütt látni egy-egy üveggel. Eredetileg egy bizonyos növénykeverékből készített chicha nevű teaféle volt a szent ital, amelynek az elkészítése meglehetősen macerás lehetett - előáztatás, kifőzés, szűrögetés – és mivel állítólag nagyon-nagyon hasonlított az íze a kóláéra, ezért simán kiváltották azzal. Így aztán a multik sem állnak vesztésre a faluban J. Az alábbi képen a háttérben egy pox- és kólaárus üldögél ( a képre kattintva, kinagyítva kicsit jobban látható – sajnos nem nagyon mertem pontosan azt fényképezni, amit akartam)...

Aztán a következő feladat a kápolna takarítása és díszítése. Nem akárhogyan: minden 2o napban egyszer valamilyen zöld ágakból fonatokat kell készíteni, ezzel körberakják az egész helységet. Aztán ötnaponta ki kell cserélni a földre vastagon leszórt fenyőtüskéket, mert öt nap után már nem friss az illata. Amúgy ezek a növények azért fontos részei minden szertartásnak, mert a régmúlt időkre emlékeztetik őket, amikor még kint a természetben áldoztak az isteneknek és ott tartották a megtisztulási rituáléikat. Még  volt ott egy valamilyen lecsüngő fajta pálmavirág is, amivel gyakorlatilag kettéválasztották a helyiséget. A mögötte levő hátsó rész a szentély, oda mi nem jártunk be, ott szokott ő és a felesége imádkozni. Ezeket a pálmavirágokat évente négyszer ki kell cserélni. Ez mind munkába és pénzbe kerül...

Innen az utunk újra a templom irányába vezetett, remélve, hogy alábbhagyott az udvaron a tolongás és mi is bejuthatunk végre. Itt tudtuk meg, hogy kicsit még várakozni kell, mert már a második lídercserélő szertartás folyik és nemsokára vége lesz.

A szertartás egészét nem láthattuk, csak annyit, hogy a régi és az új líder, valamint az egész családjuk,  de a régi líderek is fel vannak öltözve szép fehér ingbe, rajtuk van a lídernek járó szalagos kalap, kezükben botok, s egymással szembe két sorba álltak. A közre zárt területen az új líder pártfogói egy- egy bútordarabbal a vállukon körbe-körbe táncoltak, a résztvevők gyakran kortyoltak a kólából, s a pox-ból, na meg állandóan égették a gyantás füstölőket.

Az asszonyok a csoporton kívül szorosan egymás mögött állva, s egy-egy óriási, fehér színű kardvirágból álló köteget ölelve, jobbra-balra imbolyogva, körbetáncolták a férfiak csoportját. Közben állandóan valami zümmögős, de ritmusos dalt zsongtak, mintha kicsit el lennének bódulva. Ezáltal a bútorokat is megtisztították és felszentelték. Aztán végre lassan felszabadult a tér, a résztvevők a szentelt bútorokkal együtt felzsúfolódtak a kamionokba, majd elvonultak...

Mögöttük kiürült a tér, de a földön heverő szemét jelezte, hogy nemrég itt nagy tömegek voltak...

A templom neve San Juan Bautista, vagyis Keresztelő Szt János és kívülről pont olyan, mint akármelyik katolikus templom, talán csak annyi a különbség, hogy a kereszt végei gömbölyítettek – ez a maja kereszt, amelyik az élet fáját jelképezi.

Beléptünk a templomba és kicsit meglepődtünk: végig az egész padlózat vastagon be van szórva fenyőtűvel és sehol semmi pad, vagy szék. Eléggé sötét van, meg erősen érzik a füstölőgyanta szaga, kell egy kis idő, míg megszokod. Körbe-körbe az óriási terem fala mentén fel vannak sorakoztatva a szentek szobrai – legalább húsz-harminc – előttük egy-egy asztalon gyertyák. Néhol rengeteg sok a gyertya. Attól függően, hogy mennyire népszerű a helyiek között az illető szent. A szobrok nyakában tükör lógott, ha beszéltek hozzá, akkor úgy nézett ki, hogy a szent szívébe zárta a vele beszélőt. Na meg a tükör amúgy is távol tartja a gonoszt. Imitt-amott hangosan beszélgettek az emberek egy-egy szenttel, de ez nem imádság formájában ment, hanem csak egyszerűen elmondták neki a gondjukat, s kérték, hogy segítsen. Majd a végén színes szalagokat kötöttek rá, hogy emlékeztessék a megoldanivaló problémára. Oldalt, a többi szent között volt Jézus szobra is, míg a főhelyen, az  oltár felett Keresztelő Szent János szobra állt. Mellette színes festett állatfigurák, jaguár, oroszlán, talán madarak is, de már nem emlékszem erre pontosan. Arra viszont igen, hogy az oltár alatt is tele volt üvegekkel, s a legtöbb üres volt.

A terem padlóján is többen ültek, főleg asszonyok, egyesek mellett gyerekek is. Ők a gyógyító aszonyok, a curandero-k. Körberakták magukat égő gyertyákkal, vigyázni kellett nehogy véletlenül rájuk lépj. Ha valakinek problémája, betegsége volt, vagy esetleg rontás ült rajta, akkor ezek az asszonyok kellett megkezeljék. Ez pedig úgy ment, hogy a család elvitte a beteget a gyógyítóhoz, aki a pulzusából megállapította, hogy milyen jellegű betegsége van. Annak megfelelően írt egy bevásárlási listát, amin különböző méretű és színű gyertyák, pox, kólák, tojás, kakas vagy tyúk szerepelt. A család beszerezte ezeket és másnap odahozta a beteg asszonnyal együtt a gyógyítóhoz. A tyúkkal többször végigpásztázták a beteg testét előlről- hátulról, s közben valamit mondikoltak. Ezáltal a betegség át kellett vonuljon az áldozati tyúkba. Miután ez megtörtént, akkor feláldozták a tyúkot úgy, hogy ott helyben kicsavarták és eltörték a nyakát, közben mindannyian – a család is - itták a pox-ot és a kólát, illetve fröcsköltek az üvegekből az égő gyertyákra. Más betegségekre tojást használtak, s majd eltörték azt.

Később - miután kissé szédülten kijöttünk a templomból- egyet még kerültünk a piacon. Hát az egyik soron néhány érdekes bódéra találtunk...

Aztán kisétáltunk a falu végére, hogy megnézzük a romokban álló, XVI. századi San Sebastian templomot és a mellette lévő különös temetőt.

A temetkezés is része a maja hagyományoknak, a halál nem végleges, hanem egy lépés a további - másik világbeli- élet felé. Amikor valakit eltemetnek, akkor tesznek mellé használati tárgyakat, személyes dolgokat, de felajánlásokat is az isteneknek, hogy odaát ne legyen semmiben hiánya. Minden sírhantot maja kereszttel látnak el, melynek a színe mutatja az elhunyt korát, a kisgyerekeknek fehér keresztet állítanak, a fiataloknak kéket, felnőtt embereknek feketét. Csak a nagyon öregeknek tesznek szürke színűt . Itt mondtak egy érdekességet is: a közösségben nincs születési regiszter, s a születésnapokat sem ünneplik. Ezért a fejfákon csak egy évszám van - az elhalálozásé -mert nem lehet pontosan tudni, hogy ki mikor született.

Az út túloldalán idős asszony ült a földön és kézi szövögéppel szövögetett.

Hihetetlen ügyességgel cserélgette a színes fonalakat, hangosan beszélgetett hozzánk, kacarászott... néztem hosszú ősz haját -  a hagyomány szerint  a nők soha le nem vágathatják a hajukat - s gondolkoztam, vajon hány éves lehet? Vajon ő tudja mennyi idős? De vajon fontos-e tudni ezt? 

Vajon hány éve szövögeti a szép színes fonalakat...

Chiapas hegyvidéke és San Cristobal de las Casas

Palenque-ből útra kelve egy darabig még a dzsungelben haladtunk. Bámultuk az ablakon át a fejlődést lehetővé tevő erdőirtásokat...

... melyek gyakorlatilag az útépítéssel párhuzamosan folytak. Néha elgondolkodtunk azon, hogy majdnem mindent kézzel, illetve az ehhez elengedhetetlen szerszámmal, a machete-vel irtanak, s mégis milyen rohamos ütemben fogy az erdő... mit szóljunk akkor mi itthon, ahol minden gépesítve megy...

Persze az útépítés azért nem zavarja a forgalmat, mindenki halad ahogy tud.

Még egy órányit sem buszoztunk, máris pihenhettünk. A Misol-Ha nevű vízesés mellett rendeltük meg a reggelinket: omlett sült banánnal, mellé paradicsom és feketebab-mártás - ez utóbbi mindenhez passzol, s ha nem, akkor úgyis jár mellé J ...

... s amíg az elkészült ( egy órácskányit kell általában erre szánni Majaföldön...)...

addig lesétáltunk a vízeséshez.

Negyven méternyi magasból zúdul alá a víztömeg – s mivel esős idők jártak az elmúlt hetekben, hát tényleg óriási erővel zúdult alá, valósággal dübörgött a környék tőle. Be lehetett menni alája, egy kiszögellő szikla és egy barlangüreg megvédett magától a zuhatagtól, de azért mindenképp csuromvizes lettél tőle.

Fürödni is lehetett volna, de ilyen korán reggel nem volt nagy kedvünk, s aztán nem messze innen még egy másik vízesést is meg akartunk nézni. Ez az Agua Azul nevű vízesés volt, hamar odaértünk...és újra lélegzetelállító látvány fogadott.

Ez a legnagyobb trópusi vízesés Mexikóban, mintegy 7 km hosszan kisebb-nagyobb vízesések sora követi egymást a folyó mentén. A „kék víz” megnevezés állítólag szép, napsütéses időben tökéletesen rá, mi sajnos egy esősebb időszak után érkeztünk, ezért inkább volt zöldes és haragos, mint kék.

De a szépségét nem lehet elvitatni, minden lépcsősor megtétele után újabb csodálatos látvány tárult elénk...

Aztán úgy jó egy kilométerrel feljebb szépen kiterült a folyó, kellemesen lehetett benne fürödni is...

... vagy a parton narancsfára mászni...

... vagy csak mászkálni az érdekes gyökereken.

Mindenesetre a vízesés a helyiek egyik legkedveltebb kirándulóhelye, hét végén rengetegen jönnek ide kirándulni.

Csodaszép hely – most ahogy újra nézem a képeket látom, hogy fent igenis kék, majdnem azúrkék volt a víz....

Visszafelé volt időnk megbámulni a szuveníres standokat, a sok-sok színes poncsót, faragványt, ékszert...

... csodaköveket, meteoritokat...

... ebéd gyanánt kipróbálni az állítólag legjobb quesadilla-t ( azért ennél jobbat már ettünk valahol)...

...a frissen préselt narancslevet (ez viszont nagyon nagyon finom volt)...

... és még egy pohárnyi érett, finom gyümölcsöt is utána.

Na és volt alkalmunk lefelé is megcsodálni a szivárványt a zubogók felett, ami a képemen sajnos nem jött át...

... a köveket ölelő-csiszoló kisebb vízeséseket...

... és végül elbúcsúzni a páratlan szépségű tájtól.

Folytattuk az utat a hegyek irányába, egyre magasabbra kapaszkodva a szerpentineken.

Lassan megváltozott a növényzet, már ritkábban láttunk zöldellő kukoricaültetvényt, s azok is egyre meredekebb hegyoldalakat díszítettek...

... az út melletti házak kimondottan szegényesek lettek...

... és az asszonyok is már nem huipilt – a fehér hímzett ingruhát - hanem másfajta, sötét alapon csíkos szoknyás és hímzett blúzos népviseletet hordtak.

Délutánra érkeztünk a 22oo m magasan fekvő  San Cristobal de las Casas városába. Fáztunk is rendesen a déli strandolás után – itt alig 1o-12 fok lehetett a hőmérséklet- ideje volt felvenni a vastag ruhákat.

 Mintegy 1oo.ooo lakossal rendelkező város, valaha ez volt a Chiapas tartomány fővárosa, de kulturális és turisztikai szempontból ma is fontos központ. Calderon elnök néhány évvel ezelőtt a legcsodálatosabb falunak „ Pueblo Mágico”-nak nevezte és erre a helyiek azóta is nagyon büszkék. Azért a helyiek maguk között Jovel –nek nevezik a várost, ez a tzotzil-maja neve – azt jelenti, hogy „hely a felhők között” -  és amikor kimondják az valahogy úgy hangzik a fülednek, mint angolul az ékszer megnevezése, a juwel szó.

Nem véletlen, hogy nekünk így tűnt, annyira kedves és barátságos volt a város a színes földszintes házacskáival....

...kovácsoltvassal díszített ablakaival...

... tiszta és gondozott, XVI. században épített főterével...

... óriási karácsonyfájával.

A várost is, de főképp a környékét elég nagy százalékban tzotzil és tzeltal csoportbéli maja indiánok lakják, akik kézműves termékeikkel mindennap bejönnek a városba...

... és a Santo Domingo templom melletti piacon...

... vagy a hosszú, zsúfolt sétálóutcán próbálják azt eladni.

Ha nem sikerül, akkor fáradtan, elcsigázva lehuppannak a főtér templomának,...

... a katedrálisnak a lépcsőjére, majd rövid pihenő után folytatják útjukat.

 A városban kedvenc vendéglőnk is lett, méghozzá a zapatista mozgalom törzshelye. Első este itt vacsoráztunk – már akkor megérintett a hely hangulata – utána meg nem is volt már kérdéses, hogy hol szeretnénk valamit enni.

San Cristobal de las Casas a zapatista mozgalom székhelye. A gerillamozgalom – Marcos alparancsnok vezetésével -  1993 szilveszterén robbantotta ki a fegyveres felkelését a hadsereggel és az állami intézményekkel szemben, az elnyomás alatt élő őslakos indiánok jogaiért. Nevüket egy 1oo évvel korábban élt emberjogi harcostól, Emiliano Zapatatól kölcsönözték, aki annak idején szintén az indiánok jogaiért és földjéért harcolt. A zapatisták elsőként San Cristobalt foglalták el 1994 január 1-én, s gyakorlatilag azóta is ellenőrzés alatt tartják. Autonóm önkormányzatok vezetik a környékbeli helységeket, az állami hadsereg és az állami rendőrség nincs jelen, de ezt helyettesíti a zapatista hadsereg, az EZLN ( Ejercito Zapatista de Liberacion Nacional).

 Az önkormányzatok ténylegesen működnek, érdekes rendszerük van, nyílt gyűléseken döntenek a közösséget érintő kérdésekben és ott választják meg helyben a képviselőiket, akiknek egyetlen feladatuk van, a döntést továbbjuttatni a küldöttek tanácsában. A gyűléseken bárki részt vehet és minden szavazat egyenrangú. Alapelv, hogy a képviselőket nem választják hosszabb időre, mert akkor megrontja őket a politika!  Ilyen módon az elmúlt 2o év alatt ezeken a gyűléseken beszélték meg az olyan gondokat, mint közösség mezőgazdasági munkája, élelemellátása – itt kell megjegyezni, hogy a helyiek közösen művelik földecskéiket, mert így jobb eredményt érnek el.

A döntések olyan területekre is vonatkoznak, mint az oktatás, turizmus, egészségügy, igazságügy. Ez utóbbi azért is érdekes, mert kizárólag csak a gyilkosságok esetében kerülnek állami törvényszék elé az ügyek, amúgy a helyi békebírók hivatottak dönteni a peres ügyekről, törvényszegésekről és a törvényszegők sorsáról. A közösségeknek van saját fogdája is, de az elítélteket inkább közmunka végzésére utasítják.

 Tényként említették, hogy az utóbbi években a közbiztonság lényegesen javult Chiapas tartományban és ehhez nem is kívántunk egyebet hozzáfűzni – mi is úgy éreztük, hogy biztonságban járkálhatunk és végig nagyon jól éreztük magunkat ezen a környéken.