Peru, Chauchilla

Múmiák a sivatagban

Nazcától alig órányi járásra egy nagyon érdekes (és ugyanakkor hátborzongató) helyre utaztunk, a Chauchilla temetőbe, ahol az eredeti sírokban ősi, Nazca-kori múmiákat láthattunk.

Ezeket a sírokat valamikor az i.sz. 2oo-as évtől az 1ooo-es év körülig készítették és az az érdekessége, hogy a múmiák nagyon jó állapotban vannak, mert a sóban-nitrátokban gazdag homok és a száraz éghajlat csaknem tökéletesen megtartotta őket az eredeti formájukban.

 Persze az is fontos, hogy az eltemetett testeket gondosan felöltöztették - legtöbbször szépen hímzett vászonruhákba – majd egy festett gyantaburkolatot húztak rájuk.

A gyantaburok távol tartotta a káros baktériumokat, így a testek egyenletesen kiszáradtak, anélkül, hogy a bennük levő szerves anyag bomlásnak indult volna.

Miután kiásták és felszínre hozták - a levegő hatására - természetesen tönkrement a múmiák bőre és teljesen kifehéredett a csontjuk. A múmiák eredetileg is ilyen embriópozícióban voltak eltemetve, mint ahogy most láthatjuk őket, melléjük, pedig  különböző edényeket, pénzt, értéktárgyakat, néha szerszámokat, ételt és italt tettek, hogy majd odaát se kelljen semmiben szűkölködjenek.

Chauchilla szomorú története az, hogy az elmúlt századok és a nagy szegénység rengeteg sírrablót produkált, akik kiásták, feldúlták a sírok legtöbbjét, levagdosták a testekről drága textíliákat – mert ezeket a gazdag külföldi műgyűjtőknek könnyen lehetett adni – majd a maradványokat ott hagyták a sivatagban, hadd végezze be a nap és a szél az elkezdett rombolást.

 A textíliák – úgy a ruhaneműk, mint az övek, tarisznyák, övtáskák, kokaleveles zacskók - gyapjúból és pamutból készültek, s a rajtuk levő minta alapján meg lehetett állapítani, hogy ki volt gazdagabb és ki szegényebb. A sok sírrablás eredményeképp ma is rengeteg csont és textilmaradványt lehet csak úgy, szabadon találni az egész temető területén.

Most már eléggé vigyáznak a még megmaradt sírokra, mert 1997 óta törvényesen is védett régészeti lelőhely lett Chauchilla és most már nagy pénzbüntetéssel sújtják a rongálókat. Azóta rekonstruálták a jelenleg látható 12 darab sírt is, elhelyezve bennük az eredeti kegytárgyakat, kerámiákat, textilburkolatokat, magvakat, épp úgy, ahogy annak idején voltak.

A feltárt sírokban az eredeti falazat látható, de ehhez az utóbbi időben egy magasításszerű védőfalat is húztak, hogy a homok ne fújja be a nyitott sírokat, majd az egészet befedték egy fából eszkabált ácsolattal.

A legérdekesebb az volt, hogy a múmiák haja az elhantolás után is egyre nőtt, így egyik-másiknak végül több méteres rasztás haja lett, amit így utólag köréjük tekertek.

Tiszta szerencse, hogy időközben alácsusszant a nap, s mi teljes sötétedés előtt azért szerettünk volna kijutni ezen vidámnak egyáltalán nem nevezhető temetőből...másképp a helyi vezetőnk még órákig tudta volna lelkesen mutogatni a hófehér csontmaradványokat...

Innen egy kerámiamühelybe vittek bennünket, hogy ízelítőt kapjunk a híres Nazca-edények gyártásáról és mintáiról. Az edények készítése nagyjából ugyanolyan, mint nálunk, kézzel alakítják a formát, míg lábbal hajtják a korongot. Nagyon szép főzőedényeket, tányérokat és érdekes vizeskorsókat formáznak, egy ilyen díszes korsót láttunk Nazca központjában is.

 Az edények mellett gyártottak egyéb tárgyakat is, állatfigurákat, okarina-sípokat, rövid, éles hangú kürtöket és rengeteg más ajándéktárgyat.

Ami nagyon tetszett, az a kerámia festése és színvilága volt. A barna minden árnyalata fellelhető rajtuk, tökéletes harmóniában és gondos kontűrözéssel megrajzolva, majd finom, állítólag kisbabák hajából készített, ecsettel festve-díszítve.

A kerámiatárgyakon megjelenített alakzatok is hagyományos figurák – pont olyanok állítólag, mint amilyeneket az épen maradt sírokból meg tudtak menteni -  kezdve a puma, kondor, pók, kígyó, egyéb állatfigura- rajzolatoktól egészen a kokalevelekig, kukoricáig és legendabeli lényekig minden fellelhető rajtuk.

Ezután vacsorázni vittek, pachamancát kaptunk chicha moradaval J. A pachamanca az egy hagyományos eledel, amelyet ünnepekkor, vagy vedégek tiszteletére készítenek. Elég hosszadalmas, amíg összeállítják, ezért csak olyankor készítik, amikor nagy adagokat főznek: előbb tüzet raknak egy gödörbe, majd szépen körberakják ezt kövekkel, hogy ezek átforrósodjanak, de úgy rakják, hogy középen maradjon hely az ételnek. Ide bepakolnak aztán minden jót, főleg húsféléket agyagedényben, vagy banánlevelekbe bugyolálva. A hús az lehet bármilyen, nekünk csirke, sertés és bárány volt készítve, de lehet halat, birkát, vagy tengerimalacot ( ez itt hagyományos étel és nagyon szeretik a helyiek) is tenni bele.

Aztán a húsos fazakak mellé rakják a körítésnek szánt krumpliféléket, édesburgonyát, lima babot, kukoricát, chilit, tamale-t. Ez a tamale kukoricalisztből, vagy vegyesen búza- és kukoricalisztből készül. Fűszerekkel, pirított magvakkal ízesítik a lisztet, majd sok vajjal és kevés folyadékkal kavarnak egy tésztaféleséget, amit aztán egy banánlevélre kanalaznak. Ebbe tölteléknek kerülhet hús, sajt, vagy akár valami lecsóféle, majd összecsomagolják és a forró gőzben megpárolják. Ha jól ízesítették, akkor nagyon-nagyon finom.  Itt a képen láthatók a tamale-csomagocskák a krumpli között.

Szóval, miután mindent beraktak a forró kövek közé, azután az egészet betakarják földdel és így lefojtva fövögetnek az ételek több órán át. Amikor kész van, akkor gondosan ellapátolják a földet, kiszedegetik az edényeket, a csomagolt húsokat és a tamale-t, a mellettük finomra sült körítést és tálalják.

A pachamanca az két szóból áll össze, a pacha azt jelenti, hogy föld, a manca, pedig azt, hogy   agyagedény. A mi pachamanca-vacsoránk mellé nagyon finom italt, chicha morada-t adtak. Ez annyira finom volt, hogy alig győztük egy nagy fazékból újratölteni a kancsóinkat. Ezt az illatos üdítőt úgy készítik, hogy a fekete kukoricát szekfűszeggel, fahéjjal, ananásszal és némi cukorral (régebben banánnal) együtt megfőzik, majd átszűrik és lehűtik. Van ahol lime levet csavarnak bele, de anélkül is szenzációs! Erről képet sajnos nem készítettem, de pont úgy néz ki, mint egy jóféle áfonya- vagy feketeribizliszörp.

Másnap reggel korán indultunk, mert nagyon hosszú, 10-12 órányi út állt előttünk. A pánamerikai autópályán haladtunk délre, Arequipa irányába. A végeláthatatlanul hosszú úton jóformán semmit sem láttunk, de ez a semmi egyenesen lenyűgözött. Erre tényleg illene a szürke ötven árnyalata kifejezés. Hol olyan kis kráterek, dombocskák jelentek meg, hogy egyből földönkívülinek képzeltük magunkat...

... hol olyan sivatagos volt a táj, hogy hónak nézted a vakítóan fehér homokot...

.. hol egy nedvesebb folyómeder közelsége varázsolta üdévé és csaknem zölddé a kavicsos domboldalt...

... hol a felszálló köd változtatta kísértetiessé a vidéket.

A pánamerikai út a világ leghosszabb autóútja, összesen 48ooo km hosszúságú és összeköti Észak-Amerikát, Közép-Amerikát és Dél-Amerikát.  

Perut teljes hosszában keresztülszeli észak – dél irányban, több, mint 41oo km-es szakaszon, legtöbb helyen a Csendes-óceán partvonalát hűségesen követve.

Nem mostanában épült, a terv már 1923-ban létezett, a legtöbb szakaszt az 50-es és 60-as években építették ki, de itt Peruban már a 3o-as években elkészült ez az autópálya. Útközben azért elég sok helyen láttunk építkezést – valószínű, hogy állandóan javítják, korszerűsítik a meglévő utat.

Nem csodálom, hogy van mit dolgozni rajta, néhol olyannak tűnik az egész hegyoldal, mintha most rögtön be akarna suvadni a tengerbe...

... s ez így megy hosszú kilométereken keresztül.

 Amilyen hihetetlen látványt nyújtott a kopár hegyvidék baloldalt, épp annyira szép volt a csipkés-sziklás tengerpart a másik oldalon...

...mogorván ellenszegülve a csapkodó hullámoknak.

Egy nagyobbacska, csaknem teljesen kiszáradt folyómeder mellett haladtunk egy darabig...

... majd a meder egyre zöldebb lett és átalakult egy szép oázissá. Azok a folyók, amelyikek elérik a tengert, mind az Andok forrásaiból táplálkoznak, mert ebben az évszakban nem nagyon esik az eső.

Ezek a jobban termő földek idevonzzák a kopárabb vidékek lakóit, így nem ritkaság, hogy az idevándorlók egész új falvakat építenek egy-egy zöldebb meder mentén.

Néha felkúsznak a telkek egész magasan a hegyoldalba, lentről olyan, mintha egymásra építették volna a színes házacskákat.

A földeket rendszerint gondosan öntözik, csatornákba vezetett folyóvíz segítségével...

... és úgy néz ki, hogy nem hiába, mert ilyen gazdag pityókatermést még Csíkban is ritkán lehet látni J.

Aztán letértünk az autópályáról, a szárazföld felé vettük az utat - egyre távolodva a tengertől - s megint valami újfajta kopársággal találkoztunk...

... majd mögöttük megpillantottuk a havas csúcsokat: oda igyekeztünk.