Peru, Ballestas szigetek

Madarak, fókák, pingvinek

Paracas városától mintegy 20 percnyi út motorcsónakkal a Ballestas szigetek. Csak délelőttönként engedik ide a turistákat – naponta mintegy 2-3 órára – hogy a sziget élővilágát ne zavarhassa a motorcsónakok zaja. A csónakokból sehol sem szabad kiszállni, szépen körbe fogjuk kerülni a szigeteket és elég közel leszünk a parthoz, hogy láthassuk az állatokat. A mentőmellény viselése kötelező, a csuklya vagy kalap viselése nagyon ajánlott...

Na jó, ez a sok szabály egy kicsit kételyekkel tölt el, vajon mit is fogunk látni egy ködös, nyirkos hideg reggelen, egy 50-60 km-es sebességgel száguldó csónakból. De ha már itt vagyunk, legalább örvendjünk annak, ami megadatott: ha kicsit szelesebb vagy viharos az idő, akkor el sem indulnak a csónakok, azokon a napokon ücsöröghetsz egész nap a parton, mert egyáltalán nincs sziget-túra.

Elég unalmasnak ígérkezett az út, ahogy a kikötőt elhagytuk, s száguldoztunk a szürke semmibe, mindössze a baloldali parton csodálhattuk az iparosodás csalhatatlan jeleit: itt a part mentén jelentős olajkitermelőhelyek is találhatók.

A felcsapódó meg lecsapódó hideg-sós víz íze lassan már megszokottá válik, a hűvös padokon mocorogva utazunk tovább. Unaloműzőként sikerül néha lencsevégre kapni az éppen halászó madarakat,...

... amikor valami felvillan: baloldalt, a kopár dombok tövében megjelennek az első pelikánkolóniák.

Lassan megnyugszunk, mégsem hiába fagyoskodunk J. A szürke pelikánok, pedig gyönyörűszépek – igaz, itt perui pelikánnak hívják őket. Aztán megtudtuk azt is, hogy Chilében ezek a chilei pelikánok.

De ez minket már nem zavar, annyira szimpatikusak, hogy kénytelenek vagyunk néhány száz tökéletesen egyforma képet készíteni róluk – hátha ezzel maradunk, mert ennyi volt a napi látnivaló.

Elmaradnak a pelikános partok is, visszatérnek a kopár, vörös homokkal borított dombok. Azért ez sem akármilyen táj, egyre jobban lenyűgöz. Talán a pusztaság mértéke az, ami már-már hihetetlen: tényleg egyetlen fűszál sem terem ezeken a dombokon. Egyébként Paracas nevének jelentése homok-szél, ami tökéletesen illik is viselőjéhez.

S amíg bambán bámultuk a domboldalt, egyszer csak ott volt! Az 595 láb ( kb 2oo m) magas Kandeláber, vagy másképpen a Gyertyatartó nevű geogliph rajza.

 A keletkezésének idejét i.e. 2oo körülire teszik, a környéken talált cserepek vizsgálatának eredményeképpen, de igaziból csak találgatják a korát, célját, jelentését, s nagyjából mindenki arra tippel, ami számára kedvesebb, vagy hihetőbb... lehet, hogy a tengeren hajózók számára szolgál irányjelzőként ( állítólag pontosan Nasca irányába mutat), mások a szabadkőművesek jelképét látják benne, ufóknak készült „jelzőtábla” is lehetne, de akár egyszerűen egy hallucinogén növény, a San Pedro kaktusz rajza is lehet, jelezve a tenger felől érkező matrózoknak, hogy közel a kikötő és a bódulat ideje J.

Mégis a legvalószínűbbnek azt a magyarázatot tartják, hogy Viracocha istennek a háromágú villáját jelenti, ugyanis a Viracocha féle teremtési legendát egész Dél-Amerikában  tisztelik és magukénak tartják  az őslakosok.

 Eszerint a legenda szerint a világot a leghatalmasabb isten, Viracocha teremtette, az inkák uralkodója, pedig a Napisten, Inti fia volt. Inti négy gyermeke alapította Cusco városát, az inkák központját, itt emelkedett a Napisten temploma, az Inti Cancha is, ahol valaha minden arannyal és ezüsttel volt bevonva: az arany a Nap vejtékét, az ezüst a Hold könnyeit jelképezte. Na akkor itt készítettünk egy csoportképet is, mert bármit is jelentsen ez a rajz, azért nem mindennapi háttér...

A domboldalra vetített rajzolatot ugyanúgy készítették, mint a Nasca-vonalakat: a sziklás felszínről a rajzolat mentén minden követ, apró kavicsot eltávolítottak, oldalra kapartak mintegy 10-30 cm mélységig ( ez rajzolatonként változó) és így látni lehet az alatta lévő világosabb földrétegeket. Az, hogy ennyi idő után is megmaradtak, az annak köszönhető, hogy a kevés csapadék, de sok sós pára és erős napsütés hatására a felületükön egy erős, cementszerű  kéreg képződött. Legalábbis így értettem.

És akkor a vörös homokos dombokat magunk mögött hagyva, a távoli ködből kibontakozva fel is bukkantak az érdekes alakú Ballestas szigetek.

A szigetcsoport mintegy 22 szigetből, vagy épp csak kibukkanó sziklaszigetecskéből áll, s sziklás felszínén nyoma sincs növényzetnek, de már messziről lehet látni a hihetetlen sok madarat, amelyek itt pihennek két halászat között.

A szigetek különlegesen gazdag állatvilága annak köszönhető, hogy épp erre vonul a déli sarkok felől induló Humboldt-áramlat, amely egyrészt nagyon hideg, másrészt igen alacsony sótartalmú és telis tele van szardíniával, makrélával, egyéb halakkal, ezért ennek mentén a szigeteken és partokon nagyon gazdak élőterek alakulnak ki.

Milliónyi guanószula és guanókormorán fészkel a sziklás partokon, ürülékük szaga keményen próbára teszi a tengeribetegségtől amúgy is legyengült gyomrunkat, de a látvány az hihetetlen, néha úgy érzed magad, mint egy Hitchcock-filben.

Nézelődünk, csodálkozunk, több-kevesebb sikerrel próbáljuk felismerni, hogy melyik milyen madár lehet. Alig láthatók a sziklafalban  szerényen megbúvó pelikánok...

...de egyből észrevehetők a tollaikat szélben szárítgató kormoránok (mert nekik a  tollazatuk nem egészen vízhatlan, így minden merülés után muszáj a szélben egy kicsit szárítkozzanak)...

... és a tollászkodó szulák.

Nem győzünk betelni a táj szépségével, a sziklák vöröslő színeivel, a soklábú, tengermosta szirtek látványával...

... most már bizton állíthatjuk, hogy ez az út nagyon megérte.

De még ezután jött a java: igaz, hogy csak távolról, s igaz, hogy csak kettőt, de azért láttuk az aranyos kis Humboldt-pingvineket is, felfelé kacsáztak a hegyoldalon. Ezekből mindössze 12ooo van az egész világon, hát örvendjünk, hogy ezt a kettőt is láttuk. Egyébként ezek a pingvinek állítólag visszavonultabban élnek, nem annyira mutogatják magukat, mint a madarak, vagy a fókák.

Majd láttunk valami sárgalábú madarakat, állítólag azok is ritkák és védettek, de a nevüket már nem tudtam megjegyezni...

... láttunk sziklákon napozó élénkvörös rákocskákat ...

... és láttuk a régi guanótelep maradványait, ahol annak idején évente egyszer éhbérért lapátolták a napszámosok az exportra szánt, méternyi vastagon lerakódott trágyát. Szívták egész nap ezt az átható szagot, s közben még a fejükre is hullt az ürülékből. 

Ma már nem gyűjtik – legalábbis a természetvédelmi területeken nem – hogy ne zavarják az állatok habitusát. De az állványok és a hajóbeállóként kialakított ácsolat még két szigetecskén is áll, s persze madarak hada pihen rajta.

Aztán a kanyar után megpillantottuk a fókákat is.

Egy egészen nagy család szunyókált egymás hegyén-hátán szemmel látható megértésben, s nem messze tőlük a legkisebb ivadék hátraszegte fejecskéjét, úgy próbálgatta, köszörülte a hangját.

A tengerből , pedig mindegyre újabb egyedek bukkantak elő, s a sziklákon vidáman végiglepcsegve csatlakoztak a napozó kupachoz.

Lassan bevallottuk önmagunknak is, hogy ez az út sokkal szebb lett, mint ahogy a reggeli ködben ígérkezett...

...csodálatos tájakon jártunk, fantasztikus élmény volt látni a fókákat, pingvineket, madarakat...

... és tényleg nagy kár lett volna kihagyni ezt az élményt!