Cenoték és falvak Mérida környékén

Ik Kil

Láttunk már korábban is néhány kisebb-nagyobb cenotét, volt közöttük mélyebb és sekélyebb, nyitott, vagy részben boltozattal takart, de olyan szépet, mint az Ik Kil bizony nem láttunk se előtte, se utána...

Olyan, mintha egy 6o m átmérőjű kerek kávájú kútba tekintenél, s valahol 3o méter mélységben látnád a víz felszínét.  A napsütötte vízfelszín csodálatosan kék, oldalt az árnyékos részek, pedig sötét, méregzöld  színben húzódnak meg.

 
 A kút fala teljesen függőleges, gazdagon benőtte a trópusi növényzet. oldalt néhol apró vízsugarak csordogálnak le a tóba.

Körbe-körbe hosszú gyökérindák lógnak alá a víz tükre felé, ez olyan hatást kelt, mintha  egy finom, áttetsző függönyt húztak volna eléd.

Lehet benne fürödni is, igaz ki van írva, hogy  5o m mély, ezért aki nem elég biztos magában, az általában úszómellényt igényel. Nyilván mi is kipróbáltuk a vizét, ezt az élményt nem lehetett kihagyni! Először kicsit hidegnek tűnt – mégiscsak egy barlang, még ha valaha be is omlott a teteje – de aztán olyan kellemes lett, hogy amikor indulni kellett nehezen tudtuk otthagyni.

A cenoték a Yucatán félsziget geológiai szerkezetére jellemző képződmények. Legalább 6-7ooo van belőlük, de pontos feltérképezés soha nem készült róluk.  Úgy alakultak ki, hogy a mészköves talajt a föld alatti vizek lassan feloldották és kimosták, így hatalmas, barlangszerű üregek képződtek a felszín alatt. A boltozatuk gyakran beszakadt, így sok helyen láthatóvá váltak.

Chunkanán falu cenotéi

Merida városából egész napos kirándulásra indultunk, hogy megcsodálhassuk a kevésbé látogatott, nehezebben megközelíthető cenotékat is.

 És ha már Meridát említettem, illik szólni a városról néhány szót.  1542-ben – az egykori T’ho nevű maja város helyén – Francisco de Montejo y Leon által alapított koloniál stílusú város, Yucatán állam székhelye. Minden fontos épülete, mint a templom...

... a városháza...

... illetve a Montejo palota

... a város központi tere körül található. És nagyon tetszett, hogy karácsony előtt, este, a város apraja- nagyja szórakozott a központban, a városháza előtti téren vidáman táncoltak J. Ez a kép maradt meg bennem legszebb emlékként Meridából:

Akkor hát térjek vissza a kirándulásra... Mivel ezen a vidéken nincsenek folyók, így a  helyi települések lakói már a maják korában is a cenotékból nyerték az ivóvizet. Van köztük olyan, amelyik csak az esővízből táplálkozik, de olyanok is vannak, melyeknek a mélyén föld alatti folyó  folyik át. Minden falu nagy gonddal vigyáz a területén lévő cenotéra, ez jelenti számukra a megélhetést. Éppen ezért számomra még mindig megmagyarázhatatlan a tény, hogy annak idején a legtöbb ilyen kútba áldozati tárgyakat, sőt embereket, állatokat is bedobáltak. Persze, nem ez maradt az egyetlen homályos dolog számomra.

Chunkanán egy apró kis falu -jó órányi autóútra a civilizációt jelentő várostól - alig több, mint ezer lakossal.  Kis, hagyományos  házikókban laknak, a módosabbak vályoggal be vannak tapasztva és levakolva...

... a szerényebbek simán fából ...

 

... de van akinek még ennél is kevesebb jut...

A megélhetést a környékbeli kisebb ültetvényeken való munka, na meg a turistaforgalom jelenti. 

A környék három cenotéjának megközelítésére  elmés módon használják a régen kiépített rozoga sínpárt, melyre apró mexikói lovacskák által húzott fapados kiskocsikat helyeznek. 

A síneket  valaha kizárólag a szizál ültetvény és az ehhez tartozó hacienda megközelítésére használták, de mára már bőven belefér az a néhány idelátogató turista szállítgatása és a plusz pénzecske is jól jön a konyhára.

A szizál az egy kaktuszféle, amelynek rostjaiból szőnyegeket, erős kötélárut készítenek, de a fonatlan finom szálakból készül a Merida- környéki asszonyok fehér, pamuthoz hasonló alapanyagú ingruhája is, melyet utólag színes virághímzéssel díszítenek. Valaha Mexikó állt a világon az első helyen a szizál termelésében, de úgy értettem, hogy mostanra már több afrikai ország is megelőzi.

Húszpercnyi  döccentgetős kocsikázás után érkeztünk az első – a három közül a legnagyobb - cenotéhoz, a Chaak Zinik Che nevűhöz. Fentről elég kicsinek és sötétnek tűnt...

... de miután lemerészkedtél a meredek lépcsőkön hihetetlenül kék, tiszta, átlátszó – félig fedett - medencécske várt J. Persze muszáj volt egy órácskát fürödni.

Aztán kocsira pattantunk újra, s néhány kis tanya mellett elhaladva, játszó gyerekeknek integetve, hamar odaértünk a következő kúthoz, azt  hiszem ez volt a Bolomchojol nevű

Ennek a kútnak kisebb volt a bejárata, s barlangszerűen öblösödott a felszín alatt.

A vize nagyon hideg - nem csoda, ide soha nem süt be a nap. 

De a barlangban csodaszép látvány fogadott, csipkézett mészkőfalakkal, hegyes kis sztalaktitokból csepegtetett mennyezettel. Kár, hogy a turisták csak úgy végigbandukolhatnak az egészen, attól tartok nem mindenki vigyáz a lépteire...

A harmadik cenoténál már csak egy sima kis lyuk tátongott a felszínen...

... s három rend nyálkás-csúszósra koptatott meredek létrán kellett alászállni, mire végre el  lehetett érni a mélyben rejtőzködő jéghideg vizet. Igen,  azt mondják, hogy az ilyen rejtőzködő cenotéból is jó sok van a vidéken.

Hazafelé megálltunk ebédelni egy helyi  vendéglőcskében, ahol még spanyolul sem nagyon beszéltek, csak itteni maja nyelven, ezért érdekes és mulatságos volt a kézzel-lábbal történő rendelés. Azért írom, hogy itteni, mert majául ma is legalább ötmillió ember beszél, de a maja nyelvnek egymástól nagyon eltérő ágazatai léteznek. Ezért az itteni északiak, meg mondjuk a hegyvidéki tzotzil-maják teljesen különböző maja nyelvet beszélnek. Állítólag több, mint tíz élő nyelvük létezik, s van ahol csak egészen kis népcsoport beszél egy-egy nyelvjárást, kívülálló azt nem nagyon érti...

Kívülről megnéztünk egy módosnak tűnő portát is, itt ritkaságszámba megy a meszelt kerítés-kertkapu, kénytelenek voltunk kíváncsian átkukkolni rajta,  s megbámulni a függőágyban sziesztázó visszavigyorgó lurkókat...

Még egy rövid kitérőt kell tennem, mert az út során egy másik érdekes helyen is megálltunk, hogy egy - a turizmus hatásaitól távolabb eső – kis falucska piacára is bekukkintsunk. A falucska neve Acanceh, nem nagyon híres, talán az benne a legérdekesebb, hogy a falu kellős közepén áll egy kis piramis.

Amire igazából kíváncsiak voltunk, az a piac és a helyi, mindig szépen népviseletbe öltözött emberek voltak, azt szerettük volna látni, hogy milyenek ők így maguk közt, mit esznek, mit árulnak, hogyan zajlik az élet.

Már az elején szóltak nekünk, hogy nem szívesen veszik, ha egyenesben fényképezik őket, ezért inkább az utcára...

.. és a piac környékre koncentráltunk.

Azért így is látni lehet a szép népviseletüket....

 

... a vásárban elfogyasztott ebédjüket...

...és a piaci terefere önfeledt hangulatát.

Aztán szépen lassan – mert itt senki sem jár gyorsan – visszaaraszoltunk a városba, közben megállapítva, hogy reggel óta nem sokat sikerült leaszfaltozni a megkezdett útszakaszból...