Cenoték és falvak Mérida környékén

Ik Kil

Láttunk már korábban is néhány kisebb-nagyobb cenotét, volt közöttük mélyebb és sekélyebb, nyitott, vagy részben boltozattal takart, de olyan szépet, mint az Ik Kil bizony nem láttunk se előtte, se utána...

Olyan, mintha egy 6o m átmérőjű kerek kávájú kútba tekintenél, s valahol 3o méter mélységben látnád a víz felszínét.  A napsütötte vízfelszín csodálatosan kék, oldalt az árnyékos részek, pedig sötét, méregzöld  színben húzódnak meg.

 
 A kút fala teljesen függőleges, gazdagon benőtte a trópusi növényzet. oldalt néhol apró vízsugarak csordogálnak le a tóba.

Körbe-körbe hosszú gyökérindák lógnak alá a víz tükre felé, ez olyan hatást kelt, mintha  egy finom, áttetsző függönyt húztak volna eléd.

Lehet benne fürödni is, igaz ki van írva, hogy  5o m mély, ezért aki nem elég biztos magában, az általában úszómellényt igényel. Nyilván mi is kipróbáltuk a vizét, ezt az élményt nem lehetett kihagyni! Először kicsit hidegnek tűnt – mégiscsak egy barlang, még ha valaha be is omlott a teteje – de aztán olyan kellemes lett, hogy amikor indulni kellett nehezen tudtuk otthagyni.

A cenoték a Yucatán félsziget geológiai szerkezetére jellemző képződmények. Legalább 6-7ooo van belőlük, de pontos feltérképezés soha nem készült róluk.  Úgy alakultak ki, hogy a mészköves talajt a föld alatti vizek lassan feloldották és kimosták, így hatalmas, barlangszerű üregek képződtek a felszín alatt. A boltozatuk gyakran beszakadt, így sok helyen láthatóvá váltak.

Chunkanán falu cenotéi

Merida városából egész napos kirándulásra indultunk, hogy megcsodálhassuk a kevésbé látogatott, nehezebben megközelíthető cenotékat is.

 És ha már Meridát említettem, illik szólni a városról néhány szót.  1542-ben – az egykori T’ho nevű maja város helyén – Francisco de Montejo y Leon által alapított koloniál stílusú város, Yucatán állam székhelye. Minden fontos épülete, mint a templom...

... a városháza...

... illetve a Montejo palota

... a város központi tere körül található. És nagyon tetszett, hogy karácsony előtt, este, a város apraja- nagyja szórakozott a központban, a városháza előtti téren vidáman táncoltak J. Ez a kép maradt meg bennem legszebb emlékként Meridából:

Akkor hát térjek vissza a kirándulásra... Mivel ezen a vidéken nincsenek folyók, így a  helyi települések lakói már a maják korában is a cenotékból nyerték az ivóvizet. Van köztük olyan, amelyik csak az esővízből táplálkozik, de olyanok is vannak, melyeknek a mélyén föld alatti folyó  folyik át. Minden falu nagy gonddal vigyáz a területén lévő cenotéra, ez jelenti számukra a megélhetést. Éppen ezért számomra még mindig megmagyarázhatatlan a tény, hogy annak idején a legtöbb ilyen kútba áldozati tárgyakat, sőt embereket, állatokat is bedobáltak. Persze, nem ez maradt az egyetlen homályos dolog számomra.

Chunkanán egy apró kis falu -jó órányi autóútra a civilizációt jelentő várostól - alig több, mint ezer lakossal.  Kis, hagyományos  házikókban laknak, a módosabbak vályoggal be vannak tapasztva és levakolva...

... a szerényebbek simán fából ...

 

... de van akinek még ennél is kevesebb jut...

A megélhetést a környékbeli kisebb ültetvényeken való munka, na meg a turistaforgalom jelenti. 

A környék három cenotéjának megközelítésére  elmés módon használják a régen kiépített rozoga sínpárt, melyre apró mexikói lovacskák által húzott fapados kiskocsikat helyeznek. 

A síneket  valaha kizárólag a szizál ültetvény és az ehhez tartozó hacienda megközelítésére használták, de mára már bőven belefér az a néhány idelátogató turista szállítgatása és a plusz pénzecske is jól jön a konyhára.

A szizál az egy kaktuszféle, amelynek rostjaiból szőnyegeket, erős kötélárut készítenek, de a fonatlan finom szálakból készül a Merida- környéki asszonyok fehér, pamuthoz hasonló alapanyagú ingruhája is, melyet utólag színes virághímzéssel díszítenek. Valaha Mexikó állt a világon az első helyen a szizál termelésében, de úgy értettem, hogy mostanra már több afrikai ország is megelőzi.

Húszpercnyi  döccentgetős kocsikázás után érkeztünk az első – a három közül a legnagyobb - cenotéhoz, a Chaak Zinik Che nevűhöz. Fentről elég kicsinek és sötétnek tűnt...

... de miután lemerészkedtél a meredek lépcsőkön hihetetlenül kék, tiszta, átlátszó – félig fedett - medencécske várt J. Persze muszáj volt egy órácskát fürödni.

Aztán kocsira pattantunk újra, s néhány kis tanya mellett elhaladva, játszó gyerekeknek integetve, hamar odaértünk a következő kúthoz, azt  hiszem ez volt a Bolomchojol nevű

Ennek a kútnak kisebb volt a bejárata, s barlangszerűen öblösödott a felszín alatt.

A vize nagyon hideg - nem csoda, ide soha nem süt be a nap. 

De a barlangban csodaszép látvány fogadott, csipkézett mészkőfalakkal, hegyes kis sztalaktitokból csepegtetett mennyezettel. Kár, hogy a turisták csak úgy végigbandukolhatnak az egészen, attól tartok nem mindenki vigyáz a lépteire...

A harmadik cenoténál már csak egy sima kis lyuk tátongott a felszínen...

... s három rend nyálkás-csúszósra koptatott meredek létrán kellett alászállni, mire végre el  lehetett érni a mélyben rejtőzködő jéghideg vizet. Igen,  azt mondják, hogy az ilyen rejtőzködő cenotéból is jó sok van a vidéken.

Hazafelé megálltunk ebédelni egy helyi  vendéglőcskében, ahol még spanyolul sem nagyon beszéltek, csak itteni maja nyelven, ezért érdekes és mulatságos volt a kézzel-lábbal történő rendelés. Azért írom, hogy itteni, mert majául ma is legalább ötmillió ember beszél, de a maja nyelvnek egymástól nagyon eltérő ágazatai léteznek. Ezért az itteni északiak, meg mondjuk a hegyvidéki tzotzil-maják teljesen különböző maja nyelvet beszélnek. Állítólag több, mint tíz élő nyelvük létezik, s van ahol csak egészen kis népcsoport beszél egy-egy nyelvjárást, kívülálló azt nem nagyon érti...

Kívülről megnéztünk egy módosnak tűnő portát is, itt ritkaságszámba megy a meszelt kerítés-kertkapu, kénytelenek voltunk kíváncsian átkukkolni rajta,  s megbámulni a függőágyban sziesztázó visszavigyorgó lurkókat...

Még egy rövid kitérőt kell tennem, mert az út során egy másik érdekes helyen is megálltunk, hogy egy - a turizmus hatásaitól távolabb eső – kis falucska piacára is bekukkintsunk. A falucska neve Acanceh, nem nagyon híres, talán az benne a legérdekesebb, hogy a falu kellős közepén áll egy kis piramis.

Amire igazából kíváncsiak voltunk, az a piac és a helyi, mindig szépen népviseletbe öltözött emberek voltak, azt szerettük volna látni, hogy milyenek ők így maguk közt, mit esznek, mit árulnak, hogyan zajlik az élet.

Már az elején szóltak nekünk, hogy nem szívesen veszik, ha egyenesben fényképezik őket, ezért inkább az utcára...

.. és a piac környékre koncentráltunk.

Azért így is látni lehet a szép népviseletüket....

 

... a vásárban elfogyasztott ebédjüket...

...és a piaci terefere önfeledt hangulatát.

Aztán szépen lassan – mert itt senki sem jár gyorsan – visszaaraszoltunk a városba, közben megállapítva, hogy reggel óta nem sokat sikerült leaszfaltozni a megkezdett útszakaszból...

Maják földjén - Chichen Itza

Eddig még sosem jártam Amerikában... sem északon, sem délen, így kezdetnek Közép-Amerika tökéletesen megfelelt. Érdekes dolog a térképen nézelődni – azt hinnéd, hogy ez az egész egy nagyon keskeny kis földcsíkocska, amely alig-alig tartja össze a két földrész-óriást.

Nos, mi ennek csak egy kis részét, a Yucatán félszigetet jártuk körbe, de az egy hónap ehhez is alig volt elég. Nem csak azért, mert igazából óriási – s bizony nem mindenütt könnyen járható -  ez a terület, hanem azért is, mert annyi érdekes látnivaló-tapasztalnivaló van, hogy  lehetetlen mindent bevállalni.

Maszkok és koponyák

Délben érkeztem Cancunba. Meleg, páradús levegő, ragyogó napsütés. Rövid kis fürdés a tengerparton, majd az első csoportgyűlés: tizenöten vagyunk, indulás kisbusszal reggel 5-kor(!) Chichen Itza irányába. Csak utólag jöttünk rá, mennyire okos ötlet volt ez a csoportvezetőnktől. Nyitáskor elsők voltunk, sehol nem kellett sorbaállni, s a déli kánikulában – mire a csoportok többsége megérkezett és a nap kegyetlenül tűzött a romok között – mi már kényelmesen hűsülhettünk az árnyékos teraszon.

El Castillo

Chichén Itzá

A neve maja nyelven chich'en itza, vagyis „az itzai kút kávájánál”.  A kései kori maja város  i.sz. 500 körül épült, a Yucatán félsziget északi részén található  víztározó cenoték (mély, földalatti  természetes víztározó barlangok) köré. Nem sokkal később, a VII. század végén az egymást követő esőtelen évek miatt a cenoték kiszáradtak, így a város lakói elvándoroltak. Újabb kétszáz év és néhány esős évszak elteltével az elvándoroltak utódai visszatelepedtek és a város megint fejlődésnek indult. Nem sokkal ezután jöttek a harcos, barbár toltékok és elfoglalták a várost. De ahelyett, hogy leigázták volna az ottlakókat, a vezetőik kiegyeztek és szövetkeztek egymással, így Chichen Itza lett a maja-tolték birodalom központja. Röviden ennyi lenne a város története, de ennél sokkal több érdekesség, legenda, számunkra bizarr, gyakran kegyetlen szokás és a két kultúra keveredése miatt nagyon sok zűrzavaros magyarázat is fűződik hozzá.

A főpap piramisa

A kultúrák összeolvadása azt is eredményezte, hogy az egyesülés után mindkét nép isteneit tisztelték, így csaknem az összes épületen fellelhető Quetzalcoatl, a toltékok tollas kígyóistene – akit a maják Kukulkánnak hívtak – ugyanakkor megjelenik a maják esőistene, Chac isten is. Ezen az oszlopon, amely valaha a fenti piramis legfelső plattformján állt, fellelhetők a legfontosabb istenek egymás tetejébe rakosgatott háromdimenziós maszkjai. Jó nagy kacskaringós ormánnyal és eléggé kegyetlen ábrázattal... Amúgy ez a piramis a főpap temetkezési helyéül szolgált.

Chac-maszkos oszlop

Nem messze innen, a kis templomnak nevezett épületen még jobban kivehetők a sarkakon Chac isten ormányos maszkjai, a köztük levő kockákban, pedig négy állat: örvös tatu (ilyent láttunk átsétálni az egyik ösvényen J), csiga, rák és teknősbéka. A maja mitológia szerint ez a négy állat tartotta az eget.  Az épületen keresztben végig körbeszaladó kígyóvonal nyilván a Tollaskígyót jelképezi. Azért hívják ezt Quetzalcoatlnak, mert nem akármilyen tollakkal ékeskedik, csakis a quetzal nevű gyönyörű, hosszú zöld farkú, vörös testű madár tollaival. Egyébként ez Guatemala nemzeti madara és róla nevezték el a pénzüket is quetzalnak. Sajnos manapság elég ritka, nekünk nem sikerült látni. Mármint a madarat. Mert  pénzt azt láttunk J.

A Templom

A romváros leghíresebb épülete a csaknem tökéletesen újjáépített El Castillo, a kastély. A következő képen látszik, hogy a jobboldali rész, a két Tollaskígyó által közrefogott lépcsőzet teljesen újnak tűnik, míg a baloldali részt csak megtisztították, s a köveket rögzítették, de  nem építették újra.  Főleg azért, mert túl sok hiányzott az eredeti kövekből, nem lehetett pótolni azokat. Még szerencse. Mert azért csak előbukkan az a kérdésed, hogy vajon tényleg úgy építették-e újra, ahogy volt? Az idegenvezetőnk sok érdekeset mesélt. Olyanokat, hogy a feltárások nem mindig voltak szakszerűek, ezért a munkálatok alatt néha a külső piramisok beszakadtak, felfedve és egyúttal tönkrezúzva az alatta rejtőzködő 2-3 rend kisebb piramist... aztán próbálták visszacsinálni, mert a megbomlott struktúra egyre nagyobb omlásokat eredményezett. Ezek a melléfogások, a sok újjáépítés és hirtelen fellendített turizmus hatására ragadványneve is kelt a helynek: chicken pizza. Azt is mondják, hogy a későbbi restaurálások már más szempontok szerint történtek, a többi maja városban már nem igyekeznek mindent felfedni és restaurálni, inkább a konzerválásra törekszenek. Legalább tanultak a hibákból.

El Castillo régi és új oldal

Ezt a piramist Kukulkán tiszteletére emelték, s nagyon sok érdekes csillagászati elemet fedezhetünk fel rajta: minden oldalán 91 lépcső vezet a felső közös lépcsőhöz, ez összesen 365. A kilenc részre tagolódott struktúra a maják hiedelme szerint a halál kilenc bugyrát jelenti, s az épület elhelyezése pontosan megfelel az égtájaknak. A legkülönösebb jelenség, hogy a tavaszi és őszi napéjegyenlőség alkalmával, a felkelő és a lenyugvó nap sugarai úgy érintik a lépcsőfokokat, mintha fentről a templomból előbújna egy kígyó és szépen hullámozva alávonulna és a kőből kifaragott fejhez csatlakozna. A  piramis belsejében lévő kisebb piramistemplom a Vörös jaguár temploma, ebben találták meg a főpapi trónt, a Jaguár trónját. Ennek a kisebb templomnak a struktúrája a holdnaptárat jelképezi.

A legfelső szintre épült a szentély, itt mutatták be a győzelmi áldozatot úgy, hogy az ellenség szívét élve vágták ki a testéből... a vérét pedig hagyták, minél tovább folyjon, mert azt tartották, hogy az istenek vérrel táplálkoznak és áldozatokkal kell kiengesztelni, kegyelemre, esőhozásra bírni őket.

Vénusz plattform

A kastély egyik lépcsője előtt állva és tapsolva érdekes akusztikai jelenséget tapasztalhattunk, a visszhang egy különös, felerősített hang formájában jött vissza, azt mondják ez a quetzal madár éles hangjára emlékeztet. De azért az is simán elképzelhető, hogy ez a nem mindennapi akusztikai hatás igencsak gyakorlatias célokat szolgált: az összegyűjtött népek lenyűgözését vagy megfélemlítését. Főleg, ha a piramis tetején egy impozáns megjelenésű tollakkal-díszekkel ékesített főpap szólalt meg.

A maják nagyon fejlett csillagászati tudása nem csak hiedelem, a főtemplomtól alig néhány száz méterre láthattuk a csillagászati obszervatórium méretes, nagyon pontos koordináták szerint tájolt épületét.

El Caracoal, az obszervatórium

A felső plattform sarkainál nagy, vízzel megtöltött kádakat helyeztek el, majd vízben tükröződő csillagképeket megfigyelve, méregetve és lerajzolva alkották meg a nagyon pontos naptárjaikat. Három különböző számításuk van, az első a haab, amelyik megegyezik a mi 365 napos napévünkkel, a második a tzolkin, az 52 évente ismétlődő periódusokra osztható, míg a harmadik, a hosszú időszámítást 5126 éves ciklusok alkotják. Egy ilyen ciklusnak lett vége 2o12 decemberében, amikor a maja naptár szerinti világvégével ijesztgettek bennünket. De csak egy hosszú korszaknak lett vége, hogy egy új kezdődjön.

Harcosok temploma

Nagyon érdekes épületegyüttest alkot a Harcosok temploma és a hozzácsatlakoztatott oszlopsor. Az ezernyi, katonás rendben sorakozó, két és fél méter magas kőoszlopon néha még a harcosok arcát is fel lehet fedezni.

Oszlopsor

A harcosok templomának tetején kivehető egy félig fekvő kőalak körvonala, ez a chacmool, amelyiknek a hasán helyezték el az áldozati edényt. Egy pont olyan kőszobor, mint ez itt a földön.

Chacmool

A kép hátterérben, pedig  elég jól látható egy alacsony, kb 2o méternyi hosszú fal, amelyikről nem készítettem közeli képet, mert irtózatos volt. Azt úgy hívják, hogy Tzompantli, vagyis a koponyák fala. Elég nyilvánvaló, hogy miért... Mögötte található a pelote-pálya.

Pelote pálya

Ez egy kb 100 méter hosszú és 25-30 m széles laposra döngölt terület, kétoldalt fallal határolva, melyeken középtájt jó 6 méter magasan egy-egy kőgyűrű van.

Kőgyűrű

Ezen kellett átjuttatni egy valószínűleg elég nehéz labdát, amit a 7-7 játékosból felállított csapatok vállal, mellel, vagy csípővel mozgattak. Kézzel és lábbal nem szabadott hozzáérni. Egész pontosan nem ismerjük a szabályokat, de néhány domborművön lehet látni a felszerelésüket, egyik lábukon csukott cipőt, térdvédőt viselnek, a másik lábukon csak szandált, fejükön díszes sisakot, vállukon és könyökükön szintén bőrből készült védőkötést – valószínű, hogy igen nehéz játék lehetett.

Játékosok

A legborzasztóbb az egészben, hogy a játék életre-halálra folyt. Az idegenvezetőnk – egy nagyon okos, halk szavú tanárember - szerint, pedig nem a vesztes, hanem a győztes csapat kapitánya volt az, akit lefejeztek és feláldoztak az isteneknek... Elég furcsa elmélet, ezért kételkedve rá is kérdeztünk, mire ő azt mondta, ha te lennél a király, te kit ajánlanál fel? Nyilván, a legjobbat, amit felajánlhatsz. Mert így kedves leszel az isteneknek és ők is kedvedbe fognak járni. De azért azt se felejtsd el, hogy a király nem volt buta gyerek... a trónjára nézve mindig a legerősebb, legügyesebb legény jelenthette a legnagyobb veszélyt... Na így már egészen logikusnak tűnik a magyarázat. A tanár úr még arra is felhívta a figyelmünket egy adott pillanatban, hogy a történelem igazságát, szavahihetőségét úgy kell értékelni, hogy azt mindig a győztes fél írja. Az ő szemszögéből. Ezen kívül mindig létezik legalább egy, de néha sokkal több szempont és igazság is, amely a másik fél, a legyőzött, vagy félreállított fél  igazságát képviseli... Bölcs ember lehet a tanár úr, kár, hogy csak erre az egy napra tartott velünk.

Áldozat

Az áldozatra visszatérve, a köztudatban nyilván az honosult meg, hogy isteni áldozatnak lenni, az egyúttal isteni küldetést is jelent, csak a legjobbakat, a kiválasztottakat tartották méltónak arra, hogy elvihessék az istenekhez a nép és a király üzenetét, áldozatát.

A pelote pálya végében van egy kis templomocska, a szakállas ember templomának hívják, mert van benne egy elég épen megmaradt, nagyon sok szakállas embert és azokkal való harcot ábrázoló festett domborművel díszített falrészlet. A hegyes szakállas figurák nyilván a spanyol hódítókat ábrázolják.

Szakallasok temploma

Végül elmentünk az egyik áldozati kúthoz is, ami tulajdonképpen egy kb 6o méter átmérőjű nyílt cenote. A víz színe jelenleg kb 25-3o méterre van a kút kávájától, s a mélysége 1o méter körül van. Ebbe dobálták bele az esőistennek szánt áldozatokat, drágaköveket, aranyat, ékszereket, cserépedényeket, obszidiánt, de az élve feláldozott embereket és igencsak fiatal gyerekeket is...

Cenote

Persze elég értetlenül álltunk a történetek hallatán, így a tanár úr próbált újra segíteni. Tényleg nem könnyű mai ésszel felfogni ezeknek a szertartásoknak az értelmét. Ugyanakkor tudnunk kell, hogy a toltékok és az aztékok - de még a maják vallásában is - az emberáldozatok teljesen szokványosak voltak. Az áldozatokat legtöbbször a hadifoglyok közül választották, de gyakran a saját embereikből, sőt még a vezetőikből, vagy legjobb harcosaikból is kerültek ki áldozatok. Nem lehet biztosan megállapítani, hogy mikor kit választottak, de nagy valószínűség szerint az egész rendszernek volt egy sokkal gyakorlatiasabb oldala is: akkor áldoztak általában esőért esedezve, amikor szárazság volt és gyenge termés. Olyankor a nagy ínségben minden falat étel számított. Márpedig, ha sok volt az éhes száj, akkor nyilván kevesebb étel jutott. Könnyen meglehet, hogy ezekben az esetekben  az áldozatok révén épp a csoport fennmaradását biztosították. Az áldozatokat, pedig a túlvilágon jobb sors várta... ki tudja? Talán ezért nem olyan rémisztő, sőt egyenesen színes és vidáman vigyorog az ők képzeletükben a koponya.

Vásári koponyák

Hogy kicsit jobban megértsük a maja világnézetet elmesélte, hogy a maják úgy gondolták, hogy a Föld lapos és a felülete négyzet alakú. A négyzet négy sarkát bacab néven ismert istenek tartják, melyeket négy állat, az örvös tatu, csiga, teknős és a rák képében szoktak ábrázolni. Az égbolt a négyzet minden sarkában különböző fajtájú fára támaszkodik. Az egész  univerzum tartótengelyeként, pedig áll középen egy szálegyenes ceiba-fa...

Világfa

 ... a világfa, amelyik összeköti az alvilág kilenc bugyrát a földdel és a mennyek tizenhárom emeletével. Emiatt a maja világban a hármas mellett a kilences és a tizenhármas szám is nagyon különleges mágikus erővel bír.

Ceiba

Így a maják által elképzelt világ három különböző részből áll össze, a kilencemeletes alvilág, melyben kilenc különböző istenség az úr, felette áll a látható földi világ, s ezen felül a megintcsak láthatatlan tizenhárom egymás feletti síkként ábrázolt égbolt. Nyilván itt is tizenhárom különböző istenség tevékenykedik.  A láthatatlan síkokban léteznek tovább a holtak lelkei is, mindenik máshol, attól függően, hogy milyen módon haltak meg. Azok akik egyszerűen természetes módon mentek el, azok az alsó, földalatti bugyrokban léteznek tovább, de akiket erőszakos módon feláldoztak, azok mindenképpen a felső rétegek valamelyikébe kerültek.

Faágak

Igen, a maják szent fája, a világfa létezik, s ha alatta állsz és felnézel, akkor önkéntelenül is arra gondolsz, hogy valahol ott messze fent a láthatatlan égboltot tartják az ágai...

Érdekes, különös világ.