Új-Zéland. Waitomo, a parázsférgek ragyogó barlangja

Az északi sziget egyik legnagyobb attrakciója a Waitomo-barlang, óriási izgalommal készültünk a csodára. Mert ez maga a csoda. Sajnos odabent egyáltalán nem szabadott fotózni, így az itt illusztrációként felhasznált néhány fotó a prospektusokból, plakátokról és a Great backyard által kiadott ismeretterjesztő könyvből vannak. Ugyanebből a könyvből fordítottam magyarra a Fény teremtésének legendáját is, melyet a maorik szájhagyomány útján őriznek és valahogy így szól:

„Kezdetben volt a sötétség. Az Ég Apa, Kanginui és a Föld Anya Papatuanuku szorosan össze voltak fonódva. Kettejük gyerekei szűk, sötét környezetükben csetlettek-botlottak körülöttük és állandóan mérgelődtek, hogy semmit sem látnak a sötétségben. Főleg Tane, az erdők istene sóvárgott a fényre. Az volt a vágya, hogy kitárja a karjait és ő maga is nagyra nőjön.

Egy napon Tane összehívta a testvéreit és azt mondta, hogy közös erővel válasszák szét a szüleiket, hogy végre nekik is juthasson fény, ne kelljen örökké az ők árnyékában senyvedjenek. Testvérei közül néhányan felháborodtak, mások elgondolkodtak az ötleten, de úgy gondolták, hogy ezt nem tehetik meg. Ő azonban hajthatatlan maradt és kitartóan próbálta odébb taszítani az apját, szétválasztani az anyjától. Amint nekifeszült és egy-egy picikét sikerült megmozdítania, egyszerre csak halvány derengés jelent meg. Ez volt a parázsférgek fénye, az első lépés a világ fényessége, azaz a Te Ao Marama felé. Ezt a mondást maorik tágabb értelemben úgy tartják, hogy amikor a „mana”, vagyis a spirituális erő birtokába jut egy személy, akkor megtörténik a megvilágosodás.

Ahogy a szüleik egyre távolabb kerültek egymástól, úgy egyre erősebb napfény vette át a sötétség helyét, de azt a legelső apró fényszikrát, amelyik a Fény őse volt, már csak emlékeikben tudták újra felidézni.”

Lám, a maorik szerint ennyire fontos szerepet játszottak a parázsférgek a világ teremtésében: ők voltak a fény őse.

Dimbes-dombos vidéken kocsiztunk néhány órán át, közben bámulunk kifelé az ablakon, próbáltuk felfedezni a kalandfilmek helyszíneit. Igen, ez itt a hobbitok földje a Gyűrűk urából, ahol föld alatti bunkerházak sorakoznak majd minden kis domb alatt. Idő hiányában sajnos nem tudtunk bemenni egy látogatásra, pedig biztosan az is érdekes lett volna. Amúgy – bármilyen hihetetlennek is tűnik - napjainkban Új-Zéland egyik legnagyobb bevételi forrása a filmturizmus. Egyre több filmet forgatnak ezeken a dimbes-dombos helyszíneken, s ez pontosan így meg is felel Új-Zéland fejlesztési politikájának. Mindamellett, hogy őrizik a hagyományos tájgazdaságot és védik környezetüket, ezért még jó sok pénzt is kapnak. Persze, ehhez fontos az, hogy mindenki így akarja, a törvényeket is következetesen alkalmazzák, s hosszú távra gondolkozzanak. Tőlük is lenne amit tanulni.

Végre megérkeztünk a barlangokhoz. Modern, de hagyományos elemekből összerakott érdekes pavilontető szolgált árnyékkal, míg a csoportot beengedték.

Előbb egy cseppkőbarlangba vezettek, ahol gyönyörű sztalaktitok és sztalagmitok vártak ránk – persze, itt sem szabadott fotózni, ezért illusztrációként marad a prospektus színes lapja…

 …majd tökéletes sötétségben, korlát mellett tapogatózva egy emeletnyi szinttel lejjebb araszoltunk, hogy ott csónakokba ültessenek, s a Styx (vagyis az élők és holtak birodalmát kettéválasztó folyó a görög mondavilág szerint) folyón néma csendben haladjunk az alsó barlang mélyébe, a Glowworm, vagyis a Szentjánosbogár-barlangba. ĺgy hívják hivatalosan, de ezeknek a csillogó valamiknek semmi közük nincs a szentjánosbogárkákhoz, csupán az éjszakai ragyogásuk hasonlít.

 A parázsférgek egy ragadozó légynek, az Arachnocampa luminosa nevűnek a lárvái, melyek peteként kezdik az életüket, majd amíg lárvaként, később imágóként fejlődnek, addig ilyen szép foszforeszkáló kékeszöld színnel világítanak. Végül gyengécske, repülni alig tudó szúnyogszerű légyként kelnek ki. Rövid életüket a barlangban és környékén élik, sűrű, sok-sok ezres telepeket alkotva. A lárvák eleinte félcentisek, majd lassan háromcentisre nőnek. A lárvák elég hosszasan, 6-12 hónapon keresztül fejlődnek a barlang sötétjében, fényükkel vonzzák magukhoz zsákmányukat, majd a lecsüngő gyöngyfüzérszerű függőszálakkal ejtik csapdába az apró lepkéket, szúnyogokat, egyéb güzüket.

A világító férgek biolumineszcenciának nevezett fénye azt hiteti el a zsákmányukkal, hogy odakint a szabadban vannak, mert olyan a ragyogásuk, mint a csillagos égbolté, így az áldozatok gyanútlanul felfelé szállnak, majd begabalyodnak a ragacsos szálak közé. Amikor telezabálták magukat a lárvák, akkor csak halványan világítanak, de amikor megéheznek, akkor ismét szép fényesen ragyognak. Amikor mi jártunk ott, akkor rengeteg volt az éhes lárva....

Idősebb maori férfi volt a helyi vezetőnk, aki néhány pillanat erejéig egy gyenge lámpással felvilágított a kb. 5 méterrel feljebb levő mennyezetre és akkor éreztem, hogy eláll a lélegzetem. Ez sokkal, de sokkal szebb annál, amit az ember el tud képzelni, ez hihetetlen látvány! Sajnos nem engedhetik, hogy túl sokáig érje fény a barlang belsejét, mert az nagyon megzavarja az élővilág viselkedését, emiatt tilos a fényképezés is, még telefonnal sem engedik. Amúgy arról is beszámoltak, hogy rengeteg parázsféreg pusztult el az utóbbi 3 évben, igaz, hogy más okokból kifolyólag: egy rendkívül magas és hosszú ideig tartó vízállás volt a pusztulás oka, az elmúlt esős periódusban a víz szintje gyakorlatilag a barlang mennyezetéig ért és elmosta az állatok 80%-át. Most nagyon vigyáznak rájuk, de a regenerálódási idő hosszú, s a turistaforgalom sem segít a dolgon.

Amikor a csoportunkból mindannyian együtt toporogtunk a sötétben, akkor érdekes kéréssel jött a maori vezetőnk. Azt szerette volna – mivel ilyen szép nagy csoport vagyunk, s ilyen nagyobb csoportoknál jól tud ez működni – énekeljünk el közösen egy szép magyar népdalt, szerinte az mindenkinek jót tesz és a barlang, meg a lakói lelki egyensúlya is örömmel fogadná azt. Első meglepetésünk után gyorsan szervezkedtünk – illetve szervezett minket a csoport egyik tagja, aki kántor és mindenféle zeneszerszámon is játszik – és a Tavaszi szél vizet áraszt -ra szavaztunk. Egy hang, egyetlen gyönyörű hang csendült kántorunk ajkáról, ettől rögtön végigborsózott a hátunk, s mindenki érezte, hogy nyugodtan lehet csatlakozni, itt biza szégyen nem éri a ház elejét. Életemben először éreztem úgy magam, mintha nekem is csodaszép hangom lenne, csak fújtuk, fújtuk a dalt, s mikor annak vége lett, akkor a néma, koromsötét barlangot a mennyezetig betöltő tapsvihar hangzott fel. Állítólag még egy emelettel feljebb, a cseppkőbarlangban is megálltak, hogy hallgassák az általunk produkált angyali éneket. Még most sem hiszem el, hogy ennek a csodakórusnak én is tagja voltam 😊.

Amikor maori vezetőnk kivitt bennünket a barlang alsó szájához, akkor öleléssel búcsúzott tőlünk, megköszönve, hogy ezt a csodás napot vele töltöttük, majd szélesen mosolyogva visszaevezett, s eltűnt a barlang sötétjében...