Új-Zéland, Shantytown

Shantytown egy XIX-ik század közepétől fennmaradt település, melyet az egykori - úgynevezett West Coast, azaz nyugati partmenti - aranybányászok hoztak létre. Manapság, persze, már igencsak kevesen próbálnak aranybányászatból megélni, de a környékbeli emberek úgy döntöttek, hogy megőrzik a korabeli házakat, bútorokat, ruhákat, eszközöket, fotókat és 1968-ban egy nagyon kedves kis múzeumot hoztak létre adományokból, önkéntes munkával. Nem is kicsit, egy egész városkányit!

Gyakorlatilag 30 ház van egy utca két oldalán felsorakoztatva, közöttük több olyan is van, mint például a templom, hogy teljesen eredeti állapotában lett megőrizve, csupán karbantartási és festési munkákat végeztek el rajta.

A városkában zajlik az élet, a kávéházat, a boltot vagy a vendéglőt mi, a turisták ostromoljuk, de rendesen kiszolgálnak – korabeli ruhába öltözött emberek – és odabent is élvezni lehet a 150 évvel ezelőtti hangulatot. Az ebédet azt frissen készítik (vagyis nem 150 éves alapanyagból 😊), de az italokat olyan igazi régimódi adagolóból töltik.

Végigmentünk a főutcán – nagyjából ez az egyetlen utca – és mindenhová bekukkantottunk. Érdekes módon sehol nem volt személyzet, mégis minden nyitva volt és meg lehetett nézni mindent, az volt az érzésed, hogy csak éppen kiléptek az épületből az ott dolgozók, mindjárt jönnek is vissza.

Persze, az egykori közvécé sem maradhatott ki a sorból, ez egy kétüléses darab, gondolom odabent jól elbeszélgettek a trónolók 😊.

A legutolsó épület a soron a kórház volt, még fekvőbeteggel is ellátták, hogy élethű legyen. És itt láttam először igazi vastüdőt, eddig csak hallottam róla...s ezzel biztosan nem vagyok egyedül.

Saját újságja és nyomdája is volt a városkának, ahogy benéztünk az ajtón láttuk a szebbnél szebb régimódi nyomdagépeket, a festék szagát is lehetett érezni rajtuk...

Volt még cipészműhely, asztalosnak való gyalupad, fogorvosi szék és szerszámok, mindenféle eszközök és ruhák, olyan holmi is, amit már fel sem ismerünk.

Óránként indul egy gőzös az egykori fűrésztelepre, majd onnan visszafelé, az aranymosó vályúkhoz. Az egész távolság oda-vissza nem lehet több, mint 3 km, mi mégis olyan boldogan tolakodtunk fent a fapados kocsikban, mintha gyerekek lennénk.

Azt, hogy olyanok voltunk, mint a gyerekek, azt komolyan gondoltam, ezen a rövid úton az esőerdő belseje felé a gőzös füstje felismerhetetlenül koszos-ragacsossá és meglehetősen füstszagúvá varázsolt bennünket. Kárpótlásul azért még a mozdonyra is felmehettünk és megcsodálhattuk a sok szép fekete és rézszínű szerkentyűt...

...de ami még ennél is nagyobb kincs: ott az erdőben gyönyörűséges páfrányok nőttek, alig győztem fényképezgetni a csodálatosan szép friss hajtásokat. Tudom, ez nem mindenkinek jelent nagy érdekességet, de engem mindig is lenyűgözött a páfrányok szépsége, így most itt, a páfrányok hazájában tényleg tobzódhattam a látványban.

Egyébként Új-Zéland nemzeti növénye az ezüstpáfrány, rendesen promoválják is, minden szuvenírbolt tele van a hímzett páfrányos trikókkal, szütyőkkel, kulcstartókkal, egyebekkel. Ezüstpáfrányt, azaz pongát, ahogy az őslakosok hívják, itt nem találtunk, csak jóval később, az északi szigeten sikerült közelebbről is megnézni azt. Egy akár 10 méteresre is megnövő fajról van szó, amelyiknek az alsó érett levelei idővel ezüstös színűvé válnak. Olyanformán, mint ahogy annak idején az öntöttkályhákat bemázolták azzal a nagyon fényes kályhaezüsttel. Na pont olyan színe és fénye lesz az ezüstpáfránynak. Amúgy elég ritka, mert azt mondják, hogy nem szereti a zajt és inkább behúzódik az erdőbe 😊. Itt akkor most ezt is megmutatom, noha ezt nem itt fotóztam, hanem északon, Rotoruában.

Visszatérve a gőzöshöz, a kirándulás fénypontja az aranymosás volt, mi is kipróbáltuk és láss csodát, sikerült egy csomó aranyat kimosni a kövekből! 😊. Egészen pontosan ennyit:

Szóval ott vannak még az egykori mosó maradványai, hát mindenkinek adtak egy rozsdás mosdótálat, melyikbe félkilónyi kavicsos földet raktak, azt kellett ügyesen kimosni. A dolog lényege az, hogy előbb csak finoman öblögeti az ember, s csak a tetejéről önti le loccsantva a vizet, aztán valahogy egyre tisztább lesz a tálban a kavics, az arany, meg a víz, ilyenkor ki kell önteni a kavicsokat is, de ügyeskedve, úgy, hogy azok kiszökjenek a lavórból, s a finomja benne maradjon. Aztán a finomat is tovább mosogatod és ki-ki löttyintgeted a tetejéről a homokot, míg az aljában csak a nehezebb fajsúlyú arany marad. Aztán azt az aranyat neked berakják agy icipici üvegcsébe és itthon dicsekedhetsz vele. Én lemondtam róla, átadtam a vagyont egy társamnak, mert az arany dugaszolásánál sokan álltak sorba, nekem pedig sürgősen el kellett menjek páfrányokat fotózni 😊.

Visszafelé már nem a vonattal jöttünk, hanem gyalog sétáltunk végig az ösvényen. Ennek különösen örvendtem, mert így több lehetőség volt nézelődni, mohával benőtt vízimalom-kereket is találtunk az erdőben...

...de volt ott egy jókora darab a nagy vezetékből is, amelyiken a kibányászott ásványt jövesztették. Egy kedves helyi úriember élethűen el is mesélte, hogy miként működött, ő is nagyon örvendett, hogy végre valaki érdeklődik, én is, hogy megtudtam mire szolgál az esőerdőben egy ilyen gondosan összecsavarozott vezetékdarab.

A páfrányok hajtásai nemcsak engem nyűgöztek le, hanem a maorikat is, olyannyira, hogy a spirál alakban kibontakozó rügyet, a „koru” -t egyik legfontosabb jelképüknek tekintik, kör alakú formája az örök mozgás, növekedés, fejlődés eszméjét sugallja, ugyanakkor a befele irányuló kis tekercse mindig visszatér a származási pontra.  Milyen érdekes, hogy ezeket a dolgokat a természeti népek sokkal könnyebben és érthetőbben fogalmazzák meg, mint mi. Mennyi mindent meg kéne még tanulni tőlük...