Kuranda - A Tjapukai törzs otthona

Zuhogó esőben indultunk Cairnsből és rövid buszozás után már meg is érkeztünk a hegyek lábához, a Kuranda-vidék határához. Ez egy óriási esőerdő, melyet az elmúlt 10000 évben a Tjapukai őslakosok laktak és mai napig ők laknak itt. Mielőtt a fehér emberek betelepedtek volna a vidékre, számuk itt az esőerdőben 4-5000 körül lehetett, utána, a XIX-ik század végén lényegesen megcsappant, főleg a vasútépítő telepesekkel való harcok és a behurcolt fertőző betegségek nyomán. Nem tudom mennyien vannak ma, pontos számot senki nem tudott mondani, de olyan 1000-2000 közötti számot említettek.

A hivatalos adatok szerint Ausztrália egész területén kb. 650000 aboriginál lakos él, ez az összlakosság 2,8%-a és ebből kb. 180000 őslakos él az északi Queensland tartományban, ahová a Kuranda-régió is tartozik. Mielőtt elindultunk volna Kuranda városába, néhány őslakos fogadott a kulturális központjukban, ahol beszéltek a történelmükről, életvitelükről, hagyományaikról.

Elmesélték, hogy igyekeznek megőrizni a hagyományaikat, s utódaiknak is továbbadni a táncokat, szokásokat, énekeket, de mindenekelőtt a legendáikat, melyeket továbbra is szájhagyomány útján terjesztenek. Beszéltek a vadászataikról, a bumeráng és a gerely használatáról – mindkettőt ki is próbáltuk, de a papírkengurut senki sem tudta elkapni, pedig nem is nagyon szaladt.

Aztán bemázoltak bennünket is, hogy olyanok legyünk, mint ők és meséltek a hagyományos hangszerükről, a didgeridoo-ról, melyet még megemelni sem könnyű, hát még megszólaltatni. A hangja a doromb hangjára emlékeztet, de rengeteg fájdalmat, mélyről fakadó érzést tudtak ezek a férfiak belecsempészni, fantasztikus érzés volt hallgatni.

Elvittek egy sétára az esőerdő ösvényein, hogy bemutathassák nekünk a fákat, a gyógynövényeiket, gyümölcseiket. A neveket nem tudtam megjegyezni, de van közöttük fájdalomcsillapító, fűszer, altató és bódító, de kávéhoz hasonló ízű és ananászhoz hasonlító alakú gyümölcs is, mely éberen tud tartani. Ezeket a gyógymódokat sem lehet írott formában megtalálni, minden törzs megtanítja a saját gyerekeit a természet titkaira. Arra a kérdésemre, hogy mennyire élnek a régi hagyományok szerint és mennyire tisztelik azokat, egyik fiatalember azt felelete, hogy a hétköznapokban gyakorlatilag ugyanúgy élnek már, mint a fehér emberek, de akkor, amikor valakinek az esküvőjére, egy gyerek keresztelőjére, vagy más fontos eseményre készülnek, akkor ugyanúgy megtartják a ceremóniákat, mint régen. Nagy előkészületeket rendeznek, elmennek férfiakul vadászni, közösen készítik meg az ételt, figyelik a jeleket. Viszont a szigorú büntetéseket, miszerint átvágták annak a combizmát, aki valamelyik törvényt megszegte, azt már nem alkalmazzák. Csak tudnak róla, hogy régen bizony csináltak ilyeneket is, mert a szabály az szabály.

A találkozó fénypontja azért az volt, amikor énekeltek és táncoltak. Abban minden benne volt, az érzéseik, életük, hitük és összetartozásuk a teremtéstől a mai napig. Az őslakosok hittel hisznek abban, hogy a világukban minden úgy alakult ki, hogy az emberek a kialakulásában szerepet játszottak ( akár ember, akár állatformában, mert ők a lélekvándorlás létéről is meg vannak győződve) és abban is, hogy az ők felelősségük a világ élhetőségét és a benne levő egyensúlyt megtartani. Míg a táncról készült képeket felrakosgatom, addig leírom ide azt az Álomidő legendát, melyet egy nyomtatott papírlapon találtam a bejárat melletti prospektusok között és amelyik megérintett. Meglátjátok, hogy miért.

Bulurru – Álomidők: a mi történetünk.

Ausztráliát ma nagyvárosok alkotják, mint Sydney, Melbourne, Canberra, Adelaide, Perth, Darwin és hat államra, meg két területre osztották fel, mindeniknek saját parlamentje van. Ez a föld, melyet ők Ausztráliának hívnak, a miénk, az őslakosok tulajdona. Nem voltak királyai, királynői, térképei, vagy kormányai, ez egy élő dolog volt, melynek az őslakosok kellett gondját viseljék. Több, mint 500 törzs, 300 különböző nyelv és a szellemeik a mai napig is élnek. Ők itt voltak az idők kezdetétől és mostanra milliók vannak belőlük (*szellemekből) mindenütt Ausztrália területén, a sivatagtól kezdve a partokon, bozótokon keresztül egészen az esőerdőkig.  Szóval te ma itt vagy velünk, a Djabugay (* angolosan Tjapukainak mondták) országban, az esőerdő embereinél, akik hisznek abban, hogy az idők kezdetén semmi egyéb nem volt csak sötétség, kivéve egyetlen kazuár tojást. Abban is hittek, hogy két évszak létezik, a nedves és a száraz és ez jelzi a Djabugay törzs két részét (attól függően, hogy ki mikor született nedves, vagy száraz éghajlati oldalra sorolták be az embereket, s például házasságkötésnél kizárólag csak a másik félből választhattak párt, különben büntetés, elszigetelés, magára hagyás várt a szabályszegőkre). A Djabugay törzs emberei abban is hisznek, hogy az ők nagyapjuk a Szivárvány Kígyó, aki a Djabugay világot teremtette. Ebben a világban volt két testvér, akik a nedves és a száraz évszakról gondoskodtak. Az egyik Damirri, aki a nedves évszakról gondoskodott és aki nagyon megnehezítette az emberek dolgát, a másikat Gula-nak hívták, ő könnyű időket biztosított a Djabugay törzs embereinek. Damirri fogakat készített a krokodilnak és elküldte, hogy menjen és vadásszon az emberekre. Így is történt, de egy szép napon a krokodil elkapta és leharapta Damirri lábát. Damirri kénytelen volt felkúszni egy szikla tetejébe, s aztán ott is maradt kővé változott. Nem messze innen ma is áll az a szikla.

Mire vége lett a táncnak – és még minket is megtáncoltattak egy kicsit – arra az eső is elállt, boldogan indultunk fel Kuranda irányába. Nem tudom pontosan hány kilométer volt a távolság, de az biztos, hogy több, mint 10 kilométernyit utaztunk, egymás után három libegővel. Csodálattal és ámulva néztük az alattunk elterülő végeláthatatlan őserdőt, azt hiszem ilyen nincs is. Na jó, vannak még esőerdők, trópusi erdők, de ez tényleg egyik legszebb volt azok közül, amit eddig láttam. És az, hogy fentről nézhettük különös élményt jelentett.

 Amikor az egyik szakasznak vége volt, akkor átszálltunk egy másikra, de előtte egyet sétáltunk az erdőben, persze, cölöpökön kiépített ösvényen, másként járni sem lehetett volna. Ilyen helyeken megmutatták a legnagyobb, régebbi, vagy érdekes fákat, páfrányokat, egyéb növényeket, élveztem őket nézegetni, de a nevük megjegyzésére egyáltalán nem koncentráltam, inkább arra, hogy ne legyen rajtuk lógós kígyó, mert azt nem szeretem, s állítólag itt sok van és sokféle. Még olyan piton is van, amelyik nyolcméteresre nő és egy kengurut egyben bekap. 

Kurandában mindössze kétórányi időnk volt csavarogni, mert nem a libegővel, hanem egy egy régimódi vonattal kellett visszajönnünk. Nos, ez nagyon behatárolta a lehetőségeinket, úgy döntöttünk, hogy mindenképpen elmegyünk a koalamacis állatkertbe, ahol ölbe is vehetjük a macikat, s majd, ha időnk engedi, akkor megnézzük a papagájkertet és a lepkésházat is.

Nagy örömünkre minden összejött! Aranyos koalamacit kaptunk egy jó nagy ölelés erejéig, kicsit babusgathattuk, simogathattuk őt, s ő nem is bánta, mert rakosgattuk közben orra elé az eukaliptusz-ágacskákat 😊.

Aztán megnéztük a szabadon csavargó kengurukat, ők szívesen jöttek elé egy simogatásra, főleg, ha valami granulátummal meg is kínáltad őket.

Egyik kenguru furcsa helyzetben pihent a kert mellett, közel mentem, lássam, hogy miért olyan furcsa: akkor vettem észre, hogy akkor szülhetett, mert épp terelgette az ujjbegynyi apróságát az erszény irányába. Ilyent sem lát minden nap az ember 😊.

 A papagájokkal való találkozás még annál is színesebb volt, mint ahogy képzeltem! Hihetetlen árnyalatok és színkombinációk léteznek a természetben, festő sem tud szebbet alkotni!

Papagájnézés közben arra gondoltam, hogy elmesélek még egy legendát, a Szivárvány Kígyó legendáját, mert ezt már az első Álomidőből hozott mesében is megemlítették.

Réges-régen, az idők kezdetén, amikor a föld aludt és még semmi sem mozgott vagy nőtt, akkoriban élt a föld alatt a Szivárvány Kígyó. Aztán egy nap a Szivárvány Kígyó felébredt és kijött a föld alól. Hosszú alvása alatt felfrissült, ezért messzire utazott, hatalmas testével kanyargós sávokat hagyott maga után, majd egyet kerülve visszatért a kuckójához.  Visszatérve hívta a békákat, hogy ők is jöjjenek ki.  A békák lassan érkeztek, a hasuk tele volt vízzel, amelyet hosszú alvásuk során tároltak. A Szivárvány Kígyó megbökte a gyomrukat, s amikor a békák ezen nagyot nevettek, kibuggyant a hasukban tárolt víz, kiömlött a földön és feltöltötte vízzel a Szivárvány Kígyó által rajzolt kacskaringós nyomokat. Így alakultak ki először a tavak és a folyók.

A víz segítségével a fű és a fák elkezdtek növekedni, ez felébresztette az összes állatot, s ők követték a Szivárvány Kígyót a földön. Boldogok voltak, mindegyik törzsekbe csoportosult a saját fajtabeliekkel együtt. Egyes állatok sziklákban éltek, némelyikük a hatalmas síkságon, mások fákban és az égen. A Szivárvány kígyó törvényeket hozott, hogy mindannyian engedelmeskedjenek, s többnyire ezt be is tartották, de volt néhány állat, aki elkezdett vitatkozni és bajt okozni. A Szivárvány kígyó azt mondta: „Azok, akik megtartják a törvényeimet, jutalmat kapnak: emberi formát adok nekik. Azok, akik megszegik a törvényeimet, azokat megbüntetem és kővé változtatom, soha többé nem fognak járni a földön”. Így is történt: azok, akik megszegték a törvényt, kővé váltak és hegyekké alakultak, azok, akik engedelmeskedtek, emberi formává alakultak és mindegyik megkapta a saját totemjét, mely pontosan az az állat, madár vagy hüllő lett, amelyik az idők kezdetén, az átalakulás előtt volt. A törzsek ismerték a totemeket - kenguru, emu, szőnyegmintás kígyó és sok más. A szivárvány kígyó úgy döntött, hogy mindenkinek jusson elégséges eledel, ezért az a szabály, hogy senki sem fog enni a saját totemjéből, hanem csak más totemekből. Így lett a földön mindenki számára elég élelmiszer.

A törzsek békességben éltek együtt azon a földön, amelyet a Szivárvány Kígyó, vagyis az Élet Anyja adott nekik és tudták, hogy a föld mindig az övék lesz és senki sem veheti el tőlük.

A lepkeházra már annyira kevés időnk jutott, hogy a belépésnél megszántak, s egy ötdolláros kedvezményt is adtak nekünk. Nem volt sok, de jól esett s örültem, hogy ide is be tudtunk nézni, mert csodaszép lepkék sorakoztak odabent. Sajnos ilyenkor, amikor sietsz, akkor nem nagyon van idő fotózgatni. Alig néhányat sikerült becserkészni, de megnyugtat, hogy legalább láttuk ezeket a szépségeket is.

Mire mindent megnéztünk, arra ott volt az idő, hogy szaladni kellett a vonatra. Szerencse, hogy inkább a hegyről lefelé vezetett ez a két kilométeres visszaút, mert futólépésben kellett igyekezni. Végül ez is sikerült nekünk, s még a vonatot is elértük!

 Élveztük a korabeli kocsik patináját és a csodálatos kilátást. Egy helyen még meg is állt, a vonat, hogy innen is szemügyre vehessük a Barron folyó alkotta szépséges vízesést, aztán meg sem álltunk Cairns-ig. 

Csodaszép nap volt ez is 😊.