Utazások és élmények: Namíbia – simogatnivaló macskák és fehér orrszarvúk között

Már napok óta utazunk olyan helyeken, ahol piros keretes figyelmeztető táblák jelzik, hogy vigyázz, mert elefánt, zsiráf, gazella, meg akármi más szaladhat át előtted az úton, ehhez képest mi főleg szamarat, gyöngytyúkot, lógó fülű kecskét, egy struccot, s nagy ritkán egy-egy csoport majmot láttunk, de azok is hamar elkotródtak amikor meg akartunk állni egy fotó erejéig. Pedig becsszóra rá voltunk tapadva az ablaküvegre.

Aztán ahogy teltek a napok úgy egy kicsit csillapodott az állatok utáni vágyakozás, végül is annyi érdekeset láttunk, hogy így sem panaszkodhatunk, s ha nem látunk igazi afrikai állatokat, hát akkor ez volt…attól még megy az élet tovább. Ilyen hangulatban még egy színes gyík, vagy egy déli sárga csőrű tokó is az izgalmak netovábbját jelentették…

…s este a szállóhely hátsó kőfalához zarándokoltunk, hogy megleshessük az oda kirakott ételmaradékra rájáró tarajos sülöket, s elkapjunk valami bozótborzféleséget, vagy helyi illetőségű kisegeret. Persze ez is jó buli volt, de azért ti is látjátok, hogy ezek nem olyan igazi nagyvadak.

Aztán megtudtuk, hogy másnap megyünk szafarira. Na, ez egészen feldobott, annyira izgultam, hogy vajon milyen is lesz az a szafari, mert én igaziból ilyenen én még soha nem voltam. És aztán tényleg látunk-e valamit, nem zavarja az állatokat az autók zaja…meg mi le fogunk-e szállni a kocsikból, vagy nem...? Annyi gondolkoznivalóm akadt hirtelen. Aztán a karácsonyos díszekbe öltöztetett kislány kihozta a hideg söröket, s eldöntöttem, hogy többet nem is töprengek ezen a dolgon.

Reggel elmentünk egy farmra, melyet csaknem száz éve hoztak létre az egykori búr telepesek - a rezervátum felügyelői - s ahol megcsodálhattuk a leggyorsabb macskaféléket, a gepárdokat. Bemelegítőnek személyes ismeretségbe keveredtünk három szép példánnyal, akik 16,13, illetve 5 évesek, s akik ott nőttek fel az emberek között a farmon. Persze, attól még vadállatnak számítanak, s minden nap nyers húst esznek, de bizonyos határon belül szelídnek lehet őket nevezni.

A gazdájuk bemutatta, hogyan közeledhetünk hozzájuk, meg is simogathatjuk, de inkább a fejüket meg a nyakukat, csak épp derékon alul ne érintsük őket, mert azt nem szeretik. És idegesíteni egyáltalán nem érdemes őket.

Élveztük a játékot, a macsekok is belejöttek, egy idő után egyikük pontosan úgy dorombolt a kezem alatt, mintha csak egy sima taplocai házimacska lett volna. Persze, azért a többit is simogattam, mert így igazságos. Sőt, még a háziak kiskutyáját is, mert ő nagyon irigykedett a macskákat illető figyelem miatt, így szépen odasomfordált a kezünk alá, hogy ő is kapjon egy kis simit. Hú, de jó dolog ilyen barátságba keveredni!

Az összes emlős közül a gepárdok tudnak a leggyorsabban szaladni, sebességük akár a 110-120 km/h-t is eléri. Igaz, nem tartják ezt a sebességet hosszú távon, csak alig néhány száz méteren, ami épp elég nekik arra, hogy az áldozataikat el tudják kapni.

Testük karcsú, de nagyon izmos, amikor hirtelen felugrik ültéből látszik, hogy mennyire robbanékony. Hosszú, 80-85 cm-es bojtos végű farka segít neki szaladáskor az egyensúlyozásban és az irányváltásban. A karmai egy kicsit mások, mint a többi nagymacskáé, ugyanis nem húzzák be teljesen a puha tappancsaik rejtekébe, ezáltal kiválóan tudnak szaladni meg kapaszkodni, akár fára is. Érdekességük, s egyben sajátos megkülönböztető jelük a szemük sarkától lefelé haladó fekete csík, a „könnycsepp”, melynek alapján bármikor fel lehet ismerni őket.

Amíg ott őgyelegtünk a farmon addig előkészítették a cicák vacsoráját is. Természetesen nyers májat, vagy húst kapnak – most éppen gnú volt a menü - s ilyenkor egyáltalán nem ajánlott őket simogatni – ha valaki még nem tudná :). Sőt, amelyik gyorsabban falja fel a saját adagját, az bajtársiasan segít a másiknak, hogy ő is megbirkózzon az adagjával: magyarul villámgyorsan ellopja tőle azt, ami még ellopható.

Egy ilyen felvezetés után indultunk el, hogy megcsodáljuk a vadon élő gepárdokat. Jó hosszú ideje haladtunk a poros úton a két nyitott terepjáró platformján, amikor az első pöttyös megjelent. Csak utána vettem észre, hogy a hosszú fűcsomók rejtekében többen is vannak.

Nem véletlenül bukkantak elő, az első terepjáró hátoldalán volt egy jókora bödön, abban húst hozott a vezetőnk. Az volt a csali.

Egyre többen jelentkeztek, bizonyítva, hogy remek szaglószervvel áldotta meg őket az ég. Persze, könnyebb így megszerezni a vacsorát, mint egy gazellát kergetni orrvérzésig. A gepárdoknak egyébként az apró Thomson-gazellák a megfelelő méretű táplálék, de azt mondják, hogy szeretik a kisebb állatokat, a gyöngytyúkokat meg a nyulakat is. Átlagban egy-egy gepárdnak 25 km²-nyi vadászterület jut itt ezen a vidéken, ennyi kell is ahhoz, hogy ne vándoroljanak el.

Amikor már jó sokan összejöttek és kíváncsian köröztek körülöttünk – aminek mi szerfelett örvendeztünk, mert egészen közelről lehetett fotózni őket…

…akkor vezetőnk is kinyitotta a kincsesbödönt, ezzel maximálisan felcsigázva az összes vacsoravendég érdeklődését. Már nagyon nyalták a szájuk szélét.

És akkor jöttek a koncok. Sorban egymás után, s minden egyes darabért ádáz harc folyt, majd egy büszke győztes villámgyorsan elrohant, csupán egy porfelhőt hagyva maga után.

Csodálatos élmény volt így látni őket. Viszlát, Cheetah! Remélem még lesz rá alkalom :).

Másnap egy jó hosszú út állt előttünk újra, de azért útközben megálltunk megnézni a Hoba meteoritot, amelyik 80.000 évvel ezelőtt csapódott itt a földbe.

Ez egy 66 tonnás, kb 1 méter magas és elég szabályos szögletes alakú, magas vas, nikkel és króm tartamú fémdarab, melyet azóta is kutatnak, vizsgálnak, s ezért jó sok helyen lecsippentettek apróbb darabkákat a sarkaiból. Ilyen helyeken jól lehet látni, hogy egészen finom, rozsdamentes üzenetként pottyant ez ide valahonnan fentről. Most bámulnivaló csodaként mutogatják, de azért haszna is van, mert a boglárkalepkék egész jól elvannak a rajta keletkezett apró tócsák partján.

A park bejáratánál van egy kis szuvenírbolt, muszáj megmutassam nektek, hogy mit írtak ki a falára: Wi-fi nincs, beszélgessetek egymással! Tudnak ők valami lényegeset itt Afrika közepén.

Grootfontein-ig autóztunk, ahol elszállásoltak egy szuper telepen (bárcsak több napig maradhattunk volna, annyira jó hely volt ez!), s utána mindjárt indulhattunk a beígért szafarira.

Két nyitott autóval, s néhány kísérő legénnyel mentünk, róttuk a köröket a fás-bozótos-füves terepen, de sokáig nem láttunk semmit, csak egy-két gnút, meg valami öngyilkosjelölt tyúkokat, melyek mindig a terepjáró előtt rohangáltak…

…amikor egyszerre csak szemtől-szembe álltunk. Igen, vele, a szélesszájú, avagy fehér orrszarvúval. Egy óriással, mely úgy hat, mintha a kőkorszakból pottyant volna ide, talán épp a metorittal együtt.

Néztük, kerülgettük, nem tudtunk betelni a látvánnyal. Óriási, mintegy 2-3 tonnányi, 3 méter hosszú, vastag bőrbe csomagolt csudaállat apró, sebesen pörgő fülecskékkel és orrán vaskos, félelmetes szarvakkal. Élveztük egy darabig egymás társaságát, aztán ő megunta a miénket, s laza eleganciával feneket fordított.

Továbbálltunk mi is, a magas fű között struccokat láttunk, majd egy egész csorda gnú jelent meg a szavannában.

Közöttük felbukkant néhány kecses Thomson-gazella is, rövid ideig farkasszemet néztek velünk, de aztán könnyedén és fürgén tovaszökelltek - akár a…gazellák :) - a magas fűben.

A cserjésbe érve egészen apró őzikefélét láttunk, ez a dik-dik, amelyik leginkább a rajzfilmbeli Bambira hasonlít. Sajnos nem várta meg, hogy egy jobbacska képet is készítsek róla.

Aztán futótűzként terjedt a hír: lefordítva emberi nyelvre ez azt jelenti, hogy a másik terepjáróból rádióztak, hogy az orrszarvúk újabb csoportját fedezték fel, de ahhoz, le kell szállni a kocsiból és gyalog osonni be a bozótba. Nagyon vigyázva arra, hogy ha a tüske beleáll a lábadba akkor sem visítasz, mint a karácsonyi malac, hanem szépen csendben kiszeded azt és mész tovább, hogy ne zavard az erdő csendjét. És akkor méltó jutalmul pár percen belül megpillanthatod, ahogy a nagy, sáros óriások ott dagonyáznak előtted a latyakban.

Lélegzetelállító. A leghihetetlenebb az, hogy jól látnak bennünket, hallanak is, ezt bizonyítja fülecskéjük állandó pörgése-forgása, de nem zavartatják magukat. Egészen közel, ötméternyire vagyunk tőlük, nézzük, csodáljuk őket, s reméljük, hogy nem zavarunk. Azért van mellettünk 3-4 legény, akik figyelnek a mozgásukra, de nem tudom, hogy mit tennének, ha baj van, mert fegyver az nincs náluk. Jó, hogy nem kellett megtudnom.

Lassan megmozdult a fiatalabbik, a kb 3 éves nőstény, s elindult egyet legelészni. Pillanatokon belül követte őt a 6-7 év körüli hím is, teljes lelki nyugalommal, s hamarosan elrejtette őket a szavanna hosszú, selymes füve.

Mi is elindultunk hazafelé, de útközben megálltunk megcsodálni a fűben battyogó szép teknőcöket – talán leopárd-teknős a neve, ha az általam vásárolt állathatározó és a szemem nem csal. A mi sofőrünk kézbe is vette, hogy jobban lássuk. Ennek a teknőc nem nagyon örvendett, de mi igen. Aztán persze hamar el is engedte őket.

Alkonyodott, s mi igyekeztünk, hogy elérjük a vacsorát, nem is álltunk meg többet, csak úgy futtában kaptuk le a bámészkodó varacskos disznót, s a szálló teraszán csücsülő szürke mókust.