Namíbia – busmanok földjén

Szálláshelyünk Namíbia északkeleti csücskében volt, alig 25 km-re a botswanai határtól. Ezen a vidéken évezredek óta honosak a busmanok, akik magukat szan népnek, vagyis a föld urának nevezik. A busman kifejezés a holland telepesektől származik, ők nevezték el „bozótembereknek” a szanokat, mert éjszakára mindig visszahúzódtak a bozót rejtekébe. Szerintem nagyjából mindenki látta az „Istenek a fejükre estek” című filmet, melyben két busman kisfiú és az őket kereső apukájuk kalandjait mutatták be. Olyan jól esett látni, hogy ezek az emberek igaziból is pont olyanok, mint a filmbéliek, épp olyan kedvesek, közvetlenek, békések és nagyon természetesen viselkednek. 

Apró termetű, mindössze 140-160 cm magasságú, izmos, karcsú testű, viszonylag világos bőrű nomád népcsoport. Nagyon jól alkalmazkodtak a sivatag kegyetlen körülményeihez, ügyességükkel gyakorlatilag a homokból is képesek vizet fakasztani és még a zsiráf nagyságú állatokat is le tudják íjjal vadászni, bár – ahogy utólag elmondták – elég ritkán fogyasztanak húst. Egyik alkati érdekességük, hogy úgy a nőknek, mint a férfiaknak viszonylag telt, hátraálló fenekük van, ez az úgynevezett zsírfarúság, ide raktározza a szervezetük zsír formájában az esős évszakban elfogyasztott tartalék élelmet, melyet a száraz időszakban felhasznál majd a szervezetük. Pont úgy, mint a púpostevéknél.

Nem szerveződtek nagy törzsekbe, 10-30 fős családokba tömörülve élnek és keresik meg a mindennapi élelmet. Jelenleg a busmanok száma kb. 90.000-re tehető, ebből itt Namíbiában 25-30.000-en élnek, míg a szomszédos Botswanában körülbelül kétszer ennyien vannak. Az antropológusok azt állítják, hogy a szanok a legrégebbi népcsoportok egyike Afrikában.

A busmanokkal való találkozót tulajdonképpen úgy szervezték, hogy megkértek egy nagyobb családot, hogy beszéljenek nekünk életükről, szokásaikról, s mutassanak be néhány éneket és táncot. Szépen körbeültünk a jelképes tűzhelyet, egyik oldalon az asszonyok meg a gyerekek nagyobbik része, mögöttük álltak a férfiak, túloldalt, pedig mi, a kíváncsi turisták, s izgatottan vártunk, mi történik.

Aztán az egyik asszony elkezdett énekelni. Erős hangon, szépen, igazi átéléssel. Hamarosan a többiek is csatlakoztak, közben ütemesen tapsoltak és a férfiak aprókat lépegetve szépen felvonultak a porondra.

A férfiakat úgy kell érteni, hogy apraja-nagyja. Még a legkisebbek is ügyesen táncolták körbe-körbe járva az esőhozó táncot. Mert ez volt a legelső tánc.

Utána jött a barátság-tánca, meg a hálaadásé, a vadászatra készülődők tánca, s a legvégén a búcsúdal.

Most már nem tudnám megkülönböztetni az egyik táncot a másiktól, de arra határozottan emlékszem, hogy a vadászos táncban jelképesen leterítették a vadat és játékosan szurkálták a vadat jelképező kis lurkó oldalát, miközben ő vidáman, hangosan kacagott.

Nagyon tetszett amikor az idősebbek is táncra perdültek, annyira szívükből ropták - tapsoltuk is nekik becsületesen - jött, hogy velük együtt járjuk.

A gyerekek néha táncoltak, néha elkalandoztak, bámészkodtak…de senki sem szólt rájuk, nem rekcumolták őket, hagyták, hogy szabadon játsszanak, vagy azt csináljanak, amihez kedvük szottyan. Ez nagyon tetszett, főleg azért, mert mindenféle fegyelmezés nélkül mégis nagyon fegyelmezettek és helyesek voltak az összes gyermekek.

Megfigyeltem, hogy a busmanoknak nagyon rövid, göndör, szinte kibonthatatlan hajuk van, ehhez képest gondolom, hogy a kislányok – mint mindenütt a világban – egészen más frizurára vágynának. Hosszú lófarokra, vagy szép vastag fonatra. Nos, egy kicsi igyekezettel még ebből a kis kunkori hajból is lehet elbűvölő, igazi lányos frizurát varázsolni. Tündériek ezek a kislányok :).

Jó hangulat kerekedett, a végén még bennünket is meghívtak, táncoljunk együtt, ünnepeljünk annak örömére, hogy megismerkedhettünk.

A tánc végén elbúcsúztunk, de annyiban maradtunk, hogy reggel még elvisznek egy kis bozótjárásra, hogy bemutassák, hogyan sikerül nekik túlélni a kietlen sivatagi viszonyok között, hogyan szerzik meg mindennapi élelmüket, s mi mindenre fel tudják használni a sivatagi növényeket.

Estefelé még kimentünk egy rövid kerülőre a közeli bozótos-cserjés erdőkbe, hogy hátha találkozunk valami szép állatokkal. Nem kellett sokáig várni, máris észrevettünk egy jókora Thomson-gazella csordát, sajnos a kocsi zajára rögtön el is szaladtak.

A gnúk már bátrabbak, talán kíváncsibbak is, nyugodtan szemlélték ahogy közelítünk, s csak akkor álltak odébb, amikor tényleg nagyon közel kerültünk hozzájuk.

Aztán a fák között - jó messzire tőlünk - észrevettünk két zsiráfot…

…majd még hármat…

…s aztán egy egész családot. Nagyon megörvendtünk nekik, ők voltak az elsők, akiket itt Afrikában láttunk.

Nem maradtak sokáig, gondolom jobban szeretik, ha vacsora közben magukban vannak, de nekünk ez így is nagy élményt jelentett. Aztán még mielőtt végleg lenyugodott volna a nap még két szép kuduval is összefutottunk, kíváncsian néztek velünk farkasszemet, hagyták, hogy fényképezgessük őket. Én, pedig különösen örvendtem, mert az egyik kudu csavaros szarvának olyan szépen kivetítődött az árnyéka a fákra, hogy rajzolni sem lehetett volna szebbet.

Azután már rohamosan sötétedett, láttunk még egy-egy állatot, madarat, de az alkonyatban nehéz volt lencsevégre kapni őket. Ezért inkább a szép szavannai naplementét fotóztuk, az legalább nem tűnt el olyan hirtelen a bozótosban.

Másnap reggel már jó korán megérkeztek a tegnapi barátaink, hogy elvigyenek a gyalogos szavanna-sétára, s megmutassanak nekünk néhány érdekes növényt. Először egy hagymaszerű gyökeret ástak ki egy bottal, ez egy nagyon mérges növény, a neve valamiféle kígyóméreg, s azért nagyon fontos ismerni, mert az állatokat óvni kell tőle. Nos a busmanok ezt úgy oldják meg, hogy az állatok ivóvizébe tesznek egy-egy szeletet ebből a gyökérből, így azok idővel hozzászoknak a méreganyaghoz és immúnisak lesznek.

Fontos szabály az ők életükben, hogy bármit ásnak ki a természetből annak csak a felét használják el, a többit visszaültetik az eredeti helyére, hogy mindig maradjon tartalék a hátramaradottaknak is. Soha, semmiből nem használják fel az egész rendelkezésre álló tartalékot, különben lehet, hogy a mostoha körülmények miatt végleg kipusztulna az a növény.

Mutattak még felső légúti bajokra használható leveleket, majd egy olyan rostos növényt, melyet megcsavarva egy csepp nedvet enged, s azt használják fülgyulladásra, majd a kicsavart rostokból kötelet fonnak – mert semmit sem szabad elherdálni itt a sivatagban.

És végül, de nem utolsósorban megmutatták, hogy általában milyen bogyókat, gumókat, növényeket esznek. Ez a sárgás-pirosas bogyó kimondottan finom volt. A busmanok már gyerekkoruktól fogva tökéletes szimbiózisban élnek a természettel, még a gyerekek is ismerik az összes növényeket, tudják melyik milyen betegséget gyógyít, s hogyan kell használni. Pedig soha semmit nem írnak le, náluk minden szájhagyomány és elbeszélés útján terjed. Remélem még sokáig őrzik szép hagyományaikat.

Azt is elmesélték, hogy a száraz évszakban nagyon nehéz kint a sivatagban vízhez jutni, a busmanok azon kevesek közé tartoznak, akik ismerik a nagy nedvességtartamú növényeket és állatokat, tudják hol kell próbálkozni vízfakasztással a kiszáradt folyómeder mentén, s egy elásott lyukacsos strucctojás segítségével még a száraz homokból is vizet tudnak varázsolni.

Jó volt megismerni ezeket a kedves, önzetlen, bölcs embereket, nagy szeretettel gondolok rájuk.

Ez volt az utolsó állomásunk Namíbiában, innen átkeltünk a Transkalahari-határon Botswanaba, s az Okawango-delta felé vettük utunkat. Legközelebb arról mesélek.