Hong Kong

Felhőkarcolók, ég felé nyújtózkodó bankok és irodaházak, kereskedőhajókkal és luxusjachtokkal zsúfoltan megtömött kikötők. A sziget túloldalán, pedig lampionos dzsunkák, szampanok - melyek egyúttal öröklakásként is szolgálnak - és színekkel, fényekkel csalogató úszó vendéglők. Ez az a hely, ahol mindenből van egy kicsi. Mint ahogy népekből, nemzetekből, cégekből, konszernekből, kézművesekből, na meg hagyományőrző és modern épületekből is minden létező fajta és forma megtalálható és egymás mellett jól megvannak ebben a színes, kozmopolita városban. Talán egy kicsit zsúfoltan... de azt mondják,  sok jó ember kicsi helyen elfér J.

Igazából nem is város, hanem egy 263 szigetből álló tartomány, viszont majdnem mindenki városként kezeli. A legnagyobb sziget Lantau (több, mint 14o km²), azután következik Hong Kong szigete, melynek területe 80 km² , majd Lamma, a többi sziget nagyon apró, s nem mindenik lakott. Ehhez jön még a Hong Kong szigetével szemben fekvő, jókora kiterjedésű Kowloon félsziget, ezzel együtt több, mint 1100 km²-re rúg az összterület. Ez lehet, hogy elegendőnek tűnik a 7,3 millió lakoshoz, de a népesség annyira különböző módon oszlik el, hogy vannak városrészek, melyekben több, mint 31.000 lakos osztozik egy négyzetkilométeren. A keleti lakókerületekben ez azt jelenti, hogy egy-egy picike szobában vagy lakásban akár tizenöt-húszan is laknak.

Hong Kong történelme hasonlít egy kicsit a Makaóihoz, egy részét 1840-ben, majd további területeit 1860-ban adták bérbe a kínaiak Angliának, s 150 év múltán, 1997-ben csatolták vissza az anyaországhoz. De a visszacsatolás bizonyos feltételekhez volt kötve, így a tartomány még 50 évig fenntarthatja saját gazdaságpolitikáját, külön kormánnyal és törvényhozó szervvel rendelkezik, van saját pénzneme és a kínaiak is csak vízummal jöhetnek át ide. 

Sikeres gazdaságpolitikájának köszönhetően Kína nem szól bele a gazdasági döntésekbe, s csak külpolitikája és hadügyi intézményei tartoznak a pekingi központhoz. Hong Kong lakói kínaiak, de nem az északi vidéken használt mandarin nyelvet beszélik, hanem a déli vidékek nyelvét, a kantonit. Legtöbbjük angolul is jól tud, de a mandarint nem szívesen használják, még azok sem akik ismerik...van bennük egy jól fejlett hongkongi öntudat, igen büszkék a származásukra és a kultúrájukra.

Nagydarab, lusta járású, félig behunyt szemű idegenvezető fogadott, s hamar értesített is arról, hogy ő tud váltani nekünk helyi pénzt, akármilyen valutával is rendelkezünk, forduljunk csak hozzá bizalommal. Hozzáfordultunk. Más lehetőségünk nem is nagyon volt. A közös program azzal kezdődött, hogy szépen sorba álltunk, vártunk egy húsz percnyit, hogy fogaskerekűvel mehessünk fel az 554 méteres Victoria-hegy tetejére.

 Közben nézegettük a kiállított régi fogaskerekeket, na meg a képeket, melyek az első, 1888-ban üzembe helyezett fogaskerekű kocsikat ábrázolták a büszke, korabeli utasokkal...

...de ugyanúgy megcsodálhattuk Ronaldo kigyúrt karizmait is J. Ő azért álldogált itt a sarkon, hogy eszünkbe juttassa: van egy Madame Tussaud-féle panoptikum is a városban.

Kibámultuk magunkat, majd örömmel nyugtáztuk a kattogás és csörömpölés fokozódó hangerejét, megérkezett a szép piros doboz. Ez most a miénk, mind beférünk.

Az út nem tartott sokáig, talán még tíz percig sem, s közben próbáltunk kilátni a kissé koszos ablakon...néha sikerült is. Az a magas épület ott pont középen az a 420 méter magas IFC2, ez a második legmagasabb épület a városban. A legmagasabb az a 484 méteres ICC torony, az szemben a Kowloon félszigeten van, s baloldalt lehet látni, kicsit kékes a színe.

A fogaskerekűt elhagytuk, de még kellett liftezni egy kicsit, hogy a kilátóhoz érjünk, volt aki lifttel ment, mi inkább a mozgólépcsőt használtuk – izgalmasabbnak tűnt.

Fentről aztán gyönyörűen kinyílt a panoráma, tényleg megérte ide feljönni. Csak sokan vannak a turisták, de egy kis türelemmel jó helyet találhatsz, hogy készíthess néhány fotót.

Egy kicsit sétáltunk a hegy tetején, rengeteg vendéglő és szuvenírbolt között válogathattunk, de egyik sem tudott vetekedni a hegy oldalában az ösvény mentén sűrűn növő mélyzöld, lombos fákkal, picike virágokkal és gyönyörű nagy lepkékkel!

Pontosan délidő lévén nehéz volt eldönteni, hogy inkább kint izzadjunk a majd 40 fokos melegben és kókadjunk a napon vagy odabent reszketve hűsöljünk a keményen légkondizott vendéglőkben 17-18 fokon.  Ez Hong Kongban mindenhol ugyanígy működött, vagy megfagytál, vagy megsültél. A kettő között semmiféle átmenet vagy alternatív ajánlat nem létezett, s arra nem nagyon gondoltunk nyár közepén, hogy egy gyapjúpulcsit is hozzunk magunkkal...na de mindegy, már úgyis az egész csapat köhögött.

Leértünk a hegyről, s busszal indultunk a sziget túloldalára, az Aberdeen kikötőbe. A táj szépsége lenyűgözött, pedig rettenetesen koszos volt a busz ablaka. Az ülése viszont tökéletesen tiszta volt, mert bevonták valami vastag nejlonfóliával, amitől minden mozzanatra kirázott a hideg. Na jó, egy fél napot ki lehet bírni így is. Hálából volt egy jó nagy üres tér az utolsó sor előtt, s végre kényelmesen elfért a lábunk.

A sziget túlsó, illetve most már innenső oldala arról híres, hogy itt az Aberdeen-öbölben a legrégebbi idők óta úszó falvakban laknak a halászok. Főleg a tanka nevű népcsoport, akiket a tenger cigányainak tartottak a szárazföld-lakók, úgy a kínaiak, mint az angolok.

Cifra, fedett  járdán közelítjük meg a még cifrább várakozót – innen lehet csónakot bérelni az úszó vendéglőkhöz is.

Mi  egy öböl-körútban egyeztünk ki, s egy szimpatikus, idősebb úriember csónakjába vagy tízen be is vonultunk,...

... ettől ő még mosolygósabb lett, mert szerintem aznap mi voltunk az egyetlen fuvarozandó csoportja.

Amit még észleltem rajta, jókora, zöld színű jáde-gyűrűt hordott. Itt a jáde nagy becsben van, szerencsét hoz, megóv a betegségektől, sőt hosszú életet is garantál a viselőjének. Na és nem utolsó sorban: a férfiasságon is nagyon segít. Így teljesen érthető, hogy Kínában olyan sokan viselnek jáde-gyűrűt. Főleg férfiak.

Ahogy kifutottunk az öbölbe mindjárt szembe találtuk magunkat a legnagyobb úszó étteremmel, a Jumbo-val. Csupa arany, csupa csalogató szín, s gondolom este csupa lampion. Úgy hírlik, hogy elég drága éttermek, kimondottan turisták számára (nem pont a miénkfajta turisták értendők ez alatt J ) és csakis tengeri ételeket és ételkülönlegességeket készítenek.

Érdekesek ezek a kontrasztok, nehezen egyeztetem a part menti  50-60 emeletes lakóházak látványát...

...az öböl ócska, apró halászhajóival, a lakócsónakokkal. A sallangmentes léttel. Pedig jól megvannak egymás mellett.

Azt nem tudom, hogy létezik-e átjáró a két életforma között, de gondolom, hogy – ha van is - elég ritka. Ebbe a vízi életformába vagy beleszületik az ember, vagy nem. Legfeljebb a kíváncsiság, vagy a vágyakozás viszi közel hozzá – mert kívülről nézve talán romantikusnak tűnhet. De ez nem az a könnyű élet. Ebben biztos vagyok.

Körbecsónakázzuk a halászfalut, délben nem sokan tartózkodnak a fedélzeten, inkább ebédelnek, pihennek az árnyékban, vagy hálót bogoznak. Ránk nem nagyon figyelnek.

Megfordulunk. Ebben az irányban az úszó vendéglő hátsó oldala mentén haladunk, s látjuk a puszta valóságot. A rozsdás, kopott konténereket, melyekben az úszó vendéglő konyhája működik, s ahol a személyzet él. Mindennek van színe és fonákja. Ha ez eddig nem lett volna elég nyilvánvaló.

Ezzel át is jutottunk az öböl másik oldalára – a „napos oldalra”. Luxusjachtok százai sorakoznak unott egymásutánban, várva a vasárnapi kimozdulást...

...vagy a megfelelő vendégek érkezését, hogy értelme legyen a pezsgőbontásnak. Bizonyos embertípusok univerzálisak.

Sétánk véget ért, lassan közeledünk a kikötőhöz. Onnan újra buszra, át a sziget északi partjára, majd vissza Kowloonba, mert onnan indul a hajó Lamma szigetére.

A busz ablaka továbbra is koszos, de ez már csak néhány óra hosszat számít, ezen keresztül kíváncsian nézzük a város és a kikötő életét.

Napnyugta előtt, a sokszáz építőtelep elcsitul, inkább a szórakozóhelyek és a vendéglők ideje közeledik.

Mi tulajdonképpen azért megyünk Lamma szigetére, mert ott állítólag nagyon kellemes a strand és gyönyörű, természetes környezetben van. És végre megmártózhatunk a Dél-Kínai tengerben. Eléggé besötétedett, mire a nagy komphajóra felültünk, s amikor egy jó óra múlva – a 16 fokra állított légkondis utastérben strandruhában és gumipapucsban csonttá fagyva –megérkeztünk a szigetre, akkor már töksötét volt.

A sziget tényleg azt nyújtotta amit ígértek: természetes környezet, távol a civilizációtól, natúr, homokos strand... csak egy baj volt vele. Az, hogy a szigeten nem volt semmiféle világítás, kivéve a kikötőt és a környékbeli vendéglőket. Jó darabig botorkáltunk a part mentén a sötétben – érdekes módon az eddig kimondottan lassú mozgású idegenvezetőnk hirtelen felgyorsult, alig bírtuk tartani vele az iramot a gazos ösvényeken, pallókon, sőt néha a cuppogós fövenyen - telefonjaink fényénél. Valahol megjegyezte, hogy most biztosan nagy szárazság van, mert máskor már itt is lehetett fürödni, de nem baj, tud egy még jobb helyet, még odébb.

Ezeket egy teljesen kiszikkadt, repedezett felszínű  mocsaras terület mellett mondta, ahol a szúnyogok igen harcias alakulatokba tömörülve támadtak... így egyre többen döntöttünk amellett, hogy visszafordulunk, s valamelyik kocsmában majd bevárjuk a strandolókat. Az sem olyan rossz program. Majd fürdünk otthon.

 A stég mentén sorakozó kocsma-vendéglőkben nézegettük a kínálatot, mit is kérjünk vacsorára a sör mellé. Mert a sör az egyetlen biztos pont.

Rákok, kagylók, halak nagy választékban, s mindegyik friss. Mert még mozog. Garantáltan azt kapod amelyiket választod, előtted veszik ki a vízből és viszik a konyhára.

Végül egy szimpatikusabb fehér húsú halat és ropogós tintahal-karikákat rendeltünk, mert azok állítólag hamar elkészülnek, s biztosan elérjük a következő kompot ( hogy ott ne rekedjünk hajnalig a szigeten...). A sört elég hamar hozták, az ételre nagyon sokat kellett várni. De a pincéreknek nem volt sietős. Én közben még nézelődtem az akváriumok között, hogy teljen az idő, s találtam egy olyan valamit, aminek azt hittem rosszul látom az árát: 880 hongkongi dollár.

Az több, mint 100 USA dollár! Ezért:

Úgy hívják, hogy fallosz-kagyló, vagy iszapkagyló és egyenesen Észak-Amerika nyugati partjairól hozzák ide Kínába. Mert a világ össztermelésének 99 százalékát itt fogyasztják el. Legalábbis ezt mondták. A kínaiak hisznek a kagyló varázserejében, igen erős férfiasság-növelőként tartják számon, s amellett állítólag finom is. Ez egy harminc-negyven centis kagyló volt, de azt mondják, hogy akár egy méter hosszúra és többkilósra is megnőhet, s akkor az ára akár ezer dollár is lehet egy luxusvendéglőben. Szóval ez a darab száz dollárért igazán olcsó fogás. Mi inkább nem próbáltuk ki, megvártuk a halat.

Utána újra megismételtük a csonttá fagyást a kompon, de most már legalább tudtuk mennyi ideig tart az út. Melegedés címen, pedig absztrakt művészfotókat produkáltam a nejlonfüggöny mögül J.

Itthon, a képeket nézegetve elgondolkoztatott, hogy azért van valami hasonlóság az állatvilág fura teremtményei és a magasba törő épületek és ambíciók között...vagy lehet, hogy csak nekem tűnik úgy...?

Másnap – utolsó nap -  szabadon választott program volt, csak estefelé kellett menni a reptérre. Csomagoltunk – már ki tudja hányadszor az elmúlt hónap során, néha kinéztünk az ablakon, mintha fontos lenne, hogy odakint milyen idő van, s közben elmélkedtünk, hol töltsük a napot.

Lehetett volna Disneyland, vagy az Ocean Park, ahol van két pandamaci is, vagy egyszerűen metróval bemenni a központba, s szétnézni a felhőkarcolók árnyékában. Ez utóbbit választottuk, bár nagy volt a kísértés a pandamacik részéről is.

Furcsa, kétarcú világ, a gazdagság, a fényes bankok világa, s közöttük a szűk sikátorokban kirakópultokon a színes kínai játékok, plüssmacik, vörös lampionok...

...és a köztes sikátorokban olcsó kifőzdék, melyeknek környékén messziről érezni a menü illatát.

Aztán ott a Times Square, a csillogóra vikszolt luxuscentrum...

...előtte valamiféle lila hajú Barbie-baba szoborral, mely akár a shoppingolók védőszentje is lehetne ezzel a kiállással...

...s benne nem tudom hány emeleten sorjáznak a legnagyobb világmárkák. És zsúfolásig tele van. Vevőkkel, nem ilyen bámészkodókkal.

A legjobban mégis az emeletes buszok tetszettek. Jobboldali kormánnyal – mert itt még mindig az dívik, akár Angliában. Olyan színesek voltak, olyan régimódiaknak tűntek, ahogy végigsuhantak az égig érő üvegcsodák közt, hogy az már-már megható volt.

Néhány csoporttársunk bátrabb volt, mint mi és bevállalták az Ocean parkot, hátha szerencséjük lesz és láthatják a pandákat is. Szerencséjük volt, gyönyörű macikat láttak– köszi szépen a képet, Viki! J. Legközelebb, ha véletlenül arra járok, biztosan elmegyek megnézni a pandákat is!