Csíkrákos és Göröcsfalva temploma

Csíkrákosnak és Göröcsfalvának gyönyörű közös temploma van, mely a két falut elválasztó határvonal közelében emelkedik, Göröcsfalva területén.

 Régen a Kisasszony megyének nevezett egyházközség Rákos, Göröcsfalva, Vacsárcsi és Madéfalva közös temploma volt ez, de időközben Vacsárcsiban és Madéfalván is külön templom áll, így mostanra csak Göröcsfalva és Csíkrákos tartozik ide.

A kapu közelében elhelyezett felirat szerint a templomot 1270-1280 között építették, az egykori, Szent István korabeli templom romjaira, erre utal a déli bejárat román kori kőkerete is.

 Orbán Balázs szerint: „Rákos e templomában egy nagyhirü, csudatételeiben a somlyóival vetélkedő Mária-szobor volt régen, melyet a Székely Mózes katonái, vagy reformátiót terjesztő más eretnekek, miként Losteiner nevezi, 1602-ben tüzre dobtak, más szent képekkel és keresztfákkal együtt elégettek”

A templom legérdekesebb része a 13. századi, vagy ( az itt elhelyezett táblácska szerint ) talán még korábbi eredetű harangtorony, mely egykor megfigyelő hely volt a csíkszépvízi – bogáti – pogányvári – csicsói várak láncolatában ...

... s melynek falait téglát utánzó rácsozatrajz díszíti, ezen, pedig különleges, pogány és keresztény jelképek keverednek, melyek a legújabb elméletek szerint a magyar ősvallás szertartásait, a táltossá avatást mutatják be.

1507-ben a templomot gótikus szentéllyel látták el...

... majd 1758-ban barokk kereszthajóval bővítették.

Freskói az 1938-as javítás idején kerültek elő.

Innen arrafelé Orbán Balázst fogom segítségül hívni, hogy egy kicsit bővebben meséljen a hely és a vártemplom történetéről:

„Rákos szláv nyelven gyülést jelentvén, sokan e falunak nevét onnan származtatják, bár vehette a hasonnevü rákdús pataktól is; de bár honnan eredjen is a Rákos elnevezés, az a magyarnál mindig büszke önérzetet költ, mert eszébe ötlik Rákosnak annyi emlék szentesitette tere, a nemzetnek oly kedves emlékü tanácskozási helye, hol annyiszor gyült egybe e nép alkotmányát fejlesztő tanácskozásra, és azt védő harczra, hol annyiszor illesztett koronát királyok fejére, s azok közt a „Nagy” nevet oly méltán megérdemlő Mátyás fejére is.

Ha a csíki „Rákosteréhez” nincsenek is ily nagy emlékek kötve, azért ahoz is tisztelettel kell közelitenünk, mert ezen rákostér is székes őseinknek áldozási, gyülekezési, tanácskozási és törvényhozási helye volt, hol rabonbánokat választott és temetett el a székely nép, hol őstörténete nevezetesebb mozzanatainak homályos, elmosódó emlékeivel találkozunk;

... így midőn Árpád e hazát elfoglalni jött, a már előbb ide települt székelyek – Attila hunjainak hős ivadékai – testvérileg fogadták őket és segíték a honfoglalás munkájában, s azért Árpád ezen testvérnépet nem hóditottnak, hanem szövetségesnek nézte, s Zandirhámmal, a székelyek akkori rabonbánjával, oly szövetségre lépett, mely a székelynek önkormányzati jogát s nemzeti függetlenségét biztositá.

Zandirhám e munka végrehajtása után öreg korában meghalván, fiát Apoltot (Upoletet) választák főrabonbánnak. Ez időtájt (888-ban) Magor Zápor nemből való anyja (hős Zandirhám özvegye) a hét erdőn (Hargitán) belől való tartományba Rákus végében, a törökök földjén, nem messze a viztől a Vacsárkon túli Blakusok területén a rabonbáni áldozatokra alkalmas házat épitett, s a nép beléegyezésével felosztá a földet fiai közt. Apolt pedig, a nemzet áldozópoharát oda vivén, áldozott, s azután elhalt.

Utána közakarattal rabonbánul Bucsint választották, ki a Gyula által Konstantinápolyból hozott keresztyén hitre térvén, Apoltnak (Upoletnek) ősvallást követő fiai által a Sósmező völgyben megveretett s külföldre menekült, hol a traciai király Victoria nevü leányát vette el.

Ugy látszik, hogy az ő távoztával Buson lett főrabonbánná, mert a székely krónikában azt találjuk bejegyezve, hogy Buson megöletésekor a rabonbánságot visszaszerezte Bucsin; de testvére fiai által a Tatár havasnál megveretvén, elesett.

Az ős pogány vallás és a keresztyén vallás közti ezen versenyben a nemzet áldozópohara Rákosról visszavitetett az ős rabonbáni székelyre Budvárába, hanem 1039 tájat Sándor István azt ujból Rákosra vitte a Zandirhám özvegye által Vacsárkon túl épitett házba, és oda vitte a törzsek ellenzése daczára, miért Ruha 200 fegyveressel jött a vár alá* az áldozópohár visszaszerzése végett, s bár később a háromszéki rabonbán, Apor János, Bél István és Gáspár (a Patancsa nemzetségből) gyülést tartva...

... Sándor István Gyimesföld urát a kehely elhozataláért haddal akarták megtámadni; de azt meggátlá a Bissenusok járása és András király állapota, kihez Sándor István fiát Lászlót követül küldve, a királytól kieszközölte az engedélyt, hogy a Héterdőn belőli tartományból egy oly külön rabonbánságot alakitson, mely csak a királytól függjön. A székelyföld ezen uj felosztását András király Janglavár harczos által ratificaltatta is.

Az ős nemzeti szerkezet ily megsértése, és a felerőszakolt keresztyénség miatt fellázadván a székelyek, a Gyimesen túli keresztyén törzsekre támadtak; de az ősvallás ezen védői legyőzetvén, a Csák-nemzetségből való Sándornak, és Csongornak Gyula várában fejét vették; erre bekövetkezett csakhamar a végcsapás, mert az ősvallást követők ellen dühbe jött Béla (a király testvére) e forrongást keservesen csendesité le, a pártosokat is azok közt Madaras földéről való Szemerét is legyőzvén, mindent eltörölt, mi a nemzetet az ős pogány vallásra emlékeztethette, az iratokat elégette, a családok neveit elváltoztatta, a hivatali elnevezéseket átalakította és a helységek ős neveit is eltörölvén, Szentek neveire kereszteltette el.

De nemcsak a nemzeti ős vallásnak volt áldozati helye, nemcsak a Hét erdőn belőli rabonbánságnak volt székhelye Rákos, hanem egyszersmind a székely nemzet kedves gyülésezési helye is, mert midőn északi nemzet követei jöttek szövetséget kötni, Sándor István a rabonbánokat és a népet a Héterdőn belőli Rákos mezejére gyüjtötte össze, ezen követség fogadására és a szövetség megkötése végett, sőt ezen szövetség kezességéül a főrabonbán Apor Sándor leányát, Mariánát adták a követek fejedelme fiának Vazulnak (Basil) feleségül, és előhozták a drága kövekkel ékitett menyasszonyt, és a főrabonbánt helyettesitő diszkiséretben, – mely a Szereth folyóig ment – ott van Sándor István fia (Vész földjének rabonbánja), több főszékely és a Tárhavas mögötti föld rabonbánja Künvér (Kunvér), kit örök kiséretül (egész a rendeltetésig) rendeltek, kit a fejedelemfi nagy örökséggel ajándékozott meg.

És ismét Sándor István idejében 1039 körül Rákos mezején gyült össze a székely nemzet a törvények rendjét megállitni; jelen volt ekkor László herczeg is (a későbbi Szt. László király), ki akkor tájt Erdély ezen részét a kunok ellen erősité, s Mikó Pálnak, Sándor István, Szilvási Erzsébettől született, Katalin nevü leányával tartott menyegzőjét megtisztelvén, széles jó kedvében még a nemzet áldozó-poharából is ivott. Ez idő tájban Sándor István némely beütött tatárokat (valószinüleg kunokat) kivervén, jutalmul Törcsvárt és tartozandóságait nyerte László herczegtől, ki ugyanekkor erősité meg Kászonszéket, mint széket.

A Rákos közti Szakadát havason Urvölgyében hozta a székely nemzet a székely fiu-leány örökösödési jogát biztositó törvényt, és azt Rákos mezején László székely ispány jelenlétében megerősiték, hol a törvények nem tentával, hanem vérrel irattak meg.

És végre 1764-ben itt gyült egybe az erőszakos fegyverfeladás ellen óvást tenni a székelység, az ide közeli Madefalván mészárlák le Bukow vérengző zsoldosai a fegyvertelen népet.”

„De ideje már, hogy a történelem Rákosából visszatérjünk a jelen Rákosba, hol szintén fogunk néhány figyelmünket kiérdemlő tárgyat találni; ezek elseje a falu feletti magaslaton, a Köd alján igen szépen fekvő kath. egyház, mely egyike a hazánkban nagyon kevés példányban előforduló kereszt-idomu gót egyházaknak; ez egyház egyáltalában jóval terjedelmesebb és diszesebb a szokásos községi templomoknál, ugy, hogy Csík szentegyházai közt minden tekintetben megérdemli az első rangot. Ez is, miként kortársai, a kontár kezek eszközölte kiigazitások által, sokat szenvedett; de azért műidomaiból még is sértetlenül fennmaradt legalább annyi, hogy meghatározhassuk, miként az átmeneti korszaknak (XIII. század) egyik tiszteletet keltő műemléke áll előttünk.

 Polygon záródásu szentélye jóval fennebb fekszik a hossz-szentélynél, a kettő együtt véve 22 lépés hosszu és 10 lépés széles, ezeket egy merész metszetü csúcsives diadaliv választja el az aránylagosan rövid (csak 14 lépés hosszu) hajótól.

 Az áthajók egyenes záródásuak, s törpitett boltozatukkal idegenszerüleg veszik ki magukat a hoszszentély feltörő keresztboltozata mellett, melynek kajacs és horonytagozatu gerinczei és hevederei hosszúkás gyámkövekre nehézkednek. Zárkövei egyikén a nap és hold (a székelyek czimere) van domborműbe bevésve.

Főportaleja átidomult s csak is déli oldalajtaja maradt meg, mely körives, egyszerü hengertagozattal. Ablakai csúcsivesek ki- és befelé szélesedő tagozatlan béllettel, diszmüvezete csak is egynek maradt meg s ez a kettős három levél iv feletti lóherrel alakult.

 Sekrestyeajtaja, mely a késő gótkor átszelt lóherivével záródik, szintén későbbi odaillesztésnek látszik lenni, ugy szintén a szentély két ellentétes oldalán nyitott körives ablakok is.

A templom déli oldalán és az áthajó nyugati oldala mellett is (kivülről) oszlopos folyosó vonul, mely félkör váliveivel a román styl reminiscentiáit tartja fenn.”

Eddig az idézet részletei. S itt megtorpantam. Mennyi részletet nem tudunk, vagy csak homályosan sejtünk saját korai történelmünkből, mennyi titok és csodálatos történet övezi  vidékünk minden szegletét...vajon eljön az az idő, amikor ezeket is tanítani fogják? Remélem...de kétlem.