Szent Anna-tó májusban

A Szent Anna-tó és környéke már annyira ismert, mindent leírtak róla, így nem nagyon tudnék újat mondani. De újraolvastam Jókai Mór leírását, s azt gondolom, hogy ő még ma is tud újat, szépet mesélni róla. A gyönyörű leírás mellé a május elején készült képeimet fűztem, ezeken még nagyon üde zöld színben pompázik a Mohos tőzegláp és a Szent Anna-tó környéke.

 „Jókai Mór: Erdély legköltőibb helye - Szent Anna tó

Vannak nagyszerűbb, pompásabb, elragadóbb látványok Erdély tájai közt, de oly magasztos alig lehet több, mint a Szent Anna tava. (...)

Amint a tusnádi regényes fürdők jótevő nimfájától búcsút veszünk, balra napkelet felé óriási bércek birodalma terjeszkedik elénk, melynek utolsó ponkjai messze Kézdivásárhelynél végződnek; a térkép nem mutat e helyen sem falvat, sem majort, ősrengeteggel koszorúzott hegyek feküsznek egymáson, miket mindkétfelől elkerül az országút, vadászösvényeken hagyva az ősvadont, mely most járatlanabb, mint volt ezelőtt kilencszáz évvel, mikor még azoknak a váraknak urai éltek, miken most ez a vad fa terem, melyet a vihar vet s a vihar tép le.

Egyikén e vadon ösvényeknek megindulva, két meredek bérc között haladunk szüntelen felfelé, miknek aljában tajtékzó hegyi folyam tombol; szédület letekinteni rá. Félóra múlva elhagynak bennünket a szelídebb éghajlati fák, a bükk és tölgy, s kezdődik a fenyvesek országa.

Óriási szálfák nőnek elő a szirt meredekéből, földig eresztve sötétzöld lombpalástjukat, s ott, hol a sötétzöld a földet éri, körülnőve kék havasi nefelejccsel, mindig odább, mindig feljebb még vadonabb lesz a vidék, emberi kéz soha nem irtja itt a fát, amint a Nemere szele töveikből kifacsarva egymásra döntögette a roppant faderekakat, azonmódon ott rohadnak, benőve futóvirággal és csoda alakú gombákkal; egy-egy roppant szálfa keresztülbukott a hegyvágáson, s míg töve az egyik hegyormon maradt, hegye a másik hegy ormára feküdt, s úgy képez veszélyes hidat az üvöltő hegyi folyam felett. (...) 

Végre mintegy négyezer lábnyi magasba kapaszkodva fel, sík tér nyílik meg előttünk, mintha egyenesre vágták volna a hegy tetejét, s egy lapály tűnik elénk, melynek első látásra oly szomorú, oly aggasztó tekintete van, hogy az ember megdöbben, maga sem tudja, miért.

Az egész tért valami zöldesbarna sűrű moha fedi, melyből csoportonként állnak elő a csáténemű sötétzöld füvek zsombékjai, az áfonya és medveszőlő itt-ott berkeket képez, melyekből húsz-harminc lépésnyire áll ki egy-egy csenevésző szomorú lucfenyő. 

E helyt hívja a köznép a kokojcásnak, és azon aggály, azon borzalom, mely az első tekintetre meglepi az embert, közös minden emberrel, minden állattal, mert e hely halálos veszély helye...

... alatta feneketlen víz van, ha ember vagy állat az ingadozó mohos felszínre lép, a moha lesüpped alatta, és őt elnyelik az ismeretlen szövevények.

Ösztönszerű irtózattal haladtunk végig ez elátkozott hely martján, s midőn a fölötte álló hegytetőre jutva még egyszer visszatekinténk rá, tündéri látvány állt viszont előttünk: két-háromszáz apróbb-nagyobb gömbölyű tengerszem, mint megannyi csillag ragyog a veszélyes bérci ingoványon, miknek hatása leírhatatlan.

Az ember a tündéreket véli látni, kik tengerszemeikből feljőnek, hogy a halandót a vészes síkra csalják. 

E bércen túl fekszik a Szent Anna-tó. 

Háromezer lábnyi magasban a tengerszín felett, körös-körül ezerkétszáz lábnyira feljebb emelkedő bércek által képzett medencében, vad erdők árnyékában terül egy gömbölyű nagyszerű tengerszem, melynek körülete egy negyedrész mérföldet meghalad.

Sima tükörlapja sötétzöld a belenéző erdős bércektől, a legnagyobb vihar sem ingatja azt meg, hab sem fordul rajta.

 A körül fekvő bércek ideforduló oldalát cser és bükk fedi, míg a tó partján körül roppant fenyők emelkednek, mintegy sötét rámába fogva az ércvilágú vízlapot. 

Az ünnepélyes csend, mely a szívre száll, midőn e völgybe lépünk, érzelmekre tanít bennünket, melyeket nem érzénk soha, melyeket talán tagadunk...

Semmi zaj sem hallik ide; örök csend uralkodik e kiválasztott völgyben, a körül fekvő bércek elvonják róla a zivatart; míg saját kiáltásunkat oly csodásan adja vissza a völgy gyűrűjében körülfutó visszhang...

 ... mindig feljebb-feljebb emelve a hangot, míg csaknem egy oktávával magasabban halljuk azt hátunk mögött enyészetesen elzengeni, mint a harangzúgást, mely oly soká cseng a légben, midőn már rég megszűnt szólani. 

Letelepedünk a fűben, székely vezetőnk a lobogó tűzhöz ülve elmondja, hogy ama kisded rom ott a halmon egykor kápolna volt, melyet kegyes szűz építtetett...

... kinek álmában Szűz Máriának anyja megjelent, és sokáig állt a kápolna, látogatva ájtatos lelkektől, míg egyszer szentelt falait földi szerelem fertőzteté meg, akkor villám csapott bele, és porig leégeté; sokáig jártak azután a környék leányai a romokat könnyeikkel áztatni, ott elsírtak reggeltől estig...

... siratva az Isten lakát, mely így elpusztult előlük, míg e században egy püspök újra felépíttetté azt, s ismét népes búcsújárásokkal élénkült meg a völgy, összejártak a Székelyföld minden buzgó népei, elhozták templomi zászlóikat körüljárták a csendes tó vizét...

... szent zsolozsmáikat együtt énekelte velök a bérc; a templom előtt kis faház volt haranglábbal, abban lakott a zarándok.

Újabb időben elpusztult mindez – templom, harangok és ének... 

Ezalatt fenn a havasi hegytetőn megszólal a méla pásztorkürt elragadó hangja, a lélek gyönyörtől áradoz e fájdalmas édes zenétől, melynek ugyanoly csodás hatása van, mint a harangszónak... 

Visszaemlékezünk mi is a história mondáira, és kölcsönben elmondjuk vezetőnknek, hogy ama romok helyén állt az ősi tűzhalom, melyen Bálványosvár lakói áldozatot hoztak a hadistennek, midőn az ősi vallást rejtegetve, csak e völgy volt még övék és az a vár, melynek váza a fenyvesek mögött sötétlik... 

Most nem lakik ember a tájon és semmi állat a tóban. Habja tiszta, mint a kristály, sem belőle, sem bele víz nem folyik, és nincs benne egy hal, egy kígyó, egy béka vagy kagyló sehol: lakatlan az, ámbár iható, mint a forrásvíz. 

Gyakran azt regélik, hogy a tó tört hajók darabjait hányja ki felszínére, mely a tengerrel van összeköttetésben: ez rege, mit féltudós emberek gondoltak ki. (...)”  Eddig az idézet részletei Jókai Mór: A tengerszem tündére című  elbeszéléséből. S mert nagyjaink közül nem ő volt az egyetlen, akit a páratlan szépségű táj megihletett, hadd idézzem Wass Albertet is egy szép vers erejéig.

Wass Albert: A szív

Nézted már a Szent-Anna tó vizét? 
Milyen titokzatos, milyen sötét. 
Semmit se látsz, 
csak olykor egy-egy furcsa csillanást, 
amint ezüst halak 
suhannak mélységein át... 

De olykor hirtelen 
jön valami eltévedt sugár, 
zöldes világra gyújtotta lent a mélyt, 
s a mélynek vége nincs sehol, sehol... 

Olyan a szív is, 
mint a Szent-Anna tó titokzatos vize. 
Elnézed néha: zörgő kis doboz, 
furcsa, lecsukott. 
Hogy mikor, nem tudod: 
de néha jön egy bomlott pillanat, 
kitárul a mély, olyan szörnyü mély, 
hogy előtte szédülve megállsz, 
s imádkozol: Miatyánk, Szerelem 
szenteltessék meg a Te neved... 

Nézted - e már tavaszi napsugárban 
a Szent-Anna tó haragoszöld vizét? 

Nézted már a kedvesed szivét?