Guatemala: Külváros és forró zuhany

Utazunk. Egész álló nap. És közben bámulunk ki az ablakon. Lassan-lassan megismerjük azt az országot is, amelyikkel eddig csak olvasmányainkban találkoztunk. Amit magamban elképzeltem róla - mielőtt megmutatta volna azt a csodálatos másik arcát...

Igen, ez az arca is pont annyira igaz és valós, mint a másik, sőt: valószínű, hogy ez a valósabb. Guatemala lakosságának életszínvonala messze alatta marad a kontinens átlagának. Világviszonylatban sem jeleskedik. A lakosság fele nem tud írni, olvasni. Legfontosabb megélhetési forrás a mezőgazdaság, de a hegyvidéken ez nagyon nem jövedelmező. Épp csak megélnek belőle.

Az út szélén csapatokban integetnek a kéregető gyerekek, a külföldi buszok elég gyakran megállnak, pénzt vagy ételt adnak nekik.

Mi nem állunk meg. A mai sofőrünk Mario azt mondja, hogy gyakran agresszívvé válnak, ha úgy gondolják, hogy nem kaptak eleget, jobb, ha nem keveredünk össze velük. Néha kedvesen integetnek, de máskor kövekkel dobálják a buszokat, így vezetik le a mérgüket... ez itt már Guatemala City környéke, ahol bármi lehetséges...

A széles, négysávos út az vadonatúj, állítólag nagy szükség is volt rá, mert a főváros - Guatemala City - rohamosan fejlődik, lakossága egyre növekszik és ehhez még hozzá kell adni a nagyon nagy távolságokról ingázó tömegeket...

 ...akik dolgozni, vagy terményeiket eladni jönnek a városba.

Minket nem visznek be a fővárosba, a körgyűrűn haladunk végig, s az ablakra tapadva bámuljuk mindazt, ami a fővárosból látható... azt mondják: jobb így nekünk. Nehezen tud a szervező bármilyen garanciát vállalni a biztonságunkért. Egyrészt az ivóvíz az, amitől könnyen le lehet betegedni, másrészt a közbiztonság még mindig nem az igazi.

Guatemala-t nagyon sokáig katonai kormány vezette, így mindegyre szerveződött valamiféle puccs, s jött a másik kormány, majd ellenpuccs és vissza az egészet. Több, mint 36 év polgárháború és katonai kormányok virágzása-bukása-váltakozása után 1986-ban végre civil kormánya lett az országnak. De a gerillaháborúk még ezután is dúltak, a végső békekötési szerződést 1996-ban írták alá a gerillavezérek és Alvarez elnök.

A gerillák ezután le kellett tegyék a fegyvert, s kaptak egy-egy darab földet, amit családjukkal együtt megmunkálhatnak. Persze, ez a letelepedés is relatív – nem mindenki született éppen földművesnek – sokan lettek inkább üzletelők, amolyan „seftelők”, vagy fegyveres őrök. Itt a fegyverviselés amúgy engedélyezett és fegyverből is lehet látni a kisebb pisztolyféléktől kezdve egészen a nagy, nehéz puskákig mindenfélét.

A legtöbb üzlet, az üzemek, a buszállomások fizetett fegyveres őrökkel vigyáznak a biztonságra, mert elég gyakoriak a betörések, vagy a fegyveres rablások. És igen, a gyilkosságok is. Legtöbbjük sajnos kiderítetlen marad. Itt az a szokás, hogy alkonyatkor mindenki igyekszik haza, bezárja a vasajtót és lehúzza a rolót.

Nem is említettem eddig, hogy az országutak mentén nagyon gyakori a rendőri ellenőrzés. Nem csak Guatemala-ban, Mexikóban is minden tartomány határának átkelésekor láthattuk, hogy fegyveres katonák őrködnek az út szélén, s elég gyakran ellenőrizték a sofőrt, megkérdezték merre utazik, milyen csoportot szállít. Eleinte kissé zavart, de hamar megszoktuk ezeket a rövid közjátékokat.

Késő délután érkeztünk a Rio Dulce folyó torkolatához, ahol azonnal ki is pakoltuk az út szélére a bőröndjeinket a buszból - innen csónakkal vittek a dzsungelkempingbe.

Persze, a csónak még nem várt, így volt időnk  sétálni, bámészkodni , nézni a fürdőző gyerekeket...

... a lábukat áztató felnőtteket...

... a munkából hazaigyekvő fiatalokat...

...vagy az út melletti zöldség- és zakotapiacot, ahol minden megtalálható a zöldségektől kezdve a memóriakártyáig és a gumipapucsig.

Aztán megérkezett a mi csónakosunk is, persze három rendben kellett neki térülni, amíg mindenki csomagostul átjutott a szállásra.

A hacienda tulajdonképpen egy  huszonöt-harminc cölöpházikóból álló kemping volt...

... ahol a mocsaras, poshadt – ijesztő mangrove-gyökerekkel sűrűn teleaggatott - víz felett haladó keskeny pallókon közlekedhettünk az oldalt nyitott vendéglőig, a kikötőig, vagy a távolabbi házikókig.

Kicsit furcsa volt a hely, de ezt is hamar meg lehetett szokni. A házikók meglehetősen komfortosan lettek kialakítva, melegvizes zuhany, kényelmes ágyak, s minden ágy felett szúnyogháló-baldachin... hát enélkül biztosan semmit sem tudtunk volna aludni, annyira támadtak a ronda szárnyas hadak.

Érdekes élmény volt, kár, hogy csupán egyetlen éjszakát töltöttünk itt.

Reggel újra korán indultunk, nem is reggeliztünk, a csoportvezetőnk és a sofőr útközben vásárolta meg a hozzávalókat a déli piknikünkhöz: friss guacamole lesz és utána különböző gyümölcsök. Elég hosszúnak tűnt az út, míg a tengerpartról újra dombos vidékre kerültünk, közben mindenféle ültetvényeket és nagy fülű teheneket bámultunk.

 Aztán megérkeztünk valahová, az Agua Caliente nevű vízesés közelébe, ahonnan gyalog mentünk-mendegéltünk tovább az erdőben, egy kis patak mentén. Közben néztük a helyi asszonyokat, akik a tulsó parton mosták a ruhákat és néha integettek nekünk...

... láttuk a szerény kis házikóikat...

... a sok kisgyereket, akik a környéken szaladgáltak, játszottak, s láttuk azt is, hogy mennyire nem vigyáznak arra, hogy tisztán tartsák a házacskák környékét... sajnos őket is utolérte a nylonzacskók átka.

Már elég éhesek voltunk, s emiatt nyűgösebbek a szokásosnál. Hogy ne legyen annyira unalmas a bandukolás, a sofőrünk – egy jól megtermett, hangulatos ember – mutogatta nekünk az érdekesnél érdekesebb fákat és mindenikről tudott valami vicceset mesélni. Ez itt a turistafa: mert vörös és mindig hámlik – akárcsak a turisták a tengeren J

Aztán végre megérkeztünk a vízeséshez és elfelejtettük minden bajunkat: óriási zuhatag zúdult a nyugisan tovafolyó patak vizébe, olyan sűrű, meleg párát csapva a környéken, mintha szaunába érkeztünk volna.

Alig vártuk, hogy belemehessünk. És amíg mi fürödöztünk és önfeledten élveztük a hátunkat forrón dögönyöző zuhanyt, s a hideg patakvizet a lábunk alatt, addig a vezetőnk és a sofőr ketten elkészítették a fincsi és bőséges ebédet. Persze, az időközben odagyűlt helyi gyerkőcöknek is adtak belőle.

A guacamole, a lehető legegyszerűbb és legfinomabb recept szerint, íme: egy tálban törj össze durván ( egy pohár aljával) két szép érett avokádokörtét, add hozzá egy lime levét, egy jó marék apróra vágott gyöngyhagymát ( vagy más puha húsú hagymát), egy apróra vágott paradicsomot, finomra vágott csilipaprikát, sót, borsot, majd a legvégén nagy kötés apróra tépett korianderzöldet. Szenzációs J. És hihetetlenül laktató..