Peru, Ica tartomány

Borkóstoló és homokfutózás

A Tacama pincészet Ica tartomány legjelentősebb bor- és piscotermelője. Az Olaechea család 1889-ben vásárolta meg az Ica völgy ezen igen termékeny részét és kezdte el termeszteni a különböző - Franciaországból behozott - szőlőfajtákat. Maga a szőlőtermelés az Ica tartományban sokkal korábbra, egészen 154o-re vezethető vissza, amikor spanyol úttörők révén, majd később a Szent Ágoston rendiek gondoskodása révén honosodott meg a szőlőtermesztés.

Jelenleg húszféle szőlőfajtát termesztenek, maguk állítják elő a palántákat is, de a mai napig is francia szakemberek véleményére támaszkodnak úgy a szőlészetben, mint a borászatban. Valószínű, hogy ennek a szaktanácsadásnak is köszönhető a nemzetközi hírnév, amire időközben szert tettek.

Tűző napsütésben, délidőben ( kissé éhesen...) érkeztünk a szőlészetbe, a földeken való gyalogláshoz nem sok érdeklődés mutatkozott részünkről, na de „evés közben jön meg az étvágy, ivás közben múlik a szomj”...

... s azután akár a „mennyekbe is emelkedhetünk” – legalábbis a falicsempék igazsága szerint J.

Felvittek a harangtoronyba, ahonnan nagyon szépen lehet látni a rendezett földeket, sőt, egy jobbacska látcsővel simán ellenőrizni is lehetett volna, hogyan dolgoznak a munkások... Ezzel a haranggal jelzik mai napig is a munkaidő kezdetét és végét.

A lépcsőfeljáró falai itt is tele vannak vicces csempeberakásokkal, melyek a bor tisztaságát, egészséges és áldásos hatását hivatottak igazolni...

...és az is biztos, hogy a jó borivó az csakis becsületes, barátságos és igaz ember lehet.

Aztán megnéztük a régi, rózsaszínűre festett haciendát, ahol a  tulajdonos és családja lakott, az udvart, a száz évesnél is öregebb fákkal...

... és a szintén rózsaszínűre festett takaros kis kápolnával.

 A kerítésen kívül, egészen más házikók voltak: a szőlősben dolgozó munkásoké. Oda nem mehettünk be, de azt láttuk, hogy nem rózsaszínűre festették a falait...

Majd a borászat óriási csarnokait mutatták meg, ahol a termelés folyik, de ahol megőrizték a régi korok ereklyéit, a kezdeti préseket, töltőberendezéseket, fényképeket és természetesen, az óriási hordókat is.

Miután itt végeztünk jöhetett a nap fénypontja: a borkóstoló.

Hétféle bort, egy pezsgőt és egy piscofajtát töltöttek – volt amelyik tényleg nagyon ízlett, volt olyan is, amelyik túl édesnek tűnt a mi ízlésvilágunkhoz képest. De lehet, hogy csak túlontúl éhesek voltunk, s ezért nem tetszett egyik-másik bor annyira. A pisco, az egy becsületes 4o fok körüli erősségű törkölypálinka, egy tősgyökeres perui ital, amelyet akkor kezdtek el gyártani, amikor a spanyolok 1776-ban betiltották a borok behozatalát Peruból.

 Az eredeti pisco az olyan egyenes és átlátszó, mint nálunk a tiszta pálinka, de nagyon finom koktélt lehet belőle készíteni, a pisco sour-t, ami lehet klasszikus citromos, vagy különböző gyümölcsökkel ízesített. A mangó és a passion fruit ízű az tényleg nagyon finom. Persze a helyi bodegában nem nagyon variálják... inkább natúrban.

Mondanom sem kell, hogy a  a sok alkohol megszédített, alig vártuk, hogy a faluban ebédeljünk. Finom és hihetetlenül olcsó volt az étel – a specialitásuk a kacsa volt...

... de az alpakából készült fogás is nagyon jól nézett ki. Peruban mindenütt nagyon jóízűen tudtunk enni, nem voltak túlzottan csípősek, vagy szokatlanok az ételeik – kivéve, persze a tengerimalac-sültet, amit egyikünk sem akart megkóstolni.

Miután jóllaktunk, s úgy gondoltuk, hogy jó lesz egy kicsit szunyókálni a hűvösre hűtött buszban, az állandó vezetőnk Paco azzal állt elő, hogy hamarosan megérkezünk az Ica sivatagba és jó lesz időben eldönteni, hogy ki akar 7o pénzért boogieval menni és ki nem. Mivelhogy ez nincs benne a programunkban, így muszáj választani. Választottunk volna, csak azt nem tudtuk, hogy mi a boogie. Meg a 7o pénz is sok. Főleg olyan valamiért, amit nem is ismersz. Szóval, húztuk az időt a döntés előtt, hadd lássuk legalább milyen az a jármű. Hát ilyen:

Kicsit bámészkodtunk, gondolkodtunk... s aztán csaknem mindannyian igent mondtunk, olyan megfontolásból, hogy holnap már biztosan bánnánk, ha elszalasztjuk ezt az egyedülálló alkalmat. Befizettünk. Egy kisebb konyhakredenc méretű, kendővel bekötött fejű, szótlanul biccentő sofőr-bodyguard már unottan várt ránk a kormánykerék mögött. Beültünk mi is a vasakkal körbemerevített ülésekre – a mi kisebbik booginkba öten, a másikba, pedig heten, bekötöttük a biztonsági öveket, s ezzel a tetőtől talpig tetovált szelíd motorosok nekiindultak. 

De nem akárhogy, mintha puskából lőtték volna ki őket, hol felfelé száguldoztunk...

... hol szabadesésben zuhantunk lefelé a homokdünéken...

... s közben torkunkszakadtából üvöltöztünk mindannyian. Persze az úriember ott a kormány mögött úgy ült fapofával, mintha csak a lábait lógatná egy melegvizes lavórba. S közben unalmában forgatná a perecet.

Amikor egy-egy idegen boogieval találkoztunk, rájöttünk, milyen borzalmas hangokat adnak ki azok a másikok J és hogy milyen jó hely ez a sivatag, mert itt senki nem szól rád, hogy ne zajongj!

Nem volt egyszerű feladat, de azért néha elengedtem az egyik kezemmel a vasat ( csodálom, hogy a szorításomtól nem lett vörös – viszont másnap a vállunkban-karunkban eszméletlenül fájdalmas izomláz jelentkezett ), hogy elébb-elébb fényképezzek is valamit...

Persze, a képek nem lettek éppen tökéletesek, de gondolom így is szemléltetik a táj szépségét...

A magasabb, sima lejtőjű dombokon nagy volt a tumultus...

...sokan próbáltak szörfdeszkával beereszkedni, de a meredek homokfalon ez sem volt nagyon könnyű feladat.

Mi is megálltunk egy kicsit, hogy fényképezkedjünk...

...és nyugodtabban is megcsodálhassuk a tájat...

...majd az alkonyatot a dünék között.

Aztán vissza a járműre és a szürkülettel mit sem törődve, ugyanabban az iramban száguldoztunk Huacachina irányába.

Huacachina egy kis falu  az Ica sivatagban, igaziból egy oázis, ahol kevesebb, mint 2oo ember lakik és mindenki a turizmusból él. Vannak itt csodaszép szállodák, medence, spa, masszázsszalon, bárok és vendéglők, minden ami kell.

Sok idegen jön ide homokdeszkázni vagy ilyen holdjárófélével száguldozni – de állítólag ez a sport már a tehetősebb helyiek között is nagy divat lett, akárcsak nálunk az atv-motorozás.

A kis oázisnak van egy kedves legendája is: egy gyönyörű hercegnő egy napon éppen itt fürdött a medencéjében, amikor egy ífjú vadász megleste őt. A hercegnő észrevette a leskelődőt, elmenekült előle, de igyekezetében kiborította a medence vizét. Ebből a vízből keletkezett a lagúna. Ahogy szaladt a hercegnő lebegett utána a köpönyege, s minden egyes lépése nyomán ez alakította a homokdűnék alakját. Állítólag a hercegnő ma is itt él a Huacachina  oázisban, egy szépséges sellő alakjában.

Elfáradtunk. De csodajó kaland volt.

Peru, Ballestas szigetek

Madarak, fókák, pingvinek

Paracas városától mintegy 20 percnyi út motorcsónakkal a Ballestas szigetek. Csak délelőttönként engedik ide a turistákat – naponta mintegy 2-3 órára – hogy a sziget élővilágát ne zavarhassa a motorcsónakok zaja. A csónakokból sehol sem szabad kiszállni, szépen körbe fogjuk kerülni a szigeteket és elég közel leszünk a parthoz, hogy láthassuk az állatokat. A mentőmellény viselése kötelező, a csuklya vagy kalap viselése nagyon ajánlott...

Na jó, ez a sok szabály egy kicsit kételyekkel tölt el, vajon mit is fogunk látni egy ködös, nyirkos hideg reggelen, egy 50-60 km-es sebességgel száguldó csónakból. De ha már itt vagyunk, legalább örvendjünk annak, ami megadatott: ha kicsit szelesebb vagy viharos az idő, akkor el sem indulnak a csónakok, azokon a napokon ücsöröghetsz egész nap a parton, mert egyáltalán nincs sziget-túra.

Elég unalmasnak ígérkezett az út, ahogy a kikötőt elhagytuk, s száguldoztunk a szürke semmibe, mindössze a baloldali parton csodálhattuk az iparosodás csalhatatlan jeleit: itt a part mentén jelentős olajkitermelőhelyek is találhatók.

A felcsapódó meg lecsapódó hideg-sós víz íze lassan már megszokottá válik, a hűvös padokon mocorogva utazunk tovább. Unaloműzőként sikerül néha lencsevégre kapni az éppen halászó madarakat,...

... amikor valami felvillan: baloldalt, a kopár dombok tövében megjelennek az első pelikánkolóniák.

Lassan megnyugszunk, mégsem hiába fagyoskodunk J. A szürke pelikánok, pedig gyönyörűszépek – igaz, itt perui pelikánnak hívják őket. Aztán megtudtuk azt is, hogy Chilében ezek a chilei pelikánok.

De ez minket már nem zavar, annyira szimpatikusak, hogy kénytelenek vagyunk néhány száz tökéletesen egyforma képet készíteni róluk – hátha ezzel maradunk, mert ennyi volt a napi látnivaló.

Elmaradnak a pelikános partok is, visszatérnek a kopár, vörös homokkal borított dombok. Azért ez sem akármilyen táj, egyre jobban lenyűgöz. Talán a pusztaság mértéke az, ami már-már hihetetlen: tényleg egyetlen fűszál sem terem ezeken a dombokon. Egyébként Paracas nevének jelentése homok-szél, ami tökéletesen illik is viselőjéhez.

S amíg bambán bámultuk a domboldalt, egyszer csak ott volt! Az 595 láb ( kb 2oo m) magas Kandeláber, vagy másképpen a Gyertyatartó nevű geogliph rajza.

 A keletkezésének idejét i.e. 2oo körülire teszik, a környéken talált cserepek vizsgálatának eredményeképpen, de igaziból csak találgatják a korát, célját, jelentését, s nagyjából mindenki arra tippel, ami számára kedvesebb, vagy hihetőbb... lehet, hogy a tengeren hajózók számára szolgál irányjelzőként ( állítólag pontosan Nasca irányába mutat), mások a szabadkőművesek jelképét látják benne, ufóknak készült „jelzőtábla” is lehetne, de akár egyszerűen egy hallucinogén növény, a San Pedro kaktusz rajza is lehet, jelezve a tenger felől érkező matrózoknak, hogy közel a kikötő és a bódulat ideje J.

Mégis a legvalószínűbbnek azt a magyarázatot tartják, hogy Viracocha istennek a háromágú villáját jelenti, ugyanis a Viracocha féle teremtési legendát egész Dél-Amerikában  tisztelik és magukénak tartják  az őslakosok.

 Eszerint a legenda szerint a világot a leghatalmasabb isten, Viracocha teremtette, az inkák uralkodója, pedig a Napisten, Inti fia volt. Inti négy gyermeke alapította Cusco városát, az inkák központját, itt emelkedett a Napisten temploma, az Inti Cancha is, ahol valaha minden arannyal és ezüsttel volt bevonva: az arany a Nap vejtékét, az ezüst a Hold könnyeit jelképezte. Na akkor itt készítettünk egy csoportképet is, mert bármit is jelentsen ez a rajz, azért nem mindennapi háttér...

A domboldalra vetített rajzolatot ugyanúgy készítették, mint a Nasca-vonalakat: a sziklás felszínről a rajzolat mentén minden követ, apró kavicsot eltávolítottak, oldalra kapartak mintegy 10-30 cm mélységig ( ez rajzolatonként változó) és így látni lehet az alatta lévő világosabb földrétegeket. Az, hogy ennyi idő után is megmaradtak, az annak köszönhető, hogy a kevés csapadék, de sok sós pára és erős napsütés hatására a felületükön egy erős, cementszerű  kéreg képződött. Legalábbis így értettem.

És akkor a vörös homokos dombokat magunk mögött hagyva, a távoli ködből kibontakozva fel is bukkantak az érdekes alakú Ballestas szigetek.

A szigetcsoport mintegy 22 szigetből, vagy épp csak kibukkanó sziklaszigetecskéből áll, s sziklás felszínén nyoma sincs növényzetnek, de már messziről lehet látni a hihetetlen sok madarat, amelyek itt pihennek két halászat között.

A szigetek különlegesen gazdag állatvilága annak köszönhető, hogy épp erre vonul a déli sarkok felől induló Humboldt-áramlat, amely egyrészt nagyon hideg, másrészt igen alacsony sótartalmú és telis tele van szardíniával, makrélával, egyéb halakkal, ezért ennek mentén a szigeteken és partokon nagyon gazdak élőterek alakulnak ki.

Milliónyi guanószula és guanókormorán fészkel a sziklás partokon, ürülékük szaga keményen próbára teszi a tengeribetegségtől amúgy is legyengült gyomrunkat, de a látvány az hihetetlen, néha úgy érzed magad, mint egy Hitchcock-filben.

Nézelődünk, csodálkozunk, több-kevesebb sikerrel próbáljuk felismerni, hogy melyik milyen madár lehet. Alig láthatók a sziklafalban  szerényen megbúvó pelikánok...

...de egyből észrevehetők a tollaikat szélben szárítgató kormoránok (mert nekik a  tollazatuk nem egészen vízhatlan, így minden merülés után muszáj a szélben egy kicsit szárítkozzanak)...

... és a tollászkodó szulák.

Nem győzünk betelni a táj szépségével, a sziklák vöröslő színeivel, a soklábú, tengermosta szirtek látványával...

... most már bizton állíthatjuk, hogy ez az út nagyon megérte.

De még ezután jött a java: igaz, hogy csak távolról, s igaz, hogy csak kettőt, de azért láttuk az aranyos kis Humboldt-pingvineket is, felfelé kacsáztak a hegyoldalon. Ezekből mindössze 12ooo van az egész világon, hát örvendjünk, hogy ezt a kettőt is láttuk. Egyébként ezek a pingvinek állítólag visszavonultabban élnek, nem annyira mutogatják magukat, mint a madarak, vagy a fókák.

Majd láttunk valami sárgalábú madarakat, állítólag azok is ritkák és védettek, de a nevüket már nem tudtam megjegyezni...

... láttunk sziklákon napozó élénkvörös rákocskákat ...

... és láttuk a régi guanótelep maradványait, ahol annak idején évente egyszer éhbérért lapátolták a napszámosok az exportra szánt, méternyi vastagon lerakódott trágyát. Szívták egész nap ezt az átható szagot, s közben még a fejükre is hullt az ürülékből. 

Ma már nem gyűjtik – legalábbis a természetvédelmi területeken nem – hogy ne zavarják az állatok habitusát. De az állványok és a hajóbeállóként kialakított ácsolat még két szigetecskén is áll, s persze madarak hada pihen rajta.

Aztán a kanyar után megpillantottuk a fókákat is.

Egy egészen nagy család szunyókált egymás hegyén-hátán szemmel látható megértésben, s nem messze tőlük a legkisebb ivadék hátraszegte fejecskéjét, úgy próbálgatta, köszörülte a hangját.

A tengerből , pedig mindegyre újabb egyedek bukkantak elő, s a sziklákon vidáman végiglepcsegve csatlakoztak a napozó kupachoz.

Lassan bevallottuk önmagunknak is, hogy ez az út sokkal szebb lett, mint ahogy a reggeli ködben ígérkezett...

...csodálatos tájakon jártunk, fantasztikus élmény volt látni a fókákat, pingvineket, madarakat...

... és tényleg nagy kár lett volna kihagyni ezt az élményt!