Új-Zéland, a Milford Sound

Mindössze két nappal a Doubtful Sound-ban tett kirándulásunk után, egy zuhogó, meleg esővel fűszerezett reggelen nekiindultunk a Milford Soundnak. Új-Zéland legismertebb és sokak szerint a legszebb fjordjának. Én személy szerint nem tudnám rangsorolni a látottakat, annyira szép volt mindkettő, hogy lehetetlen kiválasztani melyik a szebb.

Előbb egy órányit buszoztunk a hegyek irányába, s közben kíváncsian néztük merrefelé mozognak a földre ereszkedett felhők, remélve, hogy nem kell majd az egész napot hófehér fellegpaplanban tölteni... és imáink meghallgatásra találtak, odafent a hágó tetején aprócska szivárvány várt 😊.

Egy kicsit még esett az eső, de azért kényelmesen lehetett közte sétálni – az a fajta eső ez, melyiket egy borzasztóan meleg nyári napon kívánnál, kellemesen hűsítő, finom széllel körített simogató zuhany. Itt, a hágó tetőjéhez közel létezik egy csodaszép búvópatakos szurdok, oda indultunk nézelődni. Buja zöld esőerdő és milliónyi páfrány szegélyezte az ösvényt, a moha fullasztásig befonta a fák törzsét. Gyönyörű látvány volt.

Aztán a mellettünk zubogó patak egyszerre csak meggondolta magát, s a nagy kövek között valahol lebukott a mélybe és hűlt helye sem maradt.

Később, egy ötven méterrel alább aztán vidáman újra felszínre szökkent, mintha mi sem történt volna.

Ahogy a parkoló buszhoz visszaértünk legnagyobb meglepetésünkre két szép kea madár totyogott az út szélén. A kea az egyetlen alpesi papagájfaj, színe nem annyira feltűnő, mint a többi papagájé, de ha jól megnézed, akkor csodálatos mintát rajzolnak zöldes színű tollai. Húú, még fotót is sikerült készítenem, ez azért nagy élmény volt!

A hágóról beereszkedtünk az öbölbe, ahol már várakoztak a sétahajók. Szakadozó, gyenge ígéretet sejtető felhők közt indultunk újra útra, s nagyon örültünk, amikor egy aprócska fénysugár megsimogatta a szemközti hegyet 😊.

A Mildford Sound neve a maorik nyelvén Piopiotahi. Ez egy kihalt énekesmadárnak a neve, aki állítólag akkor szólalt meg, amikor Maui, a maorik hős félistene elindult megszerezni népe számára a halhatatlanságot az alvó Holdistennő testén át. Közben az istennő a madár hangjára felébredt és elpusztította Mauit.  

Az öböl két oldalát magasabb hegyek szegélyzik, mint a Doubful Soundban, itt a magasságuk eléri az 1500 métert is, ettől kicsit szűkebb, sötétebb a völgy, nagy, meredek falain ezernyi vízesés zubog alá. Láttuk, hogy a visszafelé haladó hajókat sorra befelé irányítják a legnagyobb vízesés alá, közepesen működő logikával már ki lehetett sakkozni, hogy ránk is ez a sors vár 😊.

De előtte még megcsodáltuk a sima sziklákon szunyókáló fókákat, s kíváncsian kutattuk a vizet, hogy palackorrú delfineket is találjunk… ez utóbbi sajnos nem jött össze, de annál több jutott a nyakunkba folyó vízből.

A visszafelé vezető úton viszonylag csendesen bámészkodtunk, egészen addig, míg tényleg hajóstul bevezettek a vízesés alá, s a csendes társaság boldog visítozásba kezdett, látszott rajtuk, hogy nehéz a döntés: kimenni és bőrig ázva táncolni a jéghideg zuhatag alatt, vagy bent maradni és kimaradni a buliból, s közben jóízűen nevetni a többieken…egyik sem tökéletesen jó, de mégis mindkettőben van valami ellenállhatatlan vonzerő 😊.

Nagyjából ennyi volt a fjordban tett sétahajózás, aztán átültünk a buszocskánkba és a szálláshely felé vettük az irányt.

Mihelyt kiértünk a magas hegyek árnyékából egy szép csendes helyen megálltunk, s egy kicsit körbesétáltunk a Mirror-lake, vagyis a Tükör-tó partján, nagyon szép látvány, csak annyi volt a baj, hogy nagyon-nagyon fújt a szél. De, ami szép az szélfúvásban is szép, ez is egy fantasztikus nap volt 😊.