Utazások és élmények: Új-Zéland, Arrowtown és a bungee jumping hídja

Új-Zéland modernkori történelme szorosan összekapcsolódik az aranyásók bevándorlásával, életével. Queenstownból alig 20 percnyi autózással Arrowtownban vagyunk, ebben a csodálatosan megőrzött városkában, melyet az 1860-as aranyláz idején alapítottak az Arrow folyó mentén, s mely 1500 aranyásónak lett otthona hosszú éveken keresztül.

A városnak mindössze 3-4 utcája van, a főutca a Buckingham Street, melyen az akkori idők legfontosabb intézményei sorakoztak: hotel, posta, patika, börtön, kocsiszín, bank, fűszeres, pék... na meg persze, vendéglők és kocsmák egész sora.

Van egy kis múzeuma is Arrowtownnak, egykori használati cikkeket, korabeli ruhákat, újságokat lehet ott látni, de számomra sokkal érdekesebb volt az eredeti módon, régiesen berendezett, de tökéletesen funkcionális kis boltok belseje, ahol beülhettél a régimódi bőrszékbe és biliárdozhattál a százötven éves golyókkal 😊.

A városka csupa élet, hemzsegnek a turisták és a helyiek örömmel veszik ezt tudomásul: ma itt már senki nem kutat aranyrögök után (egyébként az ékszerboltban itt azt is árulnak!), inkább hideg sört, almás pitét, meg fagylaltot árul, annak bizony sokkal nagyobb a keletje!

Arrowtown két nagyon élesen elkülönülő városrészből áll, egyik ez az általunk is megismert klasszikus cowboyfilmbeli városka, de a másik, az talán még érdekesebb. A kínai negyedről van szó, ugyanis Kínából is rengetegen átjöttek szerencsét próbálni. Annak idején kb. 8000 kínai élt itt, Otago régióban, kb. akkora területen, mint Székelyföld. A kínai negyed kívül esik a puccos városon, a házak sem hasonlítanak a hollywoodiakra, nagyon apró, szerény kuckók ezek, hol gyakorlatilag egymás hegyén-hátán aludtak a szerencsepróbálók.

A kínai és az európai aranyásók között volt egy lényeges különbség, míg az utóbbiak úgy érkeztek ide, hogy örökre itt is maradnak, ha bejön a számításuk, addig a kínaiak nagy többsége haza akarta vinni a pénzt, hogy eltarthassa népes családját. Legtöbbjük haza is ment az aranyláz múlásával, s az összekuporgatott 100-200 dollárból vásárolt otthon egy aprócska farmot, melyből szerényen meg lehetett élni.

Nem véletlen, hogy a két városrész ennyire elkülönült, ugyanis az első „aranylázas” kínai hullámot még jól fogadta és tisztelettel övezte az európai bányászok csoportja, de a továbbiakat egyre ellenségesebben és agresszívebben kezelték – hiába na, az irigység nagy úr - főleg, ha a másikok éjt nappá téve dolgoztak és jobb eredményeket értek el. Aztán 1881-ben a feszültség fokozódása és a nyomás hatására az új-zélandi kormány 100 dolláros belépődíjat szabott ki a kínai bevándorlókra, így nekik elegük lett az aranylázból. Teljesen kigyógyultak belőle, s inkább máshol próbáltak szerencsét.

Egészen közel van ide a Kawarau folyó völgye, egyet arrafelé kerültünk, hogy megnézzük a szurdok felett átívelő, 1881-ben épített hidat, melyről a világ legelső bungee jumping ugrása történt 1979-ben.

Érdekes, fűvel benövesztett tetejű, de csupa üveg oldalú épületen haladtunk keresztül, hogy odakint valami jobbacska helyet találjunk a bámészkodáshoz, mert részünkről senkit nem érdekelt különösebben a próbálkozás oldala a dolognak, hiába hirdették a jutányos áron (alig százötven új-zélandi dollár!! – ez kb. 100 amerikai dollárnak felel meg) megvásárolható jegyeket. A csarnokban egy óriáskivetítőn láthattuk, hogy épp ki van a kiszögellésen, izgalommal készülődve a nagy ugrásra, majd, amikor kijutottunk a szabadba, ott élőben is egész jól lehetett követni az eseményeket.

Idősebbek, meg kevésbé bátor sportemberek számára egy tiroli drótpálya volt felállítva, úgy észleltem, hogy azon is jól lehetett visítani és feloldozni a benned tomboló feszültséget, ha épp erre vágytál.

Amikor az ugrálókon jól kibámészkodtam magam, akkor felnéztem, s csodálkozva állapítottam meg, hogy van itt egyéb látnivaló is, ez a szurdok egyszerűen festői! Na akkor egyet sétáltam, átmentem a híd túlsó felére is, jó félórára egészen elfelejtettem az ugrálókat, tényleg fantasztikus volt a táj és a kilátás. Még jó, hogy időben észbe kaptam, hanem búsulhattam volna, hogy ott nézelődtem, s ami fontos abból semmit sem láttam 😊.

Egy kicsit szétnéztem a csarnokban is, ilyen helyen mindig van valami izgalmas kis kütyü és ajándéknak való apróság, amikor észrevettem, hogy odabent jópofa dolog készül. Lehet, hogy egy elveszített fogadás, de még valószínűbb, hogy legénybúcsúztató buli volt az apropója a pelenkába öltözött fiatalember izgalmának. Nyilvánvaló, hogy ugrásra készült, de az is látszott rajta, hogy nagyon-nagyon izgul. Amúgy körülötte a többi fiatalember nagyon lezser volt, szünet nélkül vigyorogva ugratták és biztatták a pelenkás legényt.

Még egy érdekes apróság, odalent a sötét pincében a fürdők ajtaján ilyen jelekkel igazítottak útba bennünket. Vicces, ugye 😊.

Sokáig vártunk, hogy végre sorra kerüljön a pelenkás fiú, de sajnos nem tudtuk megvárni…pedig kíváncsi lettem volna. Helyette láttunk egészen profi, meg egészen amatőr ugrásokat is, volt aki magabiztosan és széles vigyorral, volt aki félig ájultan az izgalomtól és végig visítva, de le a kalappal, mert senki sem fordult vissza az ugródeszkákról. És hál’istennek épen ki is halászták odalenn mindeniket.

Mi pedig csak néztük, s csodáltuk a bátorságukat.

Hazafelé újra csodaszép tájakon vitt az utunk, szinte már megszokottá vált, hogy nemcsak bárányok és tehenek, hanem az őzek is csordákban legelésznek a mezőn.