Bhután – A bruttó nemzeti boldogság

Reggel korán a 4200 méter magas Chelela hágóra vittek fel bennünket, ahonnan öt-hat órányi gyalogtúrát szerveztek a hegygerincen haladva, majd beereszkedve az egyik patak medrén olyan 3000 m körüli magasságba, hogy utána újra felkapaszkodhassunk a festői környezetben, 3500 méter magasban a sziklák peremén meghúzódó Kila Gompa kolostorhoz.

Nos, arra gondoltam, hogy amíg a gyalogtúrán készített képeket felrakosgatom, addig elmesélem a régen beígért bruttó nemzeti boldogság, vagyis a GNH (Gross National Happiness) történetét. Erről a következő képről még annyit hadd mondjak el, hogy szerencsénk volt, felszállott a köd és csodaszépen látszott a 7326 m magas Chomolhari és a mellette levő Jitchu Drake 6662 méteres csúcsa.

Valamikor a hetvenes évek elején - akkor, amikor még a jelenlegi király édesapja uralkodott Bhutánban – egy nemzetközi csúcstalálkozó alkalmával történt, hogy a riporterek a bruttó nemzeti jövedelemről faggatták őfelségét. Márpedig ennek a számnak az alapján akkoriban Bhután a világranglista utolsó helyinek egyikén kullogott a többiek nyomában.

Talpraesett ember és nem utolsó sorban okos politikus lévén, hamar elintézte az újságírók hadát azzal, hogy ez a fogalom, mármint a bruttó nemzeti jövedelem az csak egy szám, amelyik nem mutatja meg igaziból, hogy milyen az országban az életszínvonal és hogy boldogok-e az emberek. Márpedig minden egyes ember életcélja az, hogy boldog legyen.

Nos, ebből a rövidre sikerült interjúból hamarosan szállóige lett, egyre többet és egyre őszintébben érdeklődtek a projekt felől az idegenek, így nekiláttak szorgalmasan a bhutániak és megalkották a bruttó nemzeti boldogságot megalapozó holisztikus fejlesztési tervet.

Amíg tovább lépnék a történettel egy kis kitérő: ezek a zászlók néhol az egész hegyoldalt beborítják, kérdeztük Doput, hogy mit jelentenek, nos a halottak emlékére állítják őket - néha egy-egy kivágott fa törzse mellé, máskor csak úgy beszúrva a földbe – minden évben, addig, amíg 108 darab nem lesz egy csoportocskában. Ez a 108-as szám a buddhizmusban nagyon fontos, 108-szor kell elmondani a mantrákat, annyiszor kell leborulni a földre, Buddha lábnyomát 108 részre szokták osztani, a hindu mala is 108 gyöngyszemből áll, s vég nélkül sorolhatnánk. Valahogy úgy értettem az eredetét, hogy a kezdetleges matematikában, ahol az egy, a kettő és a sok, vagyis a három létezett, ott ezeknek az 1x2x2x3x3x3 alakú szorzata pont 108-at adott, ettől lett ez a legkerekebb szám.

Most akkor vissza a boldogsághoz. Született egy határozat is, mely szerint létrehoztak egy hivatalt, s ez a hivatal fogalmazta meg a bruttó nemzeti boldogság alkotórészeit, mégpedig olyan formában, hogy az mérhető is legyen. Négy alappillére van az elképzelésnek: a tisztességes és méltányos gazdasági és társadalmi fejlődés, a kulturális örökség megőrzése és promoválása, a környezet és természet védelme, valamint a jó kormányzás.

Ezt a négy alappillért aztán tovább bontották kilenc olyan ágazatra, melyeket a legfontosabbnak ítéltek meg. Ezek a következők: az emberek lelki jóléte, az életszínvonal, az egészség, a kultúra, az oktatás, a közösségek vitalitása, a jó kormányzás, az idő kiegyensúlyozott beosztása és a környezettudatos integráció.

Na, gondolom, hogy eddig érthető a program, de ez még nem minden 😊. Mert ezeket a kategóriákat tovább részletezték, így például a lelki jólétet három fontos összetevőre, az élettel való elégedettségre, a pozitív élmények megélésére és a negatív élmények spirituális feldolgozására. A közösségi élet pezsgését az adományozások gyakorisága – ez lehet pénz, érték, vagy idő, munka – a közösségi kapcsolatok, a család és a közbiztonság adja. Még csak egyet írok le, a jó kormányzás ismérvei a jó eredmények mellett az állampolgárok jogainak maradéktalan betartása, a szolgáltatások, illetve a politikai életben való részvétel mértéke.

Amit leírtam az lenne az elmélet, dióhéjban összefoglalva. Az egész dolognak az adja a legérdekesebb részét, hogy itt Bhutánban következetes módon igyekeznek a fejlesztéseket olyan formában megtervezni és kivitelezni, hogy az ne bontsa fel az egyensúlyt, vagyis szigorúan mérlegelni kell minden pillanatban, hogy egy tervnek vagy egy beruházásnak milyen következményei lesznek a négy alappillér többi ágazatában, s ha valahol határértéket súrolnak, akkor inkább lemondanak a fejlesztésről.

Ilyen meggondolásból született az a döntés is, hogy a PCF, vagyis a termékek ökológiai lábnyoma nulla legyen. Például Bhutánban nem használnak nylonzacskót, helyette egy könnyű papírszerű zacskót adnak az üzletben, persze, azt is meg kell fizetni, amelyik teljesen lebomlik a természetben. Az ország energiaellátására kizárólag vízerőműveket használnak, ez amúgy az egyik legnagyobb jövedelmi forrás is, rengeteget exportálnak Indiába. Aztán olyan döntés is volt, hogy az ország összfelületének legkevesebb 60 %-át erdő kell, hogy borítsa és ha kitermelnek, akkor azt vissza is kell azt ültetni.

Jelen pillanatban az ország területének több, mint 80% -át borítja erdő, ebből 33% nemzeti park és természetvédelmi terület. Érdekességként megemlíteném – bár azt hiszem, hogy ennek egy kicsit más alapja volt, nem a GNH – azt, hogy az ország legmagasabb csúcsait nem szabad megmászni. Egy alkalommal a hetvenes évek végén hat japán alpinista szerette volna megmászni a Gangkhar Puensum 7570 méteres csúcsát, de a rossz idő miatt mindannyian meghaltak. Ekkor született a döntés, hogy a hegyeket békén kell hagyni, meg kell hagyni őket az isteneknek.

Amúgy az alpinizmus itt egy túlzottan öncélú sportágnak van elkönyvelve, mert egyetlen ember sikeréért, az ő egójának növeléséért túl sokan kell, hogy szolgálják őt, kezdve a serpáktól egészen a mentőalakulatokig, a rádiószolgálatosokig, a védőruha és felszerelés gyártókig és fejlesztőkig minden ennek van alávetve. Ha jól emlékszem, akkor 5500 méter felett nem adnak ki engedélyt, de annál lejjebb annyit túrázhatsz, amennyi belefér.

Ennyit tudtam meg a bruttó nemzeti boldogságról, de kiéreztem belőle egy olyan dolgot, amit nehezen lehet megfogalmazni: nem vezet jóra a mindenáron erőltetett fejlődés és kevesebbel is jól lehet élni, ha okosan és a környezetedre, az egészségedre, s a körülötted élőkre figyelsz és vigyázol. Fontosabb a nyugodt, egészséges és mosolygós élet, mint a gazdagságot meztelen számokban mérő mutatók. Nekem nagyon tetszett ez a GNH, bárcsak több helyen gondolkoznának hasonló módon.

Na, akkor most folytatom a kirándulással, mert elérkeztünk egy érdekes helyre, ahol a hegyről lefelé szaladó patak szépen megdermedt, s gyönyörű, tükörsima, oldalra jócskán lejtő jeget formált pont ott, ahol mi át kellett volna menjünk a túloldalra. Dopu szépen kiadta a parancsot, hogy senki nem lépik egyet sem előre, ő az egyetlen, aki a jégre léphet. Nos mocorgás közben épp egy kicsikét lépett oldalra egyik társunk, s úgy eldobta magát, hogy azt hittük majd a odalent a völgyben áll meg a csúszásban. Szerencsére utolsó pillanatban elkapott egy gyökeret, s szépen megkapaszkodott. 

Utána már tényleg mozdulatlanul álltunk, néztük hogyan ügyködik a vezetőnk hihetetlen ügyességgel lépkedve a jégen, akár egy vadmacska. A gyökerek közül marékszámra kaparta ki a földet, s szórta be vele a jeget, majd valahogyan egy kidőlt fadarabot is rögzített a túloldal felé, s aztán félóra elteltével azt mondta, hogy mehetünk, de csak egyenként, s nagyon figyelve. Kicsit izgulva, de mindenki szerencsésen átkelt, onnan folytattuk a túrát, most már inkább csak hegyre fel, a kolostor felé.

Jól megdolgoztatott a hegy, de végre ott voltunk. És a kilátás is pazar 😊. Hát persze, hogy megérte!

A kolostor egyes épületei, a szirtek szélén álló hagyományos kegyhelyek, a csörtenek több, mint ezer éve épültek…

 …de a többi épület is többszáz éves múlttal rendelkezik és apácazárdaként működik. Itt fent a hegyekben, hónapokig távol élve a világ zajlásától, 30-70 fiatal lány szokott egy-két idősebb szerzetesasszony felügyelete alatt tanulni, dolgozni, imádkozni. Ilyenkor télen kevesebben vannak, azt mondják, hogy nyáron telt ház van idefent.

Nem tudom, hogy a megtett út miatt volt-e, vagy egyszerűen csak nem vagyunk már húszévesek, de amikor megláttam, hogy mi ide megérkeztünk, de ahhoz, hogy megnézzük a templomocskát is még fel kéne menni azokon az apró kis kőlépcsőkön, szóval akkor úgy döntöttem, hogy egyelőre itt még egyet pihenek. Aztán majd eldöntöm 😊.

Na akkor eldöntöttem. Ha már eddig felkapaszkodtunk s itta szép színes imamalmokat is eleget nézegettük…

…szóval nem is olyan meredek 😊.

És egyébként is, fentről mindig egészen más a kilátás.

A templomban nem szabad fényképezni – egyébként ez általános szabály itt Bhutánban – és azt hiszem így van ez jól. Csendben megcsodáltuk a gyönyörű freskókat, díszítéseket, szobrokat, aztán egy idősebb szerzetes megáldott és szentelt vizet töltött a markunkba. Előre elmagyarázta Dopu, hogy ilyenkor az a szokás, hogy a markodból egy kevés vizet a szájadba veszel, a többivel, pedig két kézzel a homlokod irányából a fejed tetején végig benedvesíted. Úgy tartják, hogy ezáltal megtisztulsz belülről és kívülről is. Akkor ez így rendben is van.

Innen az út lefelé vezetett, viszonylag lazán, egészen addig amíg az ösvény nem kezdett viccelni, s akkor igyekeztünk a legelőnyösebben besuvadni az oldalon.

Miután ez is megtörtént, akkor már csak két-három kilométer laza séta várt ránk, s közbe-közbe visszapillantottunk, mert azért a látvány tényleg fenséges.

Amikor újra az erdő között mentünk, akkor ott már hideg volt, az út is havas és jeges volt, mi meg - cseppet sem visszafogva magunkat - enyhén szólva nyűgösek lettünk. Lazítónak még a bhutáni konyak is előkerült valamelyik zsákból, pedig azt hittük, hogy erre senki nem gondolt. :).

Annál nagyobb volt az örömünk, amikor megérkeztünk a buszhoz, s láttuk, hogy drága sofőrünk már megmelegítette nekünk az ebédet és széles mosollyal az arcán terítette is az asztalt.

Későre járt az idő, de azért még útba ejtettük a Kyichu Lakhank kolostort, ez az egyik legrégebbi kolostor az egész országban, a VII-ik században alapították.

Bent az udvaron van két narancsfa, a legenda szerint mindig érik rajtuk a narancs. Ezt az állítást nem tudjuk megcáfolni, mert amikor arrafelé jártunk, akkor tényleg érett. Igaz, pont szezonja volt 😊.

Alkonyat előtt megnéztük az egyik legnagyobb erődöt, a Ringpung Dzonkot, amelyet a XVII-ik században építettek, s akkoriban nyilván védelmi célokat szolgált itt, a Paro-völgy legszűkebb szorosában.

Pont akkor érkezett az egyik repülőgép, élveztük nézni, hogyan célozza be a leszállópályát 😊.

Ez volt az utolsó esténk Bhutánban. Kicsit sűrűre sikeredtek a programok, de így is minden percét élveztük a bhutáni napjainknak, örvendek, hogy egy picikét megismerhettem ezt a csodálatos országot... szívesen visszatérnék ide bármikor.

 A sűrű program miatt el is felejtettük, hogy még üzletbe sem tudtunk menni, hogy valami kis emléket vigyünk a családjainknak, így záróra előtt gyorsan próbáltunk még felkutatni valami szuvenírboltokat Paroban. Nem fogjátok elhinni: Paroban még a főút mellett is ragyogó tisztaság van, s minden egyes háza olyan, mint egy ékszerdoboz.

Ezekkel a képekkel búcsúzom Bhutántól, holnaptól Nepálban, a Chitwan Nemzeti Parkban kalandozunk, majd arról is mesélek. 😊.