Botswana – A Chobe Nemzeti Park

A Chobe a maga 12.000 km² területével csak a harmadik legnagyobb, viszont állatállományát tekintve talán a leggazdagabb nemzeti park Botswanában. Ezért örvendtünk annyira, hogy időben érkeztünk, s egy kényelmes, néhány óra hosszat tartó hajószafarira mehettünk.

Itt is, mint minden eddigi állatlesen, eleinte csak a jámbor gazellákat, antilopokat, gémeket, meg egyéb madarakat láthattuk, de a távolban ide-oda imbolygó nagy fekete árnyakat biztató jelként könyveltük el. Remélhetőleg megvár bennünket is néhány nagyvad, még akkor is, ha egyre jobban beborul az ég, s lassan elered az eső.

Aztán kormányosunk váratlanul egészen közel vezérelt a parthoz, hogy mi is észrevehessük azt, amit ő már messziről látott: a parti fű védelmében sunyin lapító krokodilt.

Csak akkor ijedtünk meg, amikor a látszólag szunyókáló állat egy arra tévedt zöld kígyócskát bekapott. Ezt olyan sebességgel tette, hogy a váratlan támadásra többen felvisítottunk. Persze, senki nem tudta lefotózni azt a pillanatot.

 Egy érdekes madárféle is billegette magát előttünk, ez hihetetlenül nagyra nőtt, legalább másfél méteresre és óriás gémnek hívják. A helyiek góliátnak szólítják. Én életemben még ekkora madarat nem láttam. Itt az első képen látszik, hogy mennyivel nagyobb, mint a mögötte sétáló afrikai tátogató gólya, pedig az is lehetett olyan nyolcvan centis.

Áteveztünk a túlsó partra, hogy kapitányunk el tudja panaszolni: ebben a fészekben a tegnap még gyönyörű ép krokodiltojások voltak, mára valami ragadozó elpusztította azokat, még a fészket is szétverte. Hiába na, ilyen az élet. Még a legerősebbeknek és a legszimpatikusabbaknak is akadnak ellenségei. Nem is beszélve arról, hogy ezen a környéken a krokodilus nem is a legszimpatikusabb…

Közben egyre közeledtünk az elefántokhoz, s akkor láttuk meg, hogy vízilovak is vannak közöttük. Egy darabig legelésztek, majd nagy csobbanással vízbe toccsantották fényes fekete testüket.

Úszkáltak a hajókánk mellett a vízben, s ha nem tudnám, hogy inkább agresszívek, mint játékosak, azt hittem volna, hogy kimondottan a bújócska kedvéért kísérgettek és bukkantak le és fel körülöttünk.

 Felhívták a figyelmünket, hogy az összes itt élő közül talán a víziló és a kafferbivaly a legveszélyesebb állat, egyedül ők képesek mindenféle figyelmeztetés és megtorpanás nélkül megölni az embert. 

Az elefántok nagyon sokan voltak és nagyon békésen tűrték az apró sétahajók jelenlétét. Ha nem találkoztunk volna ideges elefántokkal a deltában, akkor azt gondolnám, hogy minden elefánt végtelenül derűs, barátságos és játékos. De még így is azt gondolom, hogy szép, okos, békés állatok, nem bántanak ok nélkül senkit, s bizony nagyon is toleránsak az élőhelyükre besettenkedő emberekkel szemben. Persze, ha az emberek is megfelelő tisztelettel viselkednek.

Jelenleg a Chobeban élő elefántok számát kb. 120.000-re tartják, örvendetes tény, hogy az elmúlt tíz évben, amióta Botswanában nagyon megszigorították a vadászat feltételeit, azóta a számuk egyre nő. Nem említettem mostanig, de végig az útunk során úgy Namíbiában, mint Botswanában rendszeresen állítottak meg a rendőrök és ellenőrizték a csomagteret, a megbízatást, a fuvarpapírokat, hogy minden illegális vadászt és vadászati szándékot kiiktassanak. Ezen ellenőrzéseken a rendőrök bennünket jóformán meg sem néztek, csak a sofőrrel, a papírokkal, meg a csomagtérrel volt dolguk.

Az elefántok matriarchális csoportokban legelnek, ami azt jelenti, hogy egy rendszerint rangidős nőstény a főnök, s vele tartanak a hozzá tartozó kicsinyek, a rokon nőstények, meg a még nem ivarérett fiatal hímek. Általában 12 éves korukban lesznek ők ivarérettek, ilyenkor elzavarják őt a csoportból, hogy más hímek társaságát keresve egy „legényes” csoporthoz csatlakozzon.

Ezeket a fiús csoportokat is többnyire egy tapasztaltabb, idősebb hím vezeti, mellette nagykorúsodnak az ifjoncok. Láttunk egy jópofa fiús csoportot, valószínű, hogy mindannyian még nagyon fiatal hímek, mert egyfolytában csak a játék járt az eszükben.

Aztán amikor el kezdett zuhogni az eső, akkor ugyanez a csoport szépen, akár a cirkuszban, bevonult a vízbe és egy igazi show-műsort csaptak le nekünk. Nem győztük csodálni őket, jött, hogy rendesen megtapsoljuk a produkciót.

Közben a parton egy nagyobbacska hím egyfajta ámokfutásba kezdett.

 Előbb azt gondoltuk, hogy a hevesen induló eső váltotta ki ezt, aztán vezetőnk elmagyarázta, hogy a hím elefántoknak igen magas tesztoszteronszintje (évente kétszer is párzási kényszer hajtja őket, míg a nőstények vemhességi ideje kerek 22 hónap, őket ritkábban fűti a párzási vágy) és elég sok fölösleges energiája van, ezért nem ritkaság, hogy agresszívekké válnak, rohangálnak, ilyenképpen vezetik le ezt a sok energiát.

Egy idő után aztán már mindenkit elkergetett a legelőről, a békésen legelésző mocsári antilopoktól kezdve a kisebb elefántcsaládokig, s aztán velünk szembe kezdett szaladni, közben vidáman lepcsegtette az esőben óriási füleit, s dübörgött a föld minden lépése alatt. Azt mondják, hogy ezek a kirohanások elég komolyak, jobb, ha nem állsz az ilyen őrült elefántok útjába, nekem mégis úgy tűnt, mintha közben vigyorogna, s csupán egy jó társasjátékot játszott volna végig egymagában, csak úgy, önmaga szórakoztatására. Ő nyert!

Az egész jelenetet meglehetősen blazírtan figyelte egy lármás rétisas a szemközti fáról…

…meg egy settenkedő, sárga szemű krokodil a csónakunk mellől.

A vízilovak, viszont rá se hederítettek az egészre.

Kicsit tovább hajózva végre láthattuk az apró vízilovakat is, aranyosak voltak törpe, vaskos lábacskáikkal, ahogy épp a virágok közé csusszantak be a füves partról.

Egészen közelről figyelte őket valaki más is…

A következő két nap Zimbabwében, Victoria Fallsban volt a szállásunk, egy meglehetősen szép és kényelmes szállóban, ahol végre becsületesen kifürödhettük magunkat. Fürdés után egy jó kávéval kivonultam a teraszra, s csodáltam a szépen rendezett kertet, illetve a szálloda személyzetének türelmét, akik a tolvaj majmoktól próbálták visszaszerezni az ellopott szajrét.

Délután Victoria Falls közelében elmentünk egy elefántfarmra, hogy kipróbáljuk, milyen érzés rajtuk lovagolva sétálni és onnan a magasból csodálni az erdő állatvilágát. Arra lettünk figyelmesek, hogy az út szélén álló kopasz fák tele voltak valami keselyűfélékkel, biztosan akadt valahol egy elhullt állat, melynek torára ily szép számmal összejöttek a dögevők.

Az elefántfarm szép rendezett volt, a gondnokok meséltek az itt élő állatokról. Tizennégy felnőtt és csapatnyi apróság alkotja a csordát, de az állatok két különböző klánba tartoznak.  Jól megférnek egymással addig, amíg van elég ennivaló, ha nincs akkor egy kicsit viaskodnak az előjogokért. Van a telepen három fiatal árva elefánt is, őket próbálják egy itteni felnőtt segítségével „életre” tanítani, hogy majd visszaengedhessék őket a vadonba.

A farmon nagyon örvendtek nekünk, mert mostanában holt szezon van, kevés a turista, két napja nem voltak elefánt sétáltatni, s állítólag nem jó, ha kiesnek a rutinjukból. Minket kettesével csoportosítottak, úgy pakolódtunk fel a békés állatok hátára szerelt ülésbe, de mivel a végén álltunk a sorban láttuk, hogy van még néhány szabad elefánt, ezért utolsókként egyedül lovagolhattunk. Ennek az a nagy előnye, hogy jóval több helyed van, s jobban tudsz fényképezni is.

Menet közben előbb csak varacskos disznókat láttunk, azok nem olyan nagyon szép állatok, de végül is a varacskos malackák egyáltalán nem csúnyák, nagyon hasonlítanak a sima vadmalacokhoz.

Később láttunk egy kedves zsiráfcsaládot egy tündéri kis zsiráfbébivel, amelyik pont akkora volt, hogy a papájának csípőig ért…

…de az elefántos séta fénypontja talán az volt, hogy végre nagyon közelről is láthattunk kafferbivalyokat. Ha kocsival jársz-kelsz, akkor bizony inkább elmenekülnek, az elefántokkal viszont nincs semmi gondjuk, megszokták őket.

Mindent összevetve azért a legszebb élmény a búcsú volt, amikor megköszönhettük az elefántoknak, hogy megsétáltattak bennünket, s szájukba, ormányukba kézzel rakosgattuk az elemózsiát. Ahogy a kis elefántok a picike ormányukkal tapicskolták, simogatták a tenyeremet, kutatva, hogy van-e benne még finomság, az számomra felejthetetlen élmény volt.