Prágai séták - az első délután

Izgalommal készültem a prágai útra. Igen, voltam már Prágában, pontosan harminchárom éve, s a legélénkebb emlékeimben az élt, hogy a legszebb helyek - mint az Orloj és a Szt. Vitus katedrális - környékén annyira szűk volt a tér és ehhez képest annyira sok az ember, hogy mindig attól féltem, a nagy tömegben el fogok veszni. Milyen érdekes, hogy annyi év alatt semmi sem változott – talán csak az emberek és az általuk beszélt nyelvek. Az Orloj előtt ma is ugyanúgy ácsorognak és várakoznak a tömegek, s arcuk ugyanúgy felragyog, amikor a jobboldali szobrocska, a halál, meghúzza a kezében levő kötelet, megfordítja a homokórát, majd a fenti ablakokban sorra megjelennek az apostolok, üdvözölve a téren állókat.

Az óra pontosan így működött harminchárom éve is, s minden bizonnyal – apróbb kihagyásokat leszámítva - így működött az 1410 óta eltelt sokszáz esztendőben is. De úgy hírlik, hogy a torony felújítása után – ami épp most folyik – az órát is felújítják, áttisztítják, s emiatt a jövő év első felében nem lesz majd látható.

Épp jövő október 28-ára tervezik a teljesen felújított óra leleplezését, mert akkor ünneplik Csehszlovákia megalakulásának századik évfordulóját. Akkor egyesültek a korábbi történelmi tartományok: Csehország (vagy Bohemia) nyugaton, Morvaország a középső részen, Szlovákia, beleértve Felvidéket is, a keleti oldalon, valamint az északi hegyvidéken Szilézia egy része. A második világháború alatt az országot meglehetősen szétzilálták, de 1938-ban újra összekapta magát, s élte a szocialista blokk országainak - általunk is jól ismert - életét, hogy aztán 1993-ban szép csendesen, bársonyszőr-mentén megint szétváljon. De ekkorra már csak két alkotóelemére, Csehországra és Szlovákiára…

Az óváros ősi városházát 1338-ban alapították, miután Luxemburgi János király beleegyezésével létrehozták a városi tanácsot. Számos régi házat kellett „összekapcsolni” az évszázadok során, ahogy a régi Városháza kibővült, s ezek a házak stílusban is nagyon különböznek egymástól. Talán épp ez az egyik utánozhatatlan bája ennek az épületnek.  A csaknem 70 méter magas torony óráját, az Orlojt, mint említettem eredetileg 1410-ben építették, de 1490-ben Hanuš Mester újjáépítette. Három részből áll - az Apostolok felvonulása, a csillagászati ​​óra és a naptár.

Az Orloj és a régi városháza szűk, de elegáns és finoman díszes terecskéjéről – melyen különös figyelmet igényel a görög mitológiai történeteket és bibliai meséket ábrázoló Sgraffito-freskókkal borított saroképület, a Dum U Minuty, melyben Franz Kafka a gyerekkorát töltötte -…

 … csak pár lépés az Óváros tere, melyet a Tẏn templom tornyai uralnak. 

A téren körös-körül csodaszép, gótikus, reneszánsz és barokk épületek sorakoznak szorosan egymás mellett.

A mai Nemzeti Múzeum épülete talán még a többiekénél is díszesebb, ezt tartják a tér legszebb épületének. 1755 és 1765 között épült, mint a Goltz gróf palotája, aztán 1768-ban Kinsky gróf vásárolta meg tőle. Ezért hívják ma is Goltz-Kinsky palotának.

Ebben a házban született Bertha von Suttner-Kinsky, aki korának egyik legaktívabb békeaktivistájaként 1905-ben Nobel-békedíjat kapott. Ő írta a Le a fegyverekkel c. regényt is, melyet minden létező európai nyelvre lefordítottak.

A XIX. Század végén német tannyelvű iskola is működött az épületben, 1893 és 1901 között ide járt Franz Kafka iskolába, míg az apukája az épület földszintjén levő rövidáru-üzletet működtette.

Hamar alkonyodott, s még napnyugta előtt ki akartunk érni a Károly-hídhoz, de azért kerültünk egyet a Tẏn templom körül, lássuk mi van az egykori Vámházak környékén, vagyis az Ungelt negyedben.

 Amúgy a Tẏn is valami zártudvar-szerű dolgot jelent, s a lényege az, hogy minden idegenből jött árus, aki Prágában próbálta eladni áruját, vámot kellett fizessen, s ennek fejében itt ebben a negyedben a király védelmét élvezte. Persze, akkoriban jó magas falakkal volt körbezárva az Ungelt, ennek szűk utcái, kapui és megmaradt falrészei még jól láthatók. Ma számtalan hangulatos vendéglő, kocsma és egy igencsak jónevű – azaz Ungelt – dzsesszklub található a zárt udvarban.

Egy régi legenda szerint egy fiatal török ​​kereskedő kísértete vándorol éjszakánként az Ungelt körül. Állítólag féltékenységében megölte a barátnőjét, egy itteni fogadós lányát, és emiatt már soha nem nyugodhat meg békében.

Innen újra az Óvárosi-térre jutottunk ki, pontosan a Husz János tiszteletére emelt szobor elé. Ezt 1915-ben emelték, Husz János halálának 500-ik évfordulójára. Ő itt Csehországban igazi erkölcsi példakép, aki képes volt hitéért életét is feláldozni. A szobor túloldalán a Szt Miklós templom áll, ma ez a husziták tulajdonát képezi, de eredetileg bencésrendi kolostortemplom volt.

Kicsit még bóklásztunk és bámészkodtunk a régi város szűk utcáin - kipróbáltuk a fagyival töltött kürtőskalácsot – állítólag ez egy eredeti cseh specialitás, mármint a kürtőskalács része (?!)…

…s közben bekukkantottunk a híres Nemzeti Bábszínházba is. Sajnos csak hetente egy vagy két alkalommal – például csütörtök délelőtt - lehet végiglátogatni a termeit, pedig sok érdekes látnivaló lenne itt is. Többek között Mozarttól a Don Giovannit meg a Varázsfuvolát játsszák állandó jelleggel a híres, bábokra adaptált, operák közül.

Aztán mire alábukott a nap arra mi is megérkeztünk a csodaszép Károly-hídhoz.

Ez Prága legrégebbi hídja, a korábbi Judith-híd helyére építettek, miután a régi híd 1342-ben egy árvíz miatt nagyon tönkrement. 

IV-ik Károly császár építtette 1357-ben a hidat, melyet eredetileg Kőhídnak, illetve Prága-hídnak is neveztek. Csak sokkal később, 1870-ben kapta a Károly-híd nevet.

Hamar összeszedtük a fagyis-kürtős által biztosított (amúgy igencsak lemerülőben levő..)  energiáinkat, s felszaladtunk (jó na, ez erősen nagy túlzás, részemről inkább a felvánszorogtunk lenne a találó kifejezés) az óvárosi Híd-toronyba. 138 lépcső, 64 méter magas, egy szűk és nagyon kanyargós, fényesre kopott kő-lépcsősoron kell felmászni, de mindhárom köztes szinten van egy-egy picike ablak, ahol az ember annak ürügyén, hogy most épp innen szeretne egy fotót készíteni, egy kicsit kifújhatja magát.

Aztán amikor végre fent voltam a tetőn, akkor egyből elpárolgott a térdemből-derekamból a fájdalom, s maradéktalanul élveztem a pazar kilátást. Háromszor is körbejártam a tornyot – ami azért olyan fontos teljesítmény, mert mindenki ugyanott akart kinézni, s a ferde tető mentén métereseket lépkedve kellett átugrándozni a földön ücsörgő romantikusan ábrándozó bámészkodók felett. Sőt: pont közéjük kellett férkőzni egy-egy tűrhető Károly-hidas fotó érdekében. Szűk óra alatt végül össze is jött :)  

Dolgunk végeztével szépen lesétáltunk a toronyból, majd végigmasíroztunk az 516 méter hosszú hídon, élvezve az utcai zenészek játékát, meg a kellemes szeptemberi este hangulatát. S a híd túlsó végén levő teraszon egy fincsi vacsora, meg egy pohár bor mellett (Tudom: Prágában szentségtörés sör helyett bort inni. Mentségünkre szolgáljon, hogy aztán vezekeltünk másnap az U Flekuban...) még sokáig hallgattuk a hegedű hangját, mely az esti zsongáson keresztül is egészen odáig hallatszott.