Beteglátogatók

Amikor az időjárásról beszélnek nem csupán a hőmérsékletet mondják be, néha a hőérzet is fontos. Valahogy így: Csíkszeredában jelenleg mínusz 29 fokot mérnek, de a valós hőérzet mínusz 37. Nos, ezzel más területen is találkoztam, de a leginkább talán az emberek életkorához kapcsolnám: jelenleg ötvenes éveit taposó örökifjú banda – a valós korérzetük valahol 18 és 25 között....

A banda együtt jár sportolni - főként teniszezni és hokizni – immár harmincöt éve. Pont annyi idő óta, mióta valahol megállt a korérzet. Hetente egyszer, este nyolckor semmi egyéb nem lehet annyira fontos, mint az a hokimeccs, melyet a hiányos sorokat pótolandó buzgó lelkesedéssel végigjátszanak. Az eredmény is lényeges, igaz erre egy óra múltán már mindenki csak szelektíven emlékszik, kinek a saját gólja tűnik korszakalkotónak, kinek a le nem fújt les által létrejött eredmény igazságtalansága villan be újra meg újra. Egészen addig, míg az Öt kismalacban a forralt bor melege fel nem oldja a közös emlékezést. Attól arrafelé már csak a beszólások, a vicces mozdulatok, s a groteszk helyzetek elemzése kerül terítékre, s ezen könnyesre röhögik magukat, egészen éjfélig. Addig tart a kimenő. Nem azért, mert otthon valaki szólna – ennyi év után már az lenne a baj, ha valamelyik nem megy el hazulról csütörtök este – hanem a másnap reggeli felkelés, mert ugye nem illik késni a munkából. Ebben a korban már nem.

Öcsi kedden szokta körbetelefonálni a bandát: akkor csütörtökön megyünk...? Erre természetszerűleg fut be az a válasz, hogy hájóhogy, esetleg mégszép. Ritkán akadnak kivételek. Most is ez volt a forgatókönyv, már kapott négy helyes választ, mikor Karcsi került sorra. Hosszasan csengett a telefon, későre vette fel, s az ejszedélbenalszol kérdésre csendesen válaszolt: aha, épp most járt le a perfúzióm, kicsit elszunnyadtam...tudod, megműtötték a sérvemet. Erre Öcsi némult el, aztán hosszú idő múltán esetlenül válaszolt: jaaj, bocsi, na, tényleg. Nekem senki sem mondta...de jól vagy? Hát, már túl a nehezén, tegnap volt a műtét, még pár napig bent leszek - jött a válasz – de a ma esti játékot kihagyom, még nem vagyok igazán formában. Mellé kissé kínosan el is nevette magát, csak úgy finoman, mert még erősen fájt a vágás helye. Aztán még búcsúzásul hozzátette: Most még kapok egy jó adag friss vért, s akkor nézzétek meg, milyen gólokat lövök!. Ezek után Öcsi fordított sorrendben hívta vissza a bandát, újságolta, mi a helyzet Karcsival. Egyúttal meg is született a gondolat, másnap délután meglátogatják. Meglepetés lesz.

Négykor találkoztak a kórház alatti parkolóban, felszerelkezve naranccsal, banánnal, kompóttal, virágcsokor is akadt annak rendje, s módja szerint, s a kapuig vigyorogtak rajta, hogy minek a sok diétás dolog, hát a gyomrának az ég adta világon semmi baja. De tényleg, mi lenne, ha az ember ilyenkor becsületesen a kedvenc kaját hozná – Karcsinak ugye a csülkös fuszulyka – hű, az de jó volna. Kicsit még csavargatták a témát, majd az épületbe érve elhallgattak.

Szép libasorban haladtak a korlát mellett, fel a második emeletre, Lajos néha még elröhögte magát halkan, de lényegében véve felnőttekhez illően viselkedtek. A másodikon, ahol már erősen érződött a fertőtlenítő szaga, pillanatig tanácstalanul álltak az üres folyosón, majd Sanyi bökött egyet Öcsin: te vagy a szervező, valamit intézkedj. Szemben az egyik ajtón írja, hogy nővérszoba, ez jó lesz. Öcsi bekopog, majd a halk igenre illemtudóan beköszön, csak a fejét dugja be a résen: Csókolom, mi Karcsit keressük, megműtötték, tetszik tudni melyik szobában fekszik? Nálunk nem hiszem, hogy ilyen nevű beteg volna, jön hamar a válasz, de megnézem magának. Erre az ajtó résében egyszerre tűnt fel a többi arc és mindegyik tulajdonos megtoldta egy-egy lényeges információval: Dehogynem, tetszik tudni, az a bajuszos..., az a legnyűgösebb beteg..., az amelyik már a múlt héten sem lőtte be a gólpasszom..., amelyik szivarozik, tényleg itt vajon hol lehet..?... Nővérke elmosolyodott, fürgébben kezdte kezelni az ügyet: persze, tudom már, itt van nálunk, a 13-as teremben, balra tessenek... majd miután köszönettel távoztak a legények, még utánuk pillantott, hogy jó irányba mennek-e a folyosón, s még mindig mosolyogva szólt a kolléganőnek: azt hiszem ezek igencsak régi barátok lehetnek...

Közben az öt alak egyes sorban kacsázott végig a termek előtt, s lépteiket visszafojtott kuncogás kísérte: pont a 13-as, ez sem véletlen, csak nehogy elfelejtsük megemlíteni neki!

Beléptek. Apróka, egyágyas szoba volt, mire mindannyian beszuszakolódtak, arra zsúfolásig megtelt. Karcsi feküdt a tábori ágyon, a kopogásra kinyitotta a szemét, s csak nézett ki csámpásan, féloldalt nyújtózkodva a perfúziós oszlop mögül, míg a legények bevonultak, aztán szélesen elvigyorodta magát: ezt nem hiszem el! Kicsit feljebb fészkelődött az ágyon – amennyire a gumicső, na meg az ágyákán ejtett méretes vágás engedte – s megismételte magát: hát tényleg nem hiszem el! De jó! Na, akkor üljetek le valahova – s még szélesebben vigyorgott hozzá – hallám, hova tudtok...  

Kisebb sürgölődés után Sanyi felpockolódott az apróka fűtőtestre, Öcsi elfoglalta az egyetlen széket, Tóni, pedig a maga mázsájával lehuppant az ágy végébe. Úgy, na - mondja Sanyi - a lábán nyugodtan ülhetsz, azt még a tavaly műtötték, elméletileg garanciában van... Erre Tónin kívül mindenki jót kacagott, míg ő szabadkozott, hogy nem is pont oda ült. Közben Lajos még mindig az ajtónál ácsorgott, de már kinézte magának a háromfiókos – jobb napokat is megélt  - kincstári éjjeliszekrényt, s kezdte lassan lepakolni a kompótos üvegeket a földre, hogy az egyetlen potenciális ülőalkalmatosságot felszabadítsa. Már csupán Anti maradt hely nélkül, hátával nekidőlt az apró fürdőszoba ajtajának, lábát az ágy oldalához feszítette. Ő a legfiatalabb a bandából, neki állva is muszáj bírni. Ekkor az ágy szép lassan elindul, gumicsövestől, oszlopostól, Karcsistól, zajosan csörömpölve maga előtt tolva a földre állított borvizes üvegeket. Eldöntötték: muszáj túloldalról is megtámasztani. Jóféle kuncogás és néhány odaillő szó kíséretében ez is megtörtént.

Végre mindenki szert tett egy viszonylag kényelmes pozícióra. A hangulatából ítélve nyilvánvalóan látszott az is, hogy Karcsi már a gyógyulás felfelé ívelő ágán halad, ettől mindannyian meg is nyugodtak szépen, s formába lendültek. Jöttek szépen sorra az elmaradt kérdések: külön szobában laksz, mi? jó nagy itt a procid..! Azon percen jött a válasz is: Avvagyte! Procija van annak a másik hatnak a szalonban, hogy ne hallgassák a horkolásomat. S az, hogy a  tizenhármas szoba, az már csak a bónusz! Azzal ugratnak, hogy egyenesen dögcédula jár hozzá! Erre már mindegyik kezd bemelegedni, sorra érkeznek a régi sztorik, hangosan röhögnek, Lajos a térdét csapkodja, Karcsi könnyes szemmel, hangtalanul kacag, húzódik a heg, kényelmetlen a tű: ne csináljátok már, mert nem bírom tovább! Annyi baj legyen, jön a válasz,  mehet a mindent bele koktél! -  s még jobban röhögnek. 

Sziporkáznak a viccek, a régi sztorik: emlékszel arra amikor kiszálláson voltunk a focicsapattal, s te a sportkantinban ebéd előtt megittál volna egy stampedlivel...? Mire Tóni szólt a pincérnek, hogy kérnénk szépen ide a barátunknak egy erőset, erre ő tök blazírt nyugalommal meghajol, s válaszol: értem, uram, a birkózó szakosztályon van egy nagydarab fekete kollégánk, esetleg ővele szolgálhatok...! Elindul a lavina, már meg sem próbálnak halkabban nevetni, úgy sem menne. Lassan levetik a nagykabátokat, sálakat, kupacba rakják a földre, egyre nagyobb hőség van a kicsi szobában, a fiúk is bemelegedtek, egyre jobbak a viccek. A régi történetek új erőre kapnak, a szemek megtelnek könnyel, mindenki a hasát fogja. Persze, Karcsi a leginkább, neki jóval erősebben kell fogja a hasát, de azért állja keményen a sarat. Mondja a fiúknak, annyi a kompót, hogy nyugodtan megehet mindenki egy-két üveggel, mert ő úgy sem szereti. Ezt nem viccnek szánta, tényleg. Anti szaván is fogta, s egy villával elkezdte üldözni a szőlőszemeket a borkánban, így most már arra is kellett ügyeljen, hogy kacagás közben ne fröcsköljön. Kicsit elszórakoztak vele, aztán sorra kerül a perfúziós csomag is. Sanyi hangosan felolvassa a tartalmát, mindenik szó után aprólékosan értelmezik, hogy vodkából, vagy száraz fehér borból vonták ki az illető elemet, s közösen elmélkednek azon, hogy milyen következményekkel járna egy esetleges – ezen elemek által okozott - gyomormenés. És röhögnek. Szüntelenül. Pont úgy, mint annak idején az osztálykirándulásokon, mikor már bármin lehet gurulni a nevetéstől, elég egyszerűen összenézni, vagy annyit mondani: emlékeztek, amikor...

Léptek koppannak végig a folyosón, de odabent ebből nem hallatszik semmi. Az ajtó nyílik, a korábban megismert nővérke jelenik meg a szélesre tárt ajtóban. Mindannyian elcsitulnak, s – talán kicsit túl hangosan, túl udvariasan – köszönnek kórusban újra:  csókolom-kolom-kolom, mintha  nem is ők köszöntek volna jó órája. A nővérke csinos, ezt az éppen a hátánál lévő fiatalember egy apró mozdulattal igyekszik a többiek tudomására hozni, mire a szemben ülők arcán széles, egyetértő mosoly jelentkezik, de nem mer senki hangosan véleményt nyilvánítani, mert hát mégsem tizenhét évesek, ugye... Elsőnek a nővérke szólal meg, hogy most már pillanatok kérdése és leveszi a perfúziót, jó, hogy épp időben jött... úgy látja, hogy meglehetősen jól szórakoztak, de ugye Karcsi nem erőltette meg magát? Jaj, nem, világért sem - szabadkoznak a fiúk - fel se kelt az ágyból, egyfolytában ott lustálkodik mióta itt vannak! Erre kibuggyant az eddig csendes vigyorral álcázott kacagás, a nővérke sem tudta visszafogni, finoman elnevette magát. Jól van na, persze, a betegnek mindenképpen jó, ha jó hangulatban telnek a látogatások, az mindenképpen segíti őt a gyógyulásban, de ugye tudják, ebben az esetben azért egy kicsit kíméletesen kéne, szóval az a vágás az nagyon tud fájni... 

Ó, tetszik tudni, mi nagyon kíméletesek vagyunk, s amúgy is csupa diétás finomságot hoztunk, csak olyant fogyaszt Karcsi, persze kivéve az a bizonyos alkoholt, ami a perfúzióval belé került... Ettől a nővérke szigorúbban nézett körül: kérem, ugye nincs maguknál sör, vagy valami ital...? Lajostól jött az azonnali válasz: há’ legyen-e? S erre végre hangosan, egészségesen tudtak újra  nevetni. Kórusban. Tényleg, én komolyan kérdeztem - így a nővérke -  ez nem játék, meg sem tudná inni... Jaaaj, kezicsókolom, dehogynem, tessék csak kipróbálni! – erre még jobban derülnek. A nővérke elég okos ahhoz, hogy felmérje, mennyi az ugratás és mennyi komoly ebből a játékból. Mosolyogva leszereli az üres perfúziós zacskót, meg a tű végére erősített csövet, s ügyesen a sarokba tolja az állványt. Búcsúzóul még finoman szól, tudják, negyedóra múlva lesz a vizit... és köszöni a látogatást.

Kicsit még vigyorognak, egy-két viccet elsütnek, aztán búcsúznak: remélik jövő héten már tud hokizni...ha másképp nem, hát beállítják a kapuba s őt célozzák a koronggal, neki semmit se kell majd mozogni – erre megint hangosan kacagnak, de utána már tényleg távozik a csapat. Közben odakint sötét lett, szép sorban csúszkáltak a havas járdán lefelé a parkoló irányába, mire Sanyi megszólal, nem gondoltam, hogy ilyen jól szórakozunk, megérte eljönni! – kuncogja. Lajos finoman hozzáfűzi – De azért lehet, hogy nem volt olyan könnyű. Mármint neki. Megint vigyorognak. Most már hangosan. Biztosan nem volt könnyű, de jó úton halad. Végül is – mondja Öcsi - mi csak annyit tudunk most rajta segíteni, hogy elmegyünk és iszunk egy sört az egészségére! Tóni is bólogat: A kocsmából, pedig rögtön fel is hívjuk, mert ha tudja, hogy érte iszunk, akkor hamarabb gyógyul!  Jóízű nevetéstől visszhangzik az üres parkoló...